Egy párizsi ámokfutás, egy ál-land-art project, klasszicizálódó, mégis kortárs fotóművészeti műfajok, teregetési jegyzőkönyv és egyéb furcsaságok: seregszemle az FFS legutóbbi kiállításáról. Meg sem lepődöm, hogy a kiállítás a Felhőgyár elnevezést kapta.
A Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójának legutóbbi kiállítása válogatás a szervezet tagjainak legfrissebb anyagaiból. A Felhőgyár az egyes alkotók sorozatmunkáit mutatja be: részben komplett anyagokat (mint Gáldi Vinkó Andrea és Szombat Éva közös munkája) részben már meglévő sorozatok egyes darabjait (Dezső T. Tamás, Misetics Mátyás). A Mai Manó Házban kiállított képek között akadnak olyanok is, melyek éppen folyamatban lévő, hosszabb lélegzetvételű projectekbe engednek bepillantást (Váradi Viktor, Kudász Gábor Arion), és találunk „nyitott szerkezetű” sorozatokat is, amelyek a jövőben szabadon bővíthetőek és folytathatóak (pl. Hermann Gábor, Mohácsi Ildi, Péter Ildikó sorozatai).
Personal diaries
A sorozatok egyik metszéspontja a privát világ létrehozására irányuló szándék és alkotói magatartásforma. Mindez személyes élmények dokumentálásán (Péter Ildikó), rekonstruálásán (Váradi Viktor), egyéni rituálék rögzítésén (Porkoláb Zsófi) keresztül, virtuális ének megteremtésével (Gáldi Vinkó-Szombat) következik be. Péter Ildikó sorozatát personal diarynek nevezi, de a naplóműfaj különböző sajátosságai dominálnak az említett sorozatok mindegyikében.
Péter Ildikó The trip című sorozata a személyes fotó klasszikus forgatókönyvére épül: utazás közben megtörtént események, bejárt helyszínek rögzítésére. Visszafogott, lírai hangvételű sorozatából azonban épp az eseményszerűség, a külvilág emberi jelenléte hiányzik; az alkotó kiragad egy-egy részletet a tájból, hajnali háztetőket, homokos tengerpartot, bevetetlen ágyakat dokumentál. A rögzített helyzetek és események tipikusak, bárhol, bármikor, bárkivel megtörténhetnek, ezért sorozatát kettősség jellemzi: bár a képek és a hozzájuk írt szövegek konkrétak és személyesek, mégis az időtlenség és a személytelenség jegyeit hordozza magán.
Porkoláb Zsófi Teregetési jegyzőkönyvében a naplóírás mint tevékenység mindennapos, katalogizáló jellege a domináns. A személyesség egy saját maga által megteremtett rítus formájában jelentkezik. A „szakrális jellegű” aktus (ő maga nevezi így) meglehetősen profán módon kerül megörökítésre: a kiteregetett, száradó ruhákat különböző perspektívából fotózza, s képeit egy vízszintesen kifeszített molinón geometrikusan, hosszúkás sorokba rendezi el.
Az önmeghatározás kérdése – klasszikus naplóvezetési szokás – legdirektebben Váradi Viktor sorozatában vetődik fel, még akkor is, ha munkájának hangneme eltávolodik a napló vallomásszerű, lírai tónusától. A múltam határoz meg engem? részlet Öndefiníció című „fotográfiai vállalkozásából”, melyben Váradi adekvát módon saját életéből keresi a választ: saját „élettörténetét” dokumentáló, Super 8-sal felvett filmekből kattint és válogat. A mozgóképekből kifotózott állóképeknél Váradi meghagyja a képkockák filmszerűségét, a film mozgásának egymásutániságát, s ezzel többnyire humoros kompozíciókat hoz létre – „töredezett énképeket” – melyek épp a felvetett kérdés költőiségét ironizálják.
Gáldi Vinkó Andrea és Szombat Éva közös munkájukban virtuális alteregókat teremt. Az Ív&Candie’s Wonderland „kifordított, külső használatra szánt napló”, a blogolás és a netkultúra jellegzetes eszközeit használja fel. A Mai Manó-s kiállításon Ív&Candie külön szobát kap, ahol vörös szőnyeg vezet a fotósikonnal, Martin Parr-ral (!) készült közös fényképig. A giccses aranyrámába foglalt képet – hozzá illő módon – a rózsaszínűre festett fal közepén helyezik el. (Újabb geg: a képet Eliott Erwitt készítette.) Ív és Candie világa „wonderland”, ahol „minden buli és cuki”, Párizs a divat és a sztárok európai fővárosa. Ugyanakkor az alkotópáros erős iróniával kezeli a fogyasztói kultúrát (és benne persze magukat is): üzenetükben találunk egy kis kultúrakritikát, egy csipet nyugat- és vizuálkritikát, mindezt vállaltan csajos, Szex és New York-os infantilizmusba oltva.
Mások élete
A nyilvánosság előtt zajló privát életből csak egy ugrás Dezső T. Tamás sorozata: a Képpárok mások életét sajátítja ki. Az internetes társkeresők oldaláról lementett képekből, ön-reprezentációkból hoz létre virtuális partnereket, s eközben sikerül valami nagyon tipikusra rámutatnia: a társadalom egy olyan szegmensére, akik ennek a mesterségesen létrejött jelenségnek a résztvevői. Dezső képeinek szereplői döbbenetesen jó karakterek, tipikus ruhákban és szituációkban, jellegzetes értékrenddel. A netről lementett és felnagyított, rossz minőségű képek is erre a sivár életformára utalnak – követve a ruff-i hagyományt, Hermann Gábor mobiltelefonnal készített sorozatához hasonlóan.
Klasszicizálódó kortárs műfajok
A kortárs fotóművészet egyik jellegzetes, mára már klasszicizálódott műfaja a parafrázis, az FFS két tagja is alkalmazza munkájában ezt a formanyelvi eljárást. Borsay Márti artisztikus sorozatában Hiroshi Sugimoto tengerről készített képeit (képsorozatát) parafrazálja. (Borsay háromrészes munkájában egy füzet lapjait életleníti el, az első képen látható, füzetlapra írt sorok („kék kék kék”) az utolsó lapon elmosódnak, s egy tengerparti táj látványát idézik meg.) Erdős Gábor Caravaggio-parafrázisa viszont mély társadalmi aktualitást hordoz; nehéz elmenni a Mária halála mellett anélkül, hogy az elmúlt egy év romagyilkosságai ne jutnának eszünkbe. Erdős Caravaggio festményének csak két, központi karakterét tartja meg, szereplőit saját életkörülményeik közé helyezi, saját ruháikba öltöztetve, amit feltűnően ellenpontoz a Caravaggio-féle klasszikus kompozíció és teátrális póz. A Muzsikusoknál Erdős a színpadiasságban még messzebbre megy: további elidegenítő elemként vörös és fehér leplet teker a tetovált, műanyag-melegítős roma fiúkra.
Egy másik klasszikusan kortárs képzőművészeti műfajra, a land artra reflektál Mohácsi Ildi „Talált Land Art” című projectje. Sorozata „mintha land art”: Mohácsi képein az ember által – ipari célra – kivágott, megfestett fák szimmetrikus, harmonikus sorokba rendeződnek, mintha az emberi kéz művészi igénnyel rendezte volna el őket.
Globál-fotó
Kudász Gábor Arion és Misetics Mátyás sorozataiban az alkotói szándék átfogó és aktuális társadalmi kérdések felmutatására irányítja a tekintetünket – s ahogy tőlük ezt megszokhattuk –, a reprezentáció nem a „témához hagyományosan illő”, klasszikus formanyelven következik be. Misetics Mátyás Village című sorozatában hajléktalanok erdőszéli bunkereit fényképezi, de a dokumentarista megközelítés helyett a megrendezett fotó formanyelvét választja. Mintha nem is valódi helyszínen, hanem egy film forgatási helyén járnánk: Misetics az éjszakai sötétségben mindent bevilágító reflektor használatával szinte bántóan élesen és aprólékosan tárja fel a hajléktalanok koszos és szemetes, rendezetlen világát. Sorozatának hangulata Twin Peaks-esen nyomasztó, az erdővel körülvett tér szürreálisan üres és elhagyatott.
Kudász Gábor Arion-t Közép-közép című sorozatában a „középosztálybeliség” kérdése foglalkoztatja. A konvencionális, középosztálybeli értékek és szabadidős tevékenységek Kudász sorozatában szokatlan, nem tipikus szituációkban jelennek meg, ezzel is érzékeltetve az alkotó „kritikus szemlélő és résztvevő” pozícióját.
Nem szalagmunka
A Felhőgyár ugyan nem tematikus kiállítás, a termeket végigjárva mégis szépen kirajzolódnak azok a tematikai hasonlóságok és a formanyelvi különbségek, amellyel az alkotók az adott társadalmi, identitásbeli, művészeti kérdésekhez hozzányúlnak. Csak az odanyúlás mértéke és minősége zajlik különböző szinteken és más-más sebességgel. Mondhatnánk: mint egy gyárban – de a Felhőgyár az alkotók naprakész és koncepciózus munkáinak köszönhetően nem egy „szalagmunkás kiállítás”.
Hozzászólások az íráshoz (eddig 0 hozzászólás érkezett)