Február 20-a és május 19-e között mutatják be a müncheni Haus der Kunstban William Eggleston retrospektív kiállítását Democratic Camera címmel a Whitney Museum of American Arttal közös rendezésben (best photography show of the year, 2008 – The New York Magazine).
Összesen százhatvan kép, a korai fekete-fehér próbálkozásoktól (1961–69), a klasszikusnak tekinthető hetvenes évekbeli sorozatokon át (William Eggleston’s Guide, Election Eve), a mester mai képeiig, köztük olyan darabokkal, amelyek a múzeum közlése szerint ez alkalommal debütálnak a nagyközönség előtt. A kiállítás gerincét a hetvenes években készült képek alkotják. A jól ismert sorozatok Eggleston életművének emblematikus darabjai. Bemutatásra kerül egyetlen filmje is, a Stranded in Canton (1973–74).
Érdemes elgondolkodnunk e művek aktualitásáról, hiszen néhány darab majd negyven éve készült. Hosszú idő, de ha jobban belegondolunk, tulajdonképpen nem is történt olyan sok minden azóta a fotográfia történetében. Számos dolog indult Egglestontól, más egyebek mellett a színes fényképezés is, de egyesek a snap-shot esztétikát is tőle eredeztetik, nem is alaptalanul. Eggleston hatásának jelentősége az amerikai fotográfiára és filmművészetre a düsseldorfi iskola európai hatásához mérhető. A színes fényképezés atyjának is szokták nevezni. Látásmódja, képi világa kezeket megkötő etalonként él még mindig, elsősorban az Egyesült Államokban.
A nagy képekre kattintva további művek tekinthetők meg a kiállítási anyagból!
Eggleston élete nagy részében Tennessee-ben élt, Memphis városában. Ugyanott nőtt fel, ahol Elvis Presley is. Soha nem hagyta el hosszabb időre tágabb környezetét, az amerikai Dél világát. Texas, Kansas, a Mississippi deltavidéke, Tennessee és a többi déli állam életének színterei. A társadalmi feszültségek, szociális problémák által igen erősen sújtott vidék volt az a környezet, ahol egyedi művészete kibontakozott. Ahogy mondani szokták, a déli államok soha nem heverték ki igazán a polgárháború elvesztését, és később a világválságot sem. Az afro-amerikaiak társadalmon kívülisége a hetvenes években még sokkal súlyosabb probléma volt, mint napjainkban, és ekkoriban indult meg a tömeges latin bevándorlás is. Ez a sajátos, tragédiákkal és gondokkal terhelt történelemi közeg az, ahonnan Eggleston érkezett. Képeiben a társadalmat érintő kérdésekkel mindig csak áttételesen foglalkozik. Nála a környezet dokumentálása, és annak ezáltal történő személyes feldolgozása mindig elsődleges. Egy vele készült riportban azt mondta, őt soha nem az emberek érdekelték, nem is szeret különösebben embereket fényképezni, őt az köti le igazán, amit az emberek létrehoznak.
Véleményem szerint ez a mondat a kulcs művészetének megértéséhez. A szűkebb és tágabb értelemben vett környezet, a körülölelő világ és a benne rejlő kapcsolatrendszerek kutatása foglalkoztatja feltétlen kívülállóként. Ez egyfajta rideg rácsodálkozás és értetlenség a világ dolgaival szemben. Alighanem ebből az attitűdből ered Eggleston újító fotográfiája, és ezért a sajátos világlátásáért érte erős kritika a szakma és a műkedvelő társadalom irányából is. Az amerikai Dél világának nyersen egyszerű, apró részletekre figyelő bemutatása, ráadásul az addig csak az alkalmazott fotózásban elterjedt színes technikával radikálisan újnak hatott. Ne feledjük, hogy Amerika még mindig a fekete-fehér, csodálatosan részletgazdag, Adams-féle tájképek bűvöletében élt, és a társadalomábrázolás sem igazán azt jelentette, ahogyan az Egglestonnál láthatóvá vált.
Művészetét nehezen tudták hová tenni, hiszen egy addig amatőrnek gondolt attitűdöt alkalmazott és emelt professzionális szintre, ráadásul mindezt színesben tette. Az „amit látok, lekattintom” gyakorlatát alkalmazta, és gyakran olyan dolgokat látott, amit mások nem szívesen láttak volna, vagy csak egyszerűen nem értették, hogy azt Eggleston miért fogadja el látványnak, és miért fényképezi le. Az ott felejtett tricikli, a kólaautomata, a benzinkút, a postaládák, a kirakatok, a gyorsbüfék, a kereszteződések, az autók és a parkolók Amerikáját mutatta be. De gyakran már egy érdekes árnyék, egy furcsa lámpa, vagy egy mókás hajú hölgy hátulról, étkezés közben is elég volt, hogy elővegye a gépét. Ezek az egyébként megszokott hétköznapi látványok voltak azok, amik a korabeli közvéleményt teljesen fölháborították, vélhetőleg pont hétköznapiságuk miatt. Egy kritikusa szerint azért működnek igazán a képei, mert az amerikai álomról szólnak, csak negatív értelemben. Az amerikai rémálmot fotózza le, de úgy, hogy a képeknek mégis van valami furcsa, pozitív üzenetük, ami szépségükben rejlik. Ez a magyarázat talán már túlságosan bonyolultnak tűnhet, de persze van benne igazság. Véleményem szerint Eggleston művei egy olyan ember alkotásai, aki képtelen elfogult lenni a saját környezete iránt bármilyen értelemben. A látvány mögötti jelentésrétegek ezt lehetetlenné teszik. A mindennapi élet és a rutin mögött mindig ott vannak a ki nem mondott, eltitkolt, vagy egyszerűen csak szégyellt dolgok. Ez a titkolózás, avagy képmutatás lepleződik le képein. Munkásságának talán legnagyobb érdeme, hogy következetes tudott maradni, és nem befolyásolták az őt ért bírálatok. Ez a következetesség tette őt idővel etalonná.
Most nyíló kiállítása ebbe az egyedülálló életműbe enged egy csekélyke betekintést. Munkássága páratlan abban a tekintetben, hogy az addigi gyakorlathoz képest rendkívüli fordulatot eredményezett a fotográfiában. Egy vele készült interjúban azt nyilatkozta, hogy soha nem utazott el valahova, csak azért, hogy fényképezzen. Neki elég volt az őt körülölelő közvetlen és tágabb környezet. Szokták mondani, hogy ma már mindent lefényképeztek, de talán ő jó példa arra, hogyan lehet valami radikálisan újat létrehozni az előképek szinte teljes hiányának ellenére. És neki ehhez nem kellett más, csak az a párszáz kilométer sugarú kör, ahol életének nagy részét leélte és ahol él még most is.
Hozzászólások az íráshoz (eddig 0 hozzászólás érkezett)