Átmeneti korban élünk, mint talán mindig. Itt van még minden régi, amit megszoktunk, szeretünk, de itt van már az új is, aminek vélt vagy valós lehetőségei csábítóak, és mi emberek szeretünk elcsábulni. Hermann Gábor is elcsábult, legalábbis egy kísérlet erejéig, talán éppen azért, hogy megmutassa nekünk, milyenek is vagyunk, amikor tétován toporgunk a régi és az új között.
Full Screen Mode, ez Hermann új fotósorozatának a címe. Maga a cím meg is jelenik az egyik képen feltűnő szöveges utasítás részeként, és ez egyben el is igazit abban, hogy mit is látunk valójában. A képek belső tartalmát tekintve képernyőn megjelenített kompjuterképeket látunk. Maguk a képek pedig fizikai valójukban cianotípiák, vagyis archív fotós technikával előállított nyomatok, erről árulkodik a belső képeket közvetlenül körbefogó keretszerű sáv, az emulzió pereme, és erre utal a nyomatok kékes színe is. A képeket üveglapok fedik, így kerülnek a kiállítótérbe.
A digitális képek az interneten tömegével publikált webkamerák egyikéről származnak. Ennek hozzávetőlegesen egy órás képfolyamából emelte ki az alkotó a továbbfeldolgozásra méltónak tartott pillanatképeket. Egy órán át koncentráltan figyelte számítógépe monitorát, „full screen” módban követte a mások akarata szerint mozgó kamera közvetítette képet. Időnként egerével kattintott, ekkor az aktuális pillanatkép digitális fájl formájában a számítógépe merevlemezén landolt (ezt a technikai aktust nevezi a számítógépes szleng „képlopás”-nak). A megszerzett képek további transzformációk után – melyek egyre inkább a kézművesség felé haladtak - vették fel végső alakjukat: előálltak a cianotípiák.
Interpretációs lehetőségek
Tekinthetünk a képsorozatra úgy, mint ahogy a ma is divatos fotográfiai archív technikákkal készült nyomatokat szokás nézni. Ez a nézés kicsit misztikussá, sejtelmessé teszi a képeket. A rajtuk lévő hétköznapi, alulstilizált jeleneteket elemeli, súlyossá vagy éppen lebegővé teszi, de mindenképpen időtlenné varázsolja. Ha innen nézzük a sorozat képeit, akkor Hermann Gábor a fotóképeket előállító eljárása háttérbe szorul, csupán egyik érdekessége lesz a kékben tündöklő képeknek.
A vizsgálódás egy másik lehetősége éppen ezt a speciális eljárást helyezheti a középpontba. Ekkor nem csak a végtermékre tekintünk, hanem ugyanilyen súllyal koncentrálunk a kiindulópontra és magára a képkészítés folyamatára is. Az értelmezés centruma a képek metamorfózisa lesz , vagyis az az átalakulás, amely segítségével a webkamerák pillanatképei egyedi fotóműtárgyakká alakulnak.
Ez a fajta megközelítés az alkotót is kitűntetett szerepbe helyezi, amennyiben a végeredményt illetően az ő választásai lesznek döntőek. Választásokat említettünk, mivel ezen esetben az alkotói munka lényegében a választások sorozatában manifesztálódik, ezek közül a fontosabbak: az adott webkamera és a megfigyelt időszakasz, majd az egyes képkockák kiválasztása, végül a kivitelezési technika megválasztása.
Ebből az alapállásból leginkább egy furcsa képriportot láthatunk, talán tudósítást fiatalok valamiféle játékos versenyéről. A kamera láthatóan tisztelettudó, igyekszik távolságot tartani. Ezzel szemben a szereplők gyakran mennek kameraközelbe, gesztikulálnak, beszélnek, láthatóan a nézőknek üzennek, játszanak nekik. Az eredeti esemény háttérbe vonul, maga a közvetítés válik kitüntetetté. Mindezt látja, tudja a kameraképek kiválasztását végző alkotó is, sőt, igazodik hozzá, talán még rá is erősít. A képkivágatok, kompozíciók formailag is illeszkednek a képriport műfajában kialakult normákhoz, divathoz, és ez a forma ismert, bejáratott, működik. Megnyugodva tapasztalhatjuk, hogy a virtuális térből kimetszve is hozzájuthatunk a megszokott képeinkhez (úgy 25 éve Jokesz Antal Felszabadulás téri véletlen fotói vezettek hasonló eredményre). Sőt, további transzformációkkal archívvá, felülstilizálttá tehetjük a képeinket, amelyek megfelelő tálalásban immár kiállítótérbe helyezhetők, vagyis beemelhetők a művészet közegébe. A mutatvány sikerült: domesztikáltuk a webkamerát.
A fenti, „megnyugtató” eredmény után azonban korai lenne elégedetten hátradőlni. Úgy érezzük, hogy Hermann Gábor képei és maga az eljárás további izgató és aktuális kérdéseket vet fel. Ezek a kérdések a bevezetésben már említett átmenetet, a „régi és új” problematikáját érintik, és a civilizáció/kultúra tágabb terepére visznek.
Hogyan kerül csipketerítő a tévére?
A jövőt nem ismerhetjük, alakítása teljességgel nincs sem az egyes ember, sem a társadalmak kezében, a civilizáció már-már önjáró rendszernek tekinthető, amelyet a részek összetett játéka igazgat. A jövőre vonatkozó jóslatainkat általában a múlt kínálta mintákra alapozzuk. A következőkben mi is a múlt mintáira támaszkodva próbálunk eligazodni néhány, a jövőre vonatkozó olyan kérdésben, amelyet Hermann Gábor képsorozata is érint:
Mi végre ez a kezelhetetlenül sok kép, amit a világ termel? Mit kezdünk, mit kezdhetünk, egyáltalán kell-e valamit kezdenünk ezzel a képtömeggel? Érdekünkben áll-e ezek nézegetése, megőrzése, feldolgozása? Ha igen, akkor hogyan tegyük ezt?
A képek tömege egyszerűen VAN, a lehetőség (lehetségesség) szüli őket nem valamiféle szükséglet. Létrejöttüknek nem célja, hanem oka van. Mintha a természet dolgozna: fű van (mert van bőven mag, víz, termőföld, benne tápanyag).
Az Embernek nincs dolga ezzel a sok képpel, hacsak nem kerít velük dolgot magának. A képekkel kapcsolatos múltunk pedig pontosan erre sarkall, efelé lökdös bennünket, hogy nézzük, értelmezzük, használjuk, feldolgozzuk megtermelődött képeinket.
Tehát a fenti kérdéssor mögött megbúvó lényeg, az Ember és az Ő képekhez való viszonya, a viszony, amelyet látszólag maga alakít ki magának, de teljességgel uralni sohasem tud. Ez a viszony jellemzően folytonos, időnként pedig megugró változásokon keresztül évszázadok, évezredek alatt jutott el a mai állapotáig. Talán most is egy ilyen „megugrás” állapotában vagyunk: a képek termelésében inkább már a jövő látszik, de a hozzáállásunkban még egyre a rég bevált módszereinket alkalmazzuk, ragaszkodva megszokásainkhoz, hagyományainkhoz. Kezdetben (mai állapot) a régi mintákat követve egyénileg próbálunk meg viszonyulni a nagy képmasszához, később egy kialakuló új hagyomány a többség számára már biztonságosan eligazító lesz.
Erre példa a Full screen mode fotósorozat is, melynek képei megmutatják milyenek is az első ösztönös próbálkozásink az új képáradattal kapcsolatban. Ugyan természetét igazán nem ismerjük, e kép-ződményeknek még nincs végleges helye életünkben, de ámulva nézegetjük őket, hogy majd a gondos válogatást követően beemeljük őket a meglévő kereteinkbe. A sorozat képeiben a fent említett három fázis egyfajta állapottá merevítve egyszerre jelenik meg: a „vad” webkamerakép, mint a jövő előhírnöke; a képriport, a közelmúlt egy bevett, divatos fotóműfaja; a cianotípia, a fotómúlt egy archívvá vált képmegjelenítési technikája. A megvalósítás megengedő, az alkotó a lényeget a néző tekintetére bízza, aki helyzetétől és érzékenységétől függően a három réteg egybesimulását vagy éppen feszültségét érezheti erőteljesebbnek.
Hermann Gábor fotósorozata helyzetjelentés a mából, képeit nézegetve saját útkeresésünket, tanácstalanságunkat is láthatjuk benne. Működését látván pedig múltbéli emlékképek sora idéződhet fel bennünk. Láthatjuk például anyánkat valamikor a hatvanas évek közepén, amint éppen csipketerítőt helyez az újonnan vásárolt Horizont márkájú tévékészülék tetejére.
Hozzászólások az íráshoz (eddig 2 hozzászólás érkezett)