Robitz Anikó egyensúlyoz, akár a kötéltáncos. Egy roppant vékony vonalon mozog, nagyon közel a semmi jelentésteli állapotához. Mondhatnám úgy is: a hiány foglalkoztatja. Amikor ránézek a fotóira, akaratlanul is oda próbálom képzelni azt, ami nincs ott, ami nem látszik rajta.
Képei ilyen értelemben „melegen“ kommunikálnak, mert maximálisan megmozgatják az emberi képzelőerőt. Szemben a kortárs fotográfiai termés javával, amelyik „hideg“, mert le akar mezteleníteni mindent, meg akar egyszerre mutatni mindent, s készen elénk tenni. Úgy, hogy ne kelljen gondolkodnunk, ne kelljen tovább vinnünk a látványt, ne kelljen tennünk semmit.
Robitz tehát kerüli a látvány fülledtségét. Képei légiesek, de nem üresek. Inkább keletiesen áttetszőek, lényegre törőek, mint az ősi kínai akvarellek. Néhány vonal, egy-két folt, fekete-fehér felület: sokszor csak ennyiből állnak a művei. Nevezhetném őket az arányok költészetének is. Az arány pedig nem más, mint a szépség kulcsszava. Arra mondjuk, hogy szép, ami arányos.
Robitz a kortárs építészet urbánus kulisszái között mozog, mértani vonalakkal, sík felületekkel, éles szögekkel alapoz, majd olyan apró elemeket komponál a képbe, melyek megbontják az egyhangú állapotokat, a rezzenetlenséget, a kikeményített érzéseket. Olyanok, mint a sima víztükörbe dobott kavics. Az architektonikus formakultúra hol finoman ütközik ezekkel a lírai betoldásokkal, a meghatározhatatlan alakzatokkal, hol pedig azonos világból érkező kemény testek ütköznek meg a sötét és a világos ellenpontozásában. A legszebb az egészben, hogy a művész vadász módjára keresi ezeket a lappangó szituációkat, kutatóként figyeli a szögeket, az árnyékokat, a formák vetületét, az anyagok vizuális minőségét. Készen kapott, a dolgok által elrendezett helyzetekbe lép be egyedüli szemtanúként, és amit lát, mással is megosztja. Olyan, mint a felfedező az ismeretlenben.
Az általa bejárt világ a szótlanság birodalma. Ez a világ nem mesél magáról, nem hangoskodik, nem mondja el történeteit. Mégis olyan, mintha titkokat fedne fel, egy hirtelen mozdulattal lerántva magáról a leplet. Az amúgy mértéken felül zajos ipari vagy városi táj itt olyan, mint télen a hóval borított nyugalom. A képek érzésekből állnak, melyeknek valahol mégiscsak van hangjuk, színük, illatuk. Csak nem látjuk őket, mert le vannak vezetve végső lényegükre. Robitz fotói előtt szinte magunkra maradunk, magányosakká válunk, és elkezdünk befelé figyelni, önmagunk felé közelíteni. Nevezhetnénk ezt akár lelki gyakorlatnak is.
A fotók olykor teljesen megfoghatatlanok, de mégis birtokolják a nyelvnek azt az eleven tulajdonságát, amely szerteágazóan mutat bizonyos történeti előzmények, leginkább a korai lírai konstruktivizmus, a kései strukturalizmus, zenei vonatkozásban pedig a hatvanas-hetvenes évek elektronikus műfajainak minimalizmusa felé. De akkor sem tévedünk, ha kizárólag fotográfiai szempontokat véve alapul itt-ott rokonságot vélünk felfedezni bennük Moholy-Nagy fotogramjainak ikonográfiájával. Robitz fotói meditatív ösvényre visznek, a látvány tisztaságával építkeznek, nincs rajtuk semmi felesleges. Zárt, öntörvényű világot mutatnak. Ráadásul nagyon maiak. Elvontságuk ellenére is pontosan rögzítik az időt, amelyben születtek. A teret azonban már kevésbé azonosítják be. A világ nagyvárosainak a részletei vannak ugyan a képeken, ám a pontos helyszíneknek nincs különösebb jelentőségük, mert Robitz számára az anyag, a forma és a fény mindig és mindenhol ugyanaz.
Mit lehet még mondani ezekről a fényképekről így egy szuszra, záradékként? Azt mindenképpen, hogy nagyon egyediek, összetéveszthetetlenek. Robitz Anikó mindössze öt-hat éve fotózik, de azonnal rátalált saját képi világára, nem voltak tévelygései. Nyilvánvaló, hogy az úgynevezett „belső fotózást” már sokkal korábban elkezdte, még mielőtt gépet vett a kezébe. A szeme volt a kamera. A többit már tudjuk.
Budapest, 2010. március 20. – április 8.
Hozzászólások az íráshoz (eddig 7 hozzászólás érkezett)