A “művészet halálának” szép és felemelő gondolata még Hegeltől származik, aki szerint az Abszolút Szellem – azaz a racionális emberi értelem – önmegvalósulása az ő korában (1820-30-körül) már épp túllépett a művészet fázisán, s immár a filozófiában ismeri meg önmagát. (A művészetnek tehát kicsengettek, ha valami Goethe, vagy Beethoven még erőlködik itten, csak annál rosszabb nekik – szól Hegel igen színvonalas lényegi üzenete.)
Hans Belting szerint viszont az elhalálozás valójában abban áll, hogy nem is volt soha olyan, hogy egységes “művészet”, azt csak az európai kultúrsovinizmus találta ki magára, és hazudta bele a fejekbe évszázadokon keresztül. A. Danto pedig Warhol képeitől világosodott meg, mondván, hogy aki ennyire ronda festményeket érzékileg még élvezni képes egyátalán, annak csak valami súlyos mentális zavara lehet. A banalitás művészeti kontextusba állítása a puszta értelmezés által nyer művészi értelmet, azaz a mű feloldódik az önmagára vonatkozó filozófiai gondolatban (vége tehát a lineáris haladástörténetnek, nincs többé korstílusok váltakozása az időben).
Hegel esetében egyszerűen arról volt szó, hogy nem látott ki saját filozófiai rendszerének követelményeiből: ebből adódott a művészeti tények ilyen megrázóan érzéktelen kezelése. Belting gondolata jogos: a “művészet” tényleg azonos az európai műtörténetből levont következtetésekkel, de ez miért volna a művészet halála? Ez mindösszesen az európai művészetfogalom álságosságának lelepleződése (ami azért nem egy nagy durranás, mert amíg nincs helyette másik addig egy igen jól használható keret a gondolkodáshoz, bármekkora hazugság legyen is). Dantonál kísértetiesen megismétlődik a hegeli konklúzió – azaz, hogy a művészet átment saját elméletébe. De hogy ez miért épp Warholról jutott eszébe, az rejtély. Duchamp tudniillik majd ötven évvel Warhol előtt már épp ebben az értelemben működött – igaz, meglehetős nagy csendben. (De az is lehet – ami ha igaz, akkor elég kínos –, hogy Danto csak reprodukciókról ismerte Warhol képeit mikor ezen elméletét kidolgozta, azokon pedig tényleg nem látszódik az, ami élőben, vagyis hogy a Warhol-festmények épp olyan szaftosan érzéki faktúrájú vérbő festmények, mint teszem azt egy kései Van Gogh. És az meg teljesen mindegy, hogy Warhol miket BESZÉLT a képeiről ehhez képest.)
Nekem is van egy privát elképzelésem – ha nem is mindjárt a művészet, de a művészettörténet haláláról. Hogy a művészet lényege saját filozófiája lenne immár, ilyet szerintem csak egy filozófus bírhat kitalálni (mindösszesen annyi igaz ebből, hogy immár végképp nincs naiv megértés, a mű nem beszél magától semmit, értő és érzékeny kommentárok nélkül senki nem ért semmit, vagy még szebben mondva: “senki nem tudja, hogy jön, vagy megy”).
A banalitás beemelésével pedig egyszerűen csak a művészet határa tolódott arrébb, teremtve egyúttal egy tágasabb és szabadabb játékteret a nyomorult akadémizmusok idegesítésével, ami igen becsületes és egészséges tett. De az viszont tényleg látható, hogy nincs többé korstílusok váltakozása az időben. A művészet hagyományos történetének valóban vége van, s a zseniális egyéni teljesítmények összessége lett a műtörténet egyetlen valósága, amiben semmi közös stiláris nevező nincsen. Ahány zseni, annyi szimultán művészettörténeti idő. Gond tehát egy szál se a művészettel általában. (E hosszúkásra sikeredett bevezetővel csak azt szerettem volna jelezni, hogy a fotó haláláról való magányos gondolkodás nem teljesen előzmények nélküli terep a hibbant elméletek történetében.)
Ám minden művészeti ágnak van valami lényegi alapja, ami nélkül már nem önmaga többé. A fotónak – és benne a fotóművészetnek – például az ontológiai (lételméleti) bázisa ez, vagyis, hogy csak azt lehet lefotózni ami fényt bocsájt ki, vagy fényt ver vissza, azaz materiálisan létezik. Ez az optikai valóság adja a fotó dokumentatív hitelességét.
Ezt lehet azután a különböző stiláris eljárásokkal a végtelenségig befolyásolni, létrehozva a fotóművészet végtelen változatosságú varázslatos világát. (Aki nem értette belülről a fotót, az pont az optikai valóságnak való kiszolgáltatottságot vetette be döntő érvként a fotó autonóm művészet volta ellen – százötven éven keresztül.) És épp ezt az ontológiai bázist sértette meg, illetve csapta agyon a digitális manipuláció lehetősége (tömegesen kb. az 1990-es évektől). Azonnal kiderült – például Calum Colvin zseniális posztmodern analóg-kollázsainak számítógépes változatainál, melyek nem sok szart érnek -, hogy a fotóművészetet kizárólag az optikai valóság és a stiláris absztakciók feszültsége működtette, ha kivesszük a valóságot ezen egyszerű képletből, teljesen érdektelenné, és téttelenné válik az egész. A fotó tehát lényegileg meghalt, az alkalmazott grafika viszont gazdagodott egy érdekes, új, jövedelmező műfajjal.
Nem az alkalmazott grafikát, meg az alkalmazott fotódesignt, meg a kommersz riportfotót akarom bántani, mert ezek szükséges és jó dolgok. Az a bajom, hogy a photoshop a fotóban épp csak a fotót gyilkolta meg, vagyis pont azt, amit én annyira szerettem benne. A fotó dokumentatív hitele, húsz éve már, puszta hit kérdése, a hit pedig – látván a legatyásodó vallások agóniáját – többnyire igen rossz tanácsadó. Ráadásul úgy halt meg szegény, hogy senki el sem siratta, sőt legtöbben még naivan örülnek is az új képmanipulációs lehetőségeknek. Ennyi öntudata volt hát neki: észre sem vette saját halálát, azaz valószínűleg már akkor is csak egy lapos fikció volt, amikor még élt.
Nemrégiben beszélgettem például Szilágyi Lenkével a Puszta idill kiállításáról. Említettem neki mennyire örülök, hogy végre ismét olyan erejű képeket bír csinálni, mint húsz-harminc évvel ezelőtt. Egyetlen bajom velük, hogy technikailag túl precízen fogalmazottak (ami a számítógépes technika sajátossága). Eltűnt belőlük az a koszlott-lerohadt miliő, amitől olyan végtelen ütős volt valaha ennek a privát apokaliptikának a metafizikai sugallata. Lenke nem nagyon akarta érteni, hogy miről beszélek, kénytelen voltam hát emblematikusan fogalmazni: “Szarok én a te összes tűéles fűszálaidra, b..meg !”
Hát csak ennyit akartam mondani én, vén analóg-ezüstalapú hülye.
Hozzászólások az íráshoz (eddig 159 hozzászólás érkezett)