Szilágyi Lenke (1959) kivételesen jelentékeny fotográfiai életművének lényegi alakulása – immáron több mint harminc esztendeje – a szuverén Ego terében zajló küzdelem e szuverenitás stabilitásának megteremtéséért. Ha az embernek van saját énje, belső lényege, egyénisége, akkor megy minden szinte magától. Ha viszont ez az ego sérült, labilis, folyton elmozduló, akkor az illetőt körülvevő valóság is szétesésre hajlamos lesz.
Lenke különleges tehetségével és érzékenységével létrehozott műveivel próbálja folyamatosan fenntartani személyisége identitását – mely egyszerre szubjektív énvalóság és elvont esztétikai-ego –, s banális létezéséből is így teremti meg autentikus Létét. Nem elvész tehát ez egodeficit katasztrófájában, hanem nagyművészetté stilizálja alkati egzisztencializmusát. “Az egzisztencialista ugyanúgy létezik, mint bárki más, csak mindig erről beszél” (Tandori Dezső).
A tehetség ugyan – első közelítésben – az autonóm ego egy alakzata, minősége, Lenke esetében azonban mintha épp személyiségének instabilitása tartaná fenn tehetségének erejét, s az alkotással, mint tettel próbálná megteremteni illékony egójának viszonylagos – mert folyamatos megerősítést igénylő – integritását. (Törékeny öntudatának eredményeképp ritkán esik egybe önmagával, ám képeiben ez az egybeesés folyamatosan megtörténik.) “Aki meg is ismeri a mindenséget, ha önmagában hiányt szenved, mindenben hiányt szenved” mondotta Jézus – igen, feltéve hogy nem pont ezen depresszív énhiány lesz művészi tehetségének legfontosabb motivációja. “A személyes történet azonos a művészi látásmóddal” (C. Bukowski)
Néha az a határozott benyomásom, hogy akkor érzi jól magát, ha rosszul érezheti magát. A depresszió, a melankólia, az unalom, a közöny és a problémák önkéntelen vonzása abszolút jellemző rá, továbbá a Semmi is egyfolytában ott ólálkodik körülötte, az autentikus Lét hiányának fenyegetése, azaz a Léttelen létezésé (s épp ez az ijesztő Semmi az ő nagy lehetősége a Valamire: viszonylag stabil egóra, erős művészi teljesítményre). Mintha mindig az összeomlás vad zuhanásának lelassított és végtelenül elnyújtott pillanatában élne, mint valami komor sorsüldözött. Megátalkodottan zárkózott, semmibe révedező, enervált, szomorú, sérülékeny, tétova, egykedvű, tartózkodó, rejtélyes emberi jelenség, akire mintha egyfolytában rá akarna szakadni az ég. A bizonytalan emberi identitást viszont szépen kiegyenlíti a biztos művészi identitás: míg ő látszólag magányosan bambul, a képei igen színvonalasan gondolkodnak helyette. Mintha az az ontológiai riadalom lenne bennük, amit a magunkra eszmélésünk drámai pillanataiban élünk át olykor. Saját Van-ságunk döbbenete ez, melyben bizonyosság és bizonytalanság együtt van jelen, de inkább az utóbbi dominál, hisz ilyenkor mélységesen megijedünk attól, hogy voltaképpen itt vagyunk ezen a világon. Az öntudat kívül kerül a testen és ijedten visszanéz magára.
Az egziszencializmus alapesetben mindig a szuverén egyéniség pesszimista identitáskrízise: a “hogyan lehet élni, ha nem lehet”(Tandori Dezső) kérdésére adott személyes válaszlehetőségek, illetve az ebből adódó további kérdések végtelen terepe. Lenkénél az individuális létezés konkrét csődjére adott válasz viszont maga az absztrakt esztétikai Lét diadala. Ettől persze ő még személyében nem lesz “optimista egzisztencialista”, de életműve igen. Banális rosszkedve a képein rengeteg finom esztétikai árnyalatban ragyog, depressziója pedig – mely normális esetben kivégzi a belső indítékokat – maga lesz legfontosabb művészi motivációja. Lenke művészetének lényege pedig a mindent átható depresszív atmoszféra mint abszolút forma.
Erős egyéni stílusában lötyög a valóság meg a jelentés egyaránt, a tartalom vagy a mondanivaló nála idegesítően illékony valami. Nem von le spekulatív konzekvenciákat és nem akar üzenni semmit, ettől aztán rengeteg érvényes jelentéslehetőséget provokál a befogadásban (melyek persze folyton elmozdulnak, nehezen rögzíthetők). Úgy absztrahál, mintha egyátalán nem is tenne ilyet, ettől van képeinek az a jellegzetes kvázi privát, köznyelvi hangzása, póztalan poétikája. De ez csak a látszat: atmoszférikusan túltelített, végtelen retorizált megszólalás ez igazából, melyben egyfolytában megtörténik a hétköznapok esztétikai extázisa (ha nem is a fotóművészetre jellemző attraktív fogalmazásmódok valamelyikéhez való igazodás formájában).
Melankolikus, de nem szenvelgő, vallomásos de nem indiszkréten pszichologizáló, továbbá nem pillanatnyi benyomásokat rögzít, hanem saját – többnyire kellemetlen és borongós – emlékeit (melyek valahogyan közös emlékeink is egyúttal). E rezignált – sőt olykor kifejezetten letargikus – hangzású életképekben és tájakban semmi anekdota vagy realizmus nincsen, minden teljesen valószínűtlen költői metaforákban oldódik fel. (Messziről elkerüli egyúttal a naiv szimbolizmust és a lapos szürrealizmust.) Idegenszerű másik-valóságot teremt tehát, de nem az isteni ihlet szinkronizálásával, hanem önterápiaként funkcionáló kivételes tehetségével. (Egyszemélyes történetébe ugyanakkor szinte minden hangzás belefér: abszurd, banális, nevetséges, nyomasztó, szociográfikus stb. mozzanatok egyaránt. Ettől a nagy változatosságtól azután sohasem válik unalmassá nyomasztóan egynemű stílusa.) A döntő pillanat nála nem a megfeszített koncentráció aktusaként jön létre, hanem valami folytonos meditatív-enervált figyelem eredményeképp. Lassú, álmos, merengő, fájdalmas ám drámaiatlan képei nem annyira önmagukban, mint inkább sorozatokba szerkesztve kiállításokon, vagy méginkább albumokba rendezve működnek igazán.
Ahogy a személyiségére jellemző visszafogottság sem az egzaltáltság teljes hiányát fedi, úgy a látszólagos mindennapiság sem zárja ki stílusának mélységes titokzatosságát. Ahumánus terekben vánszorog a világvége utáni világ baljós és unalmas időtlen ideje. Lenke mindenből és mindenkiből sötét költészetet gyárt, a közömbös pusztulás képeivel. Maurice Blanchot gondolatai kísértetiesen illenek ide: “az a mód, ahogy a nyers (közvetlen, hétköznapi, banális) nyelvet lényegi nyelvvé változtatja, úgy hogy megőrizve a hétköznapi beszéd csendes semmitmondását a kép beteljesedett csendjévé emeli fel […] képein a dolgok talán jelen vannak, de csak képükben. A kép itt a passzivitás mozzanata, nem bír sem jelentésbeli, sem érzemi értékkel, még csak nem is fikció: maga a közömbösség szenvedélye.”
A banálisban felcsillanó lényeg a fotó egyik legnagyszerűbb művészi feszültségforrása. Emellett az időből brutálisan kitépi a dolgokat, így voltaképp egyfolytában azt ábrázolja, ami nincs (akkor is erősen absztrahál, ha éppen dokumentálna). Lenkét kevéssé érdeklik a külvilág tényei, s az esztétikai formálás lehetőségei közül is szinte csak az atmoszférateremtésre koncentrál megrögzötten. Megkapó révületbe, s valami nyomasztóan egyöntetű szomorúság érzésébe oldódik fel nála minden, ez pedig nem kedvez a teátrális stilizációnak, sokkal inkább a finom, törékeny poézisnek. Képein alig történik valami, viszont a mindenütt jelenlévő Csend egyfajta folyamatosan történő nem történés, ezért aztán annak van súlya igazán, ami nem látható a képein. Nem moralizál és messziről kerül minden indiszkrét lelkizést (ettől vallomásos és személytelen egyszerre). “A mű olyan tükör, melyben nem látunk semmit”(Tolvaly Ernő).
Művészetének igazsága: az otthontalan külső valóságra, és a szétesésre hajlamos belső valóságára vetett szomorú pillantás, azaz a Semmi költészete. Az optikai valóság számára igazából csak egója stabilitása érdekében tett esztétikai erőfeszítéseinek üres tere. Metaforái: új, vizuális jelentést teremtő poétikus mozzanatok – hangulati kódok –, melyekkel a számára idegen valóságos időből saját időt teremt. A metafora nála sűrű atmoszférateremtő maszatos nyelv, az ihlet pedig olyan permanens módon enervált figyelem, melyben a világ jelenségei egymást magyarázó hasonlatok. Stílusának érvényes analógiája az ambient háttérzene, mely valami merő atmoszférikus metapop hangzás az indiszponált figyelem és a sötét hangulatok metszéspontjában.
Az esztétikai formálás analógiák, ellenpontok, közömbös terek, felkavaró képesemények, kompozíciós minták, egyéni innovációk, termékeny, avagy terméktelen hibák stb. szövedéke. A fantázia többnyire lapos, privát kitaláció, a képzelet ellenben új valóságot szülő gondolati tett. Lenke képeinek atmoszférikus ereje nem homályos artikulációjának megértését, hanem mélységes átélését segíti és célozza meg. Nem az ábrázolt tárgyaknak, tájaknak vagy embereknek van valóságuk, hanem csak a belőlük összeálló képzeleti képeknek van igazi szubsztanciája.
Első igazi, méltó albuma – Látókép megállóhely (2000) – igazi remekmű: tökéletességre törekvő szerves egység, melyre találó idézet Mészöly Miklós aforizmája: “A figyelemre nem méltatott pillanatokból is kitelne az örökkévalóság.” A Fényképmoly (2004) is erős darab, csak sajnos túltengenek benne a portrék, miáltal olykor óhatatlanul a lapos pszichologizálás senkiföldjére téved az ő igazi műfaja – az atmoszférikus életképek helyett. Igazi gyöngyszem lett viszont a Single Lens (2007), melyben az 1982-1983-ban készített privát képeslapjai láthatók. A hazai underground művészet és életforma fénykorának egyik legautentikusabb dokumentuma ez, hibáival, egyenetlenségeivel, modorosságaival egyetemben. Kb. hét-nyolc éve készít művészi szándékú fotókat digitális technikával is. Kezdetben a tömegbulikon készített anyaga (2005-2006) kevés meggyőző erővel bírt, mintha a jelentéslebegtetés helyett a kortárs fiatal művészekre jellemző elszánt semmitmondás divatja érintette volna meg akkoriban. A Puszta idill kiállításon (2009) azután ismét tehetsége teljében jelentkezett, de a számítógépes technika természetéből következően e képei valahogy túlságosan precízen fogalmazottak. Eltűnt róluk az a régi, kvázi archaikus, koszlott hangzás, ami oly nagyban hozzájárult érzékeny kompozícióinak hasonlíthatatlan atmoszférikus erejéhez. Stílusa látványosabbá, sterilebbé, egyúttal súlytalanabbá vált némiképp (mindenesetre veszített drámai intenzitásából, és nem világos számomra, mi volna e technikai változás pozitív esztétikai hozadéka ezzel szemben).
Lenke olyan személyiség, aki másokból is igyekszik összerakni önmagát – mint Warhol volt –, azaz környezete, baráti köre inspirálják, de művészetére ez igen kevéssé vonatkoztatható: mivel az maga az abszolút öntörvényűség ideálja. Tájékozott persze a rá vonatkozó művészeti hagyományban, de nem intelligens fotós abban az értelemben, hogy reagálná is e konvenciókat képeiben. A festők közül érdemes azért megemlíteni C.D. Friedrich hideg, rejtélyes, magányos, látomásos világát, E. Hopper érzelmi közömbösséggel ábrázolt, borús hangulatú, cselekménytelen festészetét – és különösen Farkas István depresszív, kísérteties és megátalkodottan pesszimista pusztulásesszenciáit. A fotóművészek közül pedig André Kertész hétköznapiságból kibomló poézise és Walker Evans indirekt metafizikai apokalipszisének sugallata tűnik érvényes analógiának. Mindenesetre leszögezhető, hogy Lenke művészete nem a korstílus és a nyelv poétikai önmozgása – azaz a Művészeti Immanencia – terében létesül. Nem idéz, nem reflektál, nincs nála formanyelvi önmegalkotás (fiktív énképzés), stílusa nem eklektikus vagy kollázsszerű a legcsekélyebb mértékben sem.
Ugyanígy köze nincs a transzcendenciához. A Semmi költészete (2007) című könyvemben – tévesen – feltételeztem, hogy tehetségével egyszerre teremt magának mesterséges Egót, rajzolja fel a Művészeti Immanencia virtuális alakzatait és Isten fiktív esztétikai eseményeit (azaz az esszenciális-formát). Ma már – feladva a totális egóhiány tarthatatlan képzetét – egészen máshogy gondolom mindezt. Stílust ugyanis lehet fikcionálni – a tehetség és a Művészeti Immanencia képes lehet erre –, Isten esztétikai alakzatai azonban virtuálisan nem létrehozhatók, tekintve, hogy a transzcendencia csakis valóság bír lenni (még ha kissé idegenszerű, vagy abszolút idegen, akkor is).
Mindazonáltal az esszenciális forma jellegzetes alakzatai továbbra is azonosíthatók művészetében, csak éppen nem a fiktív Istent jelentik, hanem az általában minden nagyművészetre egyként jellemző esztétikai mintázatokat. Pont az a tanulsága ennek a tévedésemnek, hogy valóban mennyire nem is az lehet valami, mint aminek elsőre látszik, azaz, hogy milyen figyelmes és mélyreható esztétikai analízisre van szükség ahhoz, hogy ugyanarról az esztétikai mozzanatról biztosággal megállapítható legyen, hogy vajon az önterápiát gyakorló tehetség műve (Lenke), a tehetség és a korstílus összjátéka (Maulbertsch), a tehetség és az isteni ihlet szinkronizálása (Kaposi Tamás), vagy éppen Isten technikusától származik (Csontváry, Papp Gergely)?
Az említett esszenciális-forma látszólagos mozzanatai egyébként Lenke művészetében az atmoszférával való totális átszellemítés (ahogy az optikai valóságból valami végtelen antirealista, időn kívüli, nem analóg alakzatot varázsol), és a jelentéstaszításból és önkommunikációból összeálló fenséges ürességélmény. A paradoxonok feltűnő sűrűségének felkavaró esztétikai tapasztalata: pl. a nyugalom és a letargia, a fájdalmas hétköznapiság és az éteri emelkedettség, a depresszív lelkiállapot mint legfőbb belső motiváció, az érzelmi közömbösség és a mélységes együttérzés, a vallomásos antipszichologizmus, a lelki leépülésből fakadó művészi felépülés és így tovább. Végül az abszolút Művészet jellemzői képeiben: a különleges szuggesztivitás, az időtlenség, a nem evilágiság, a nyelv előtti a priori közlésmód, az ahistorikus formálás, a totális valószínűtlenség, az életidegenség, az archetipikus vonzódású metaforizmus, a légüres terek, valamint a mindennapiságban rejlő transzcendencia akaratlan sugallata.
http://www.fotografus.hu/hu/fotografusok/szilagyi-lenke
http://artportal.hu/lexikon/muveszek/szilagyi_lenke
Hozzászólások az íráshoz (eddig 0 hozzászólás érkezett)