A „Morfo” mániája Bérczi Zsófinak. Jó ideje foglalkoztatja. Eredeti értelemben, ahogy a régi görög mítoszokban Morfeusz, az álmok istene. Másrészt mai jelentésben, mint az alak és szerkezet, forma és dráma viszonya. S az alakok, morfémák rendelkeznek-e önálló jelentéssel, funkcióval? Ez esetben az „amorfokra” épülhet-e figurális dráma előadása, s annak leképezése tekinthető-e önálló műnek. Mindezt átértelmezi, átemeli saját világába, amelyben nagy szerepe van gyerekkori fantáziálásainak, majd egy színpadi szerepnek, egy süket-vak lány alakításának: a kényszerű befelé fordulásnak; és fotós tanulmányainak az Iparművészetin, az autonóm riport sziluett-archetípusainak.
E két művészi ág: a színház és a vizuális művészet egybefonódik, amikor ösztöndíjjal eljut Skóciába (2002), és iskolai divatfotós feladatának szélsőséges megoldása, hogy „megtalálja”az első morfománt a Hebridákon – vörös lepelben. Később a morfománt lélekformaként definiálja, vagy így: „a lény, aki a lelkét a testén kívül viseli”. Ezáltal a „morfomán” a divat – mint a védtelen lelket fedő álarc – paródiájává válik.
Fekete-fehér fotóin a morfománok jobban elrejtőznek a vad tájban, annak részévé válnak. Nem a loch-nessi szörnyet hozza a felszínre, nem a „hegyi embert” találja meg, hanem manókat, „tündéreket”. Akár az ilyen „dokument” fotók paródiája is lehetne, de Bérczi tovább megy. Ezután az Alpokban tűnnek fel, később a (Óperenciás?) tengerparton, csoportosan – Élőkép társulatba szervezi, formálja őket. (Ennek képei vezetnek el a pince labirintus folyosóin a kiállítás kultikus terébe.)
A nyilvánosság előtti megjelenésre a komáromi Monostori Erődben került sor. 2004-ben mutatta be Morfomániáját: allegorikus, szimbolikus (lélek)vezetést – a közönség bevonásával. Ez a most megnyílt fotókiállítás szerves előzménye. Az asztrál szerű mozgó, élő, „lágy” szobrok – megfosztva testiségtől, személytől – kontrasztként lebegve a vaskos erőd udvarán és falai között hívogatták, vezették a látogatót a lélek sötét, mély bugyraiba. A labirintust végigjárók egyben átélhették a genezist, teremtést, termést. A mezőből a föld alá kerültek, hogy később az ott ért hatásoktól megváltozva kiszökkenjenek a földből, mint magból a termés. Mint a sumér eposzokban: az ember fűként dugta ki a fejét a földből, s ahol a mag, a gabona isteni rangban (Asnan, Ezinu) szerepelt. Amit – miként itt is történt – rituálisan elfogyasztottak egy beavatási szertartás keretében. E – multikulturális – misztériumjáték másik fő motívuma az ősi egyiptomi Ozirisz kultusz, amiben az Isten az alvilág uralkodója, de jelenti a gabona magot is, a megújuló vegetációt, a termékenységet. És akit neje, Isis kelt ismét életre.
A közönség bevonásával történt kvázi rituális cselekvés során – amiben a néző nem néző, hanem egyaránt résztvevő a művészekkel – az egyéni és a kollektív tudatalatti tartalmak feltárásával egy modern megváltás-/ változás mítosz teremtődik. Mintegy újjászületik benne a korábbi happening és a performance, s az azzal összekapcsolódó, abból kinövő enviroment. A környezet átrendezése a (külső/belső) térbe helyezett anyagokkal, textilbe bújtatott, alakjukat változtató, lágy, mozgó szobrokkal mint plasztikai hatásokkal a teret esztétikailag is átértelmezte, kvázi-rituális irányba vitte, szakralizálta. Nemcsak kiterjesztette a művészi tevékenységet a valós térbe, de idővel és – változó – térrel az első eredetiségéhez képest rendezettebbé, tervezettebb performansszá vált e misztériumjáték. Külföldön is előadták, és filmre vették.
*
Ennek a folytatását látni most. A képek Bérczi saját(os) poetizált, költői (szubjektív) világképének dokumentumai, amit személyes élményei, emlékei (Saint-Exupery Citadellája) alapján teremtett, alakított ki saját(os) mítosszá, s a művészi képzeletből nyeri értelmét.
A hely – Egyiptom – a mítoszok forrása, ahol egykor a valóságból fakadtak. A fotós mintegy kutatóként, „etnográfusként” keresi fel, de a leleteket, motívumokat (fekete lepel: nikob) szimbolikus jelentőségük alapján, szubjektivizálva rendszerezi, alakítja saját vagy képzelt történetét, mítoszát, mitológiáját. Ahogy mások is – Baksai József, El Kazovszkij, Anselm Kiefer festők – tették. Fotói elképzelt, lebegő álomvilág képei/részei, ahol a ruhák jelmezek, a helyszínek díszletek. Ezek mögé rejtőzve játszik azzal, ami az itt élő nők számára súlyos valóság. Amitől a képek expresszívek, reálisak és szürreálisak is. Más olvasatban dokumentumai az archaikus világ és a modern high tech; s a fundamentalizmus és a feminizmus ütközésének: ahol a nőket nem lehet fényképezni, ott a fotós helyettesíti és digitális technikával montírozza, sokszorosítja őket.
A bezártság, alávetettség, –rendeltség, amit elfogadva csak néha kerülnek felfokozott lelki állapotba, mikor kitörnének. Ennek elképesztő levezetését látni Jean Gaumy fotóján, amit Iránban készített: fekete csadorba bújt nők a pisztolylövést gyakorolják. Arcukon elszántság, tudatosság: a gyilkolás hordozói lesznek a női életadó princípiummal szemben. „A lepelbe burkolt emberi test a gyász attribútuma is. Vállalni kell a[…] lemondást” – vallja Bérczi is. Fotói arról akarnak szólni, hogy a – külső helyetti – belső felszabadulás meghozza a lelki békét, a magányt, akár bezárva vagy kivonulva a sivatagba.
Azt tartják, hogy a sivatag is az imádság helye. Innen ered a kiállítás címe. A horizontális képeken a végtelen sivatag, s az égbolt, ahogy egymás felé fordulnak; ahogy az ember imája során az égihez méri magát. Mértéket kap létezéséhez. Heidegger szerint a mérték: láthatóvá tenni a rejtőzködőt anélkül, hogy kiszakítaná elrejtettségéből. (Ugyanez a Bérczi által kiválasztott Saint-Exupéry idézetben: „te vagy, Uram, mindenkinek a közös mértéke[…] a különböző cselekedetek lényegi csomója.”)
A sivatag, mint templom nagy asszociációs teret ad a nézőnek. Egyszerre szakralizált és szekularizált (túl és evilági). A profán terek mindig a múltba vesző szakrális terek magánosításai, ahonnan elmenekültek az istenek, vagy sokáig váratnak a megjelenéssel –ahogyan azt Heidegger is megfogalmazta. Aki szerint a modern képzőművészet önmagát, mint a térrel való vitát fogja fel. Ehhez kapcsolódnak Bérczi Zsófi lágy szobrai, plasztikái és képei. Az előbbiekkel behatárolja, betölti, megtestesíti, uralja a teret. Jelen esetben a kép terét, a képekkel pedig a kiállítóteret. Ami – a pince galéria adottságait nézve – hasonló az erődbeli labirintushoz, és a paravánokból képzett terek a sivatag kunyhóihoz, melyekből a képeken át kinézve látni. Az expresszív fotók ebben az elrendezésben szuggesztívebbek az előző kiállításnál. (Monostori erőd 2008.aug.)
Ami a misztériumban, az erődben nem oldódott fel – a sötét és az (égető) fény konfliktusa, a kép és a nem kép konfliktusa – e kiállításon feloldódik. A képek eseménytartalma és a kép felfogása, illetve különbsége –ahogy a képező és a néző látja – kölcsönösen kódolja egymást. Miként a fotót az előadás. Érdemes megnézni és meditálni rajtuk. Mit látni: fotót, festményt, hiperreált? Pszeudo-dokumentumot (színjátékét), vagy stilizált feminista képet? „Vera icona”-t (igaz képet) vagy önreflexiót, önvallomást, –feltárást. (Netán a néző is morfomán?)
Adalék lehet ehhez, hogy Bérczi fotósként képes naplójában a köznapi események ábrázolásával igyekszik tipikus képeket is létrehozni – mint riporter vagy antropológus. A felszín alá világítva – ahogy a belső sötét tereket kívülről „bevilágítja” – utalásokban tesz láthatóvá láthatatlan erőket, folyamatokat, a valóság rejtett összefüggéseit akarva feltárni. Amit a látható helyzetek, esetleges történések szemléletessé tételével, szerkezetbe rendezéssel próbál elérni. A jelenségek – és fonákjuk– több oldalról való megjelenítésével, a pillanathoz kötöttség (mozdulat) és az időtlenség (kő és homoksivatag) „egyidejűségével” – beleértve a történelmet is (romok),- eljutott egy pontig; a fundamentalizmus és a feminizmus szinkronitásával egy metszésponthoz. Előbbit művészeti értelemben is megkérdőjelezi a műfaji határok átlépésével.
A téma szisztematikus felfejtése egy monomániát feltételez, ami a művész sorsa/átka. Bérczi efelé halad, ami benne van a fent bemutatott morfomániájában, a különböző kultúrák, rétegek felhasználásában, egybeszövésében. Nemcsak földrajzilag és pszichológiailag vágott neki egy nagy útnak – esztétikailag is.
A kiállítás megtekinthető március 18-ig
Hozzászólások az íráshoz (eddig 3 hozzászólás érkezett)