Már egy ideje figyelem Jokesz Antal fotográfus, képzőművész és műkritikus írásait az Új Művészet és a Fotóművészet című újságokban, és valahogy mindig megszólítva érzem magam, amit persze megtiszteltetésnek is vehetnék. Most, hogy az Új Művészet 2008. novemberi számában megjelent írásában név szerint is hivatkozik rám, úgy gondolom, reagálnom kell a felhívásra.
Elképedten olvastam Jokesz legújabb írását, miként ő is így bolyongott a Seniorok kiállításán. Szerintem Jokesz is fáziskésésben van, mint ők. Az említett, a Van-e élet a fotó után című írásban Jokesz Picard-ra illetve McLuhan-re hivatkozva írja:
„Ötven, minimum harminc éve tudhatnánk, hogy a fotós nem csupán a kamera előtt lévő dolgokat rögzíti, de már maga a reprezentáció, a rögzítés mikéntje is értelmezi a valóságot, azaz a dokumentum is fikció!”
A dokumentarista fotóirányok fontos jellemzője ugyanis, hogy a fotós mennyire veszi komolyan a lefotózott valóságos események és az elkészült képek jelentéstartalmának párhuzamosságát. Ez egyéni döntés, munkamódszer és a képek funkciójának kérdése. Lehet az eseményről tudósítani, mintha a néző ott lenne a helyszínen, és lehet a történések, mozzanatok alapján új jelentéstartalmakat létrehozni. A szubjektív dokumentarizmusra az utóbbi alapállás jellemző. Nincs ebben semmi maszatolás, aki fotósként eleget működtette azt a folyamatot, melynek alapján a valóságos mozgásszekvenciákból pillanatexpozíció által állóképek lesznek, az érti miről van szó. Aki meg nem érti, az általában azt hiszi, hogy a fényképek szükségszerűen a valóságot ábrázolják. Valójában Jokesznek is ezt kellett gondolnia még 4 évvel ezelőtt. Azért mondogatta akkoriban, hogy a dokumentarizmus és a szubjektivitás kizárják egymást. Bár szerintem mostanában rájöhetett valamire, mert egyes, általa említett fiatal dokumentaristák munkáiban felfedezni véli az előbb említett szubjektivitás lehetőségét, alkalmazását (amit mellesleg éveken keresztül sulykoltam neki, többek között legutóbb az ő kiadványában, a 2004-es Dokumentum 6-ban 30 oldalon keresztül). De, hogy hű maradjon korábbi kijelentéseihez, mindjárt meg is állapítja, ezek az alkotók nem is dokumentaristák – Jokesz igazi szabadgondolkodó!
„Az így készült képek lehetnek intimek, hangulatosak vagy akár gyönyörűek is, ám kevésbé lesznek dokumentaristák. Persze nevezhetjük annak is, akkor viszont utólag kicsit át kéne írni itt-ott a fotótörténetet [nem kéne átírni, inkább meg kéne érteni, Gulyás] és belepiszkálni – az irodalomtól, a filmig – több művészeti ág dokumentarizmusnak jelölt fejezetébe is.
Egyébként meg marad a műfaji maszatolás, ahogy ez a Barakonyi generációja előtt járó hazai fotós középnemzedék köreiben már néhány éve megfigyelhető.”
(Jokesz Antal: Tatabányai bulik, Barakonyi Szabolcs kiállítása,Új Művészet 2008. 5-6.szám)
Jó, de valójában ki maszatol itt?
Félreértés, vagy csúsztatás volt régebben Jokesz és Petrányi szövegeiben a képi dokumentálás és a dokumentarista fotó összemosása is. Rendkívül szerteágazó, a további felhasználásra készült képi dokumentumok készítése (pl. rendőrségi fotó) ez fotóképi dokumentálás, a dokumentarizmus meg fotóművészeti műfaj.
A szubjektív dokumentarista képformálás mára a magyar fotótörténet része, a nyolcvanas évek közepétől kb. az ezredfordulóig a legfontosabb hazai fotográfiai irányzat, ha tetszik valakinek, ha nem, ez akkor is így van. A jelentősebb életművek feldolgozása és szakszerű véleményezése még jövbeli feladat.
Amikor divat volt a műfaj, foglalkozott vele az is, akinek nem volt való. Most, hogy már nem ilyen frekventált, a tényleg elhívatottak csinálják. És azok, akiknek mindegy mit csinálnak, miért ne csinálhatnák? Az én legújabb sorozatom (Pannon Visual Discont) nem is hasonlít a szubjektív dokumentarista képformára. Szóval én nagyon unom, hogy még mindig ezen kell vitatkozni, Jokesznek ez valamiféle keresztje lehet, amitől nem tud szabadulni.
„Mire visszatértem hűlt helyemet találtam”- idézi írásának mottójában melankolikusan – nyilvánvalóan saját személyére értve – ezt a Hajas Tibortól vett mondatot. Szóval a történet róla szól, az ő sértettségéről, és most igyekszik a fiatalokba kapaszkodni, ott liheg a nyakukban, próbál valamiféle önigazolást nyerni általuk. Aki nem tudná: Jokesz évtizedekkel ezelőtt abbahagyta a fényképezést, de nem ám úgy, hogy simán elment a kedve tőle, hanem elméletet gyártott arra, hogy a fényképezésnek nincs tovább értelme. Igen, igen úgy általában…! (A preparált idő nyomában című könyvében ez a szöveg olvasható). Mostani írásában a címből is ez a problematika köszön vissza: Van-e élet a fotó után?
Jokesz egy idő után visszatért a fotós közéletbe, nagy méretben kiszínezte régi képeit (biztos megvan erre is az elmélet). A kisebb baj ez lett volna, viszont próbált újra szervezkedni is. Többnyire bírálni, vitatkozni akart folyton, munka helyett, de ezzel nem igazán ért el sikereket.
Amúgy nem értem, hogy Jokeszből miként lett műkritikus, sőt a műkritikusok bírálója – én már képzőművész titulusánál elveszítettem a fonalat. Ezt a szakmát ugyanis, mármint, a művek kritikájának a módját egyetemen tanítják, nagyon komoly munka diplomát szerezni belőle. Érteni kell hozzá és nem lehet az ember végletesen elfogult, a véleménye nem lehet ráolvasásszerű. Nem Jokesz dolga ez, ő alkotóként érintett ezekben a kérdésekben, és szerintem nem etikus egy szaklapban fiatalabb pályatársait minősítenie. Az évek során nem egyszer vitatkoztunk személyesen a dokumentarista fotó problematikájáról, de nem tudtuk meggyőzni egymást, ami engem cseppet sem zavar. Jokesz viszont most műkritikusi állruhába bújva próbálja felülről osztani az észt. Nekem is megvan a nem túl hízelgő véleményem például az ő munkásságáról, de erre itt nem térnék ki (csak ha igény van rá).
Miért nem tudunk már kikeveredni végre az egytényezős ítéletekből?
Nem kell pszichológusnak lenni ahhoz, hogy Jokesz indítékait megértsük, elég csak a fiúk és apák hagyományosan problémás, ugyanakkor nagypapák és unokáik többnyire harmonikus kapcsolatára gondolnunk.
Egyszerűen nevetségesnek találom azokat a próbálkozásait, amelyekben párhuzamot von felületes formai indoklás alapján generációjának (Szerencsés, Haris, Hámos) alkotói és a mai fiatal generáció között, hiszen Jokesznek kell legjobban tudnia, hogy a 2007-es Szilágyi Sándor-féle korszakmonográfia és kiállítás előtt semmilyen elérhető információ nem állt rendelkezésre ez ügyben, viszont ezeket a fiatalokat a mi generációnk tanította.
Az is borzasztó továbbá, hogy Jokesz nem tudja, hogy az új dokumentarizmus nemzetközi kifejezés, miként régebben a szubjektív dokumentarizmusról sem tudta ugyanezt. Egyébként meg szerintem az új dokumentarizmus nem a szubjektív dokumentarizmus továbbélése, inkább annak meghaladási kísérlete.
Végül az én kedvenc jokeszi eszmefuttatásom:
„Kicsit mérges is voltam Csontóra mikor elárulta, hogy a nő testét ő dekorálta ki! Azt viszont el is felejtettem megkérdezni tőle, hogy ez mikor történt: még az exponálás előtt, vagy az után? Igaz ennek a ténynek a vizualitás mai korában már egyáltalán nincs jelentősége…”
(Jokesz Antal: Fotók fotók által homályosan, Csontó Lajos kiállításáról, Fotóművészet, 2008/ 2. szám.)
Amikor ezt olvastam éppen a foci EB valamelyik meccsét néztem, a kapuk mögött ott sorakoztak az egyenként 10 ezer eurós távirányítású fényképezőgépek, komoly veszélynek kitéve (időnként be is borultak). Ezek a fotósok vajon mit mondanának Jokesz zöngéjére?
Hozzászólások az íráshoz (eddig 6 hozzászólás érkezett)