Szerkesztői megjegyzés
Jokesz Antal: Van-e élet a fotó után, A kortárs fotó új tendenciái címmel az Új Művészet 2008. novemberi számában megjelent cikke közvetlen reakcióként jelent meg folyóiratunkban Gulyás Miklós: Mire visszatértem, hűlt helyemet találtam című írása. Az első pengeváltáson túl lépve a vita résztvevői megegyeztek abban, hogy az idézett tanulmányból kiindulva kívánnak diskurzust folytatni, amelynek első állomásaként a szerző, Jokesz Antal felkérte Gulyás Miklóst, hogy a nézetei szerint problematikus felvetéseket fogalmazza meg, amelyet a válaszokkal együtt – a kérdéssel kapcsolatban az olvasók észrevételeinek is helyet adva – közzéteszünk a Fotopost.hu honlapon. A problémafelvetésekre ez idáig nem érkezett válasz, csupán az előző megjegyzésekkel kapcsolatos rövid „komment” született. A szerkesztők azonban abban a reményben, hogy a téma nem marad reflektálatlan, úgy döntöttek, közzéteszik Gulyás Miklós említett felvetéseit.
A telefonos vitánk kapcsán többször előkerült a többes számban beszélés problémája: ki kire gondol, név szerint állításai kapcsán? Szerintem a dolgok tisztázását ezzel kell kezdeni.
Én rajtad kívül egy nevet említek a cikkemben, a Petrányit. Általában nehezményezted, hogy amikor többes számot használok, nem írok neveket, de azt is mondtad: ezzel nagyon rosszat tettem magamnak, hogy összekötöttem a nevedet a Petrányiéval. Kérlek, írd meg nekem mire gondoltál? Én azért írtam oda a nevét, mert együtt szerveztétek a Dokumentum6-ot, ő is ott volt a veszprémi vitán, és eléggé egységes álláspontot képviseltetek. Még Timár Katalin nevét is említhettem volna ez igaz, nyugodtan oda értheted őt is. Valamint a Petrányival együtt hoztátok létre a Fotómátrixot.
Te kikre gondolsz, amikor ezeket írod?
„A fotóművészek Vagy a fotószerű fotó képviselői és írástudó holdudvaruk azonban kisebb nagyobb fenntartással fogadnak azóta is minden olyan nem anyagszerű dolgot, gondolatot, koncepciót, trendet, amely nincs dialektikusan beágyazva a világos-sötét ezüstszemcsék, vagy pixelek világába.”
Tehát azt kérdezem, kik ők, név szerint: kik a fotósok és kik az írástudó holdudvaruk?
Vagy:
„Mi mással lehetne magyarázni például, hogy a 70-es években kiteljesedő hazai dokumentarizmus folyományai időben messze-messze átnyúlnak még a nyolcvanas éveken is túl,” (?????? Milyen művekre gondolsz, mint kiteljesedettekre a dokumentarista fotó szempontjából a 70-es évekből?)
„Időben messze-messze átnyúlnak még a 80-as éveken is túl, majd szinte abnormális, szakálas csecsemővé „fejlődve” még a kilencvenes évek nemzedékeinek látásmódját is fekete-fehér szubjektív vagy autonóm gügyögéssé próbálták változtatni.”
Mely alkotókra és művekre gondolsz név és cím szerint?
„Néhány hazai elméletgyártó magyarázkodása közepette- átkeresztelkedtek „új dokumentaristává?””
Én ilyen folyamatot nem látok, de szerinted kik ők név szerint, elméletgyártók és fotósok?
A Barakonyi szövegedben nagyon nem tetszik a középgeneráció maszatolása kifejezés a dokumentarizmus kérdéskörében. Ez csak ahhoz képest sértő, hogy a te kiadványodban magyarázom el részletesen álláspontomat, neked lehet más véleményed, de különösen indoklás nélkül maszatolásnak nevezni szerintem sértő. Persze lehet, hogy itt sem rám gondolsz, de akkor írd le légy szíves, hogy kire, vagy kikre-név szerint!
A Van- e élet a fotó után c. írásodban ezek a kijelentések zavarnak, mert egyrészt igazságtalanok, másrészt sértőek (egyenlőre persze nem tudom kire nézve, de majd akit megnevezel, arra vonatkoztatva bizonyosan).
A továbbiakban azt írnám le, csak utalásként, hogy mely további szakmai kijelentéseiddel nem értek egyet, ezek már nem sértőek, csak én nem így gondolom.
Nem alapvetően a használt technológia dönti el a művek minőségét, csak akkor van ezzel probléma ha nincs megfelelően kiválasztva. Vannak kortárs dokumentarista fotósok akik friss anyagokat tudnak csinálni feketében :pl. Carl De Keyzer (East of Eden) vagy Alex Majoli (Latvia)
De természetesen igaz, hogy a mai erős anyagok inkább színesek. És én is úgy látom, hogy a feketében fotózók nagyobb része (meg az én ízlésemnek is) időnként túlzottan hagyománytisztelő.
A Csontó cikk kapcsán: hogy az utólagos kép manipulálás és felvételkészítés közben alkalmazott esetleges manipuláció ma már egyre megy. Ezzel nagyon nem értek egyet. Én is tudom, hogy a mai technológiák alkalmat adhatnak akár a végletes megtévesztésre. De abból hogy létezik egy technológia, még nem következik az, hogy ezt minden körülmények között használni is kell, vagy hogy folyton feltételezzük a használatát. Természetesen az sem bűn ha valaki használja ezeket (jól is néznénk ki ha így lenne: pl államilag betilthatnák), de az akkor többnyire más műformát, más olvasatot eredményez, különben elveszítjük a képek megértésének az elvi lehetőségét is.
Egyéb észrevételek a Van e élet a fotó után? című írással kapcsolatban.
Az új dokumentarizmus nemzetközi fogalom, kár ebbe a kérdéskörbe belekeverni Bódy Gábort. Szerintem ma még eléggé tisztázatlanok ennek az irányzatnak kritériumai (hasonlóan, mint annak idején a szubjektív dokumentarizmus körüli kérdések is). Én bizonyosan annyit látok, hogy általában színes, feltűnően sokat foglalkozik a privát szférákkal, és gyakran felrúgja a szubjektív dokumentarista képkonstruálás viszonylagos szigorúságát, gyakoriak a konceptes megközelítés módok is.
Az, hogy ezt a hazai szubjektív dokumentaristák találták volna ki menekülő útként ez számomra egyszerű képtelenség.
Légy szíves, indokold meg, milyen alapon tekinted magadat műkritikusnak is!
Nem akarok itt az iskolai végzettségen lovagolni, talán lehet elfogadott műkritikus valaki autodidakta módon is (bár ez elég ritka, majdnem, mint az orvosoknál), ha elsajátítja szakmájának legalább alapvető kritériumait. Te viszont azzal vagy elfoglalva, hogy a saját szakmai pozíciódat védjed, így nem szerencsés mások munkájáról véleményt mondanod, hiszen annak megítélése, hogy te milyen pozíciót foglalsz el, az logikusan csak a pályatársakhoz viszonyítva képzelhető el.
Az mindegy, hogy te már abbahagytad a fényképezést, arra igényt tartasz gondolom, hogy a fotográfusi tevékenységed a magyar fotótörténet része legyen (szerintem is joggal). Ez kizárja azt, hogy te próbáld pozícionálni a dolgokat. Ez szakmaiatlan, és nem európai, ahogy te mondanád.
Végül a fiatal fotósokkal való kapcsolatoddal foglalkoznék, aminek időről-időre vannak az én nézőpontomból inkorrekt elemei.
Ez a történet 2002-ben a Dokk c. kiállítás körül kezdődik, amit te nyitottál, és elmondtad a koncepciót, hogy a Dokk azt jelenti ezek a fiatal alkotók ezzel az eseménnyel a te generációd alkotóihoz csatlakoznak szellemileg, akiknek akkor többségében a neveiket sem ismerték. A baj csak az, hogy én is ott álltam veled szemben, tőled 5 méterre, és a 9 kiállító közül 7 egyértelműen az én tanítványom volt akkoriban (Fekete és Vancsó nem), és saját elhatározásukból akkoriban még kivétel nélkül szubjektív dokumentarista képeket csináltak. Az én nevemet még csak meg sem említetted.
Mi ez, Jokesz erre válaszolj nekem, légy szíves! És te ezeket a módszereket azóta sem hagytad abba, a Van-e élet a fotó után? című írás erőltetett párhuzamai is idetartoznak. Az milyen dolog, hogy ebben a cikkben fiatal alkotókat méltatsz, de csak ott írod oda hol tanultak egy rövid ideig, ahol te is tanítottál, szintén rövid ideig. Még ezek közül is sokat tanítottam én is más iskolákban (Szász Lilla, Barakonyi Szabolcs, Palotás Ági). A többiekről nem is beszélve (pl. Fabricius Anna, László Gergely, Kudász Gábor Arion).
Válaszaidat várva, üdvözlettel: Gulyás Miklós
Budapest, 2008. 12. 04.
Hozzászólások az íráshoz (eddig 3 hozzászólás érkezett)