A magyar állam által 835 ezer dollárért megvásárolt „Capa-életmű” és ezzel együtt az államilag támogatott kultúra az utóbbi hetekben ismét polémia tárgya lett. A 937 masterprint értéke, annak megszerzésének szükségessége és időszerűsége körül folytatott viták, az erről megjelent írások és hozzászólások azonban csak a felmerült problémák és kérdések felszínét érintették.
A közbeszerzés
Az izgalmas hírt nem is a Minisztériumtól vagy az MTI-től lehetett megtudni, hanem a Közbeszerzési Értesítő január 21-én megjelent számából – olvashattuk az interneten (Figyelőnet). Az állami beszerzéseket közlő újság tartalomjegyzékében a következő sorok találhatóak:
„Magyar Nemzeti Múzeum (meghatározott egyedi Robert Capa fényképek (vintázs kópiák) beszerzése - K. É. - 0144/2009).”
A szerződésből a következőket tudhatjuk meg (pontosan idézve, mivel a KB elérhető az interneten keresztül is, ám csak a lényeges elemekre koncentrálva és eltekintve a fenti megnevezésben található adminisztrációs pontatlanságtól):
„A közbeszerzés tárgya: a „Robert Capa Mestergyűjtemény III.” című műtárgy együttest képező 937 darab egyedileg meghatározott mesterkópia – a dokumentációban meghatározott 40×50 cm méretű, aljukban szárazbélyegzővel és Robert Capa aláírásával megjelölt egyedi mesterkópiák beszerzése.
A szerződés(ek) értéke (Csak a végleges összértéket kérjük megadni, az összes szerződést, részt és opciót beleértve; az egyes szerződésekre vonatkozó információkkal kapcsolatban az V. Az eljárás eredménye szakaszt kérjük kitölteni)
Érték 835.000,-
Pénznem USD
Az eljárás fajtája:
Hirdetmény nélküli tárgyalásos
Bírálati szempontok:
A legalacsonyabb összegű ellenszolgáltatás
Az adott szerződésre vonatkozóan korábban sor került-e közzétételre? Nem.”
A "hagyaték"
A hivatalos bejelentés és a Nemzeti Múzeumban hatalmas sikerrel megrendezett, kedvcsináló, enyhén önigazolás jellegű kiállítás óta számos alkalommal hallhattuk-olvashattuk az eufórikus hírt, illetve a hol ösztönből, hol ésszerűségből írt kritikákat - miszerint megint felültettek minket anyagilag és/vagy szakmailag.
Az Oktatási és Kultúrális Minisztérium által az ÉLŐ/KÉP (vajon mire utalhat ez a cím?) alig tíz napra felépített kiállítás ünnepélyes megnyitójáról készült híradásban tudhattuk meg végül a hivatalos részleteket, ahol egyébként megszólalt Gyurcsány Ferenc, Hiller István és a Nemzeti Múzeum igazgatója, Kovács Tibor is. A beszédekben többször is elhangzott a fennkölt hagyaték szó. Vajon nem túlzás-e egy korántsem érdekmentes szakemberek által véglegesnek ítélt, közelmúltban nagyított, azonos méretekkel rendelkező, „díszdobozzal ellátott” fotográfia-gyűjteményre ezt használni? Még akkor is, ha ezeken túl 48 vintage képet (vajon melyek azok?) sikerült kialkudni Orsós László Jakab segítségével.
Robert Capa hagyatéka valójában ma is az International Center of Photography-ban, New Yorkban található, melyet Cornell Capa alapított 1974-ben, hogy bátyja munkájának hírnevét megerősítse, körülbástyázza és hatásos inváziókat intézzen innen a világ múzeumai, köz- és magángyűjteményei, fotográfiával foglalkozó intézményei felé. Ebben a jóhírű központban válogatta ki nemcsak a hetvenezer negatív, de a csak papírkép formájában fennmaradt felvételek alapján Cornell Capa és Richard Whelan 1990 és 1992 között a „Definitive Collection”-nek nevezett anyagot.
Üzleti érték/eladási ár
Ebből, az általuk „hitelesnek” minősített sorozat képeiből három, 40x50 cm-es kópia készült. (Itt fontos megjegyezni, bár a Nemzeti Múzeum kiállításán nem jelezték, hogy sok nagyítás, a negatív hiányában, vagy annak használhatatlansága folytán valójában contre-type, vagyis a fotográfia fotográfiája. A márciusi kiállításon szereplő több képen egyértelműen láthatóak voltak a csak fotópapíron lehetséges sérülések, törések és az egyértlemű emúlzióhiány.)
Ennek a 937 giclée printnek (mely egy újfajta, a kilencvenes évek elején még alig használatos nagyítási eljárás), melyet az ICP hangzatosan mesterkópiának nevez, a fotókereskedelem szemszögéből meghatározható üzleti értéke nincs - csak eladási ára. Az állam által megvásárolt fotográfiák piaci értéke tökéletesen relatív, különösen ha a gyűjteményt megbontanánk és kivennénk a néhány tucat emblematikus képet. Ugyan olvashatjuk, hogy ebben a méretben biztosan nem készül már több kópia, ámde más formátummal vagy válogatással ez a kitétel jelentőségét veszti.
This is War!
A kereskedelmi vonatkozásokon túl, komolyabbra fordítva a szót, felmerül az a kérdés, hogy mi is egy „életmű”, konkrétabban a magyar származású bonvivant fotográfus esetében. Miért épp ez a 937 fotográfia emeltetettt erre a rangra? Erről egyébként mindenki elgondolkodhat, hiszen – bár furcsa módon eddig senki sem tett erről említést – a válogatás, magyarázó képaláírásokkal, már több kiadásban is megjelent a Phaidon Pressnél, legelőször 2001-ben. Ebben a vaskos könyvben röviden ugyan, de említik a limitált sorozat létét és a perspektívát, hogy a hármas számú sorozat egyszer egy európai múzeum tulajdonába kerül. Talán a Cornell Capa és Richard Whelan által válogatott anyag az angol Phaidon könyvkereskedelmi optikájában hitelesült?
A magyar állam az ebben a könyvben szereplő fotográfiák megvételére, a bemutató kiállításokra és az ezekkel járó egyéb költségekre 2008-ban 300 millió forintos támogatást ítélt meg a Nemzeti Múzeumnak. A Ludwig Múzeumból induló, az országot körbeutazó kiállításnak a Műcsarnok főmunkatársa, Páldi Lívia lesz a kurátora, mely szerencsés választás, amennyiben a nagy tájékozottsággal rendelkező szakember új, eddig ismeretlen olvasatban kívánja bemutatni és egyéb dokumentumokkal kiegészíteni az általa kiválasztott Capa fotográfiákat. Az idei évben ez lesz a harmadik Európában turnézó Robert Capa kiállítás: jelenleg Milánóban látható This is War! és a Brüsszeli Zsidó Múzeumban megtekinthető egy nagyobb retrospektív.)
A kurátor a lényegre tapint, amikor a This is War! kapcsán így nyilatkozott: „nagyon fontos, hogy a képekkel együtt lehetett látni azokat a magazinokat is, amelyekben megjelentek. Egészen más egy polgárháborús fotó bekeretezve a múzeum falán, mint a megjelenés helyén, egy színes magazin címlapján.” Ez egy rendkívül fontos nézőpont, hiszen a 20. századi riportfotográfia publikusságának ez a lényege. Capa fotográfiája sem más, mint a hírügynökségeknek készült, újságszerkesztésre és illusztrációra alkalmas felvételek, akár háborúról, akár békéről legyen szó. (Capa képriportjait közlő korabeli magazinok (Vu, Regards, Life) nagyon ritkák, a Milicista halálát közlő Vu egy példánya 500 - 750 euró is lehet, míg a kevésbé fontos francia riportjai vagy a standfotóit bemutató lapok 300 euró körül cserélnek gazdát. Remélhetőleg ezek a fontos magazinok megvannak valamelyik magyar gyűjteményben.)
„Nemzeti érték”
A vásárlás óta mindkét, a válogatásra kiküldött szakemberrel, fotótörténésszel, E. Csorba Csillával és Kincses Károllyal is készült interjú. A Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója Kincses Károly tapasztalatára hivatkozik, akinek bizonyára vannak információi a magyar gyűjteményben található Capa - anyagokról. E. Csorba Csilla mindvégig arra helyezi a hangsúlyt, hogy Capa felvételei a történelem megértésének fontos dokumentumai és a magyar fotótörténet, illetve a fotóművészet részét képzik, vagyis „nemzeti értéket” képviselnek. Sajnálhatjuk talán, hogy az immár életművé szentesített válogatásban csupán 7 fotográfia készült Magyarországon.
Kincses Károly Népszabadságnak és Fotopost.hu-nak adott interjúi azonban különös módon nemcsak feledteti velünk a fent említett hivatalos nézőpontokat, de egy kicsit ellentmondásban is áll velük. Egy „majdnem sikertörténetről” olvashatunk, vagyis arról, hogy a vételár nemcsak a mesterkópiákat, vintage-okat és a pár újkori képet tartalmazta, hanem az európai „Capa Intézet” létrehozásának jogát is, amely erre az anyagra épülne.
A 937 képpel sok látogatót vonzó kiállítást lehet létrehozni, bérbeadni, de az együttes valójában a kutatásra tökéletesen alkalmatlan. Egy fotóriporter esetében a történeti kutatás esszenciája a negatív, a kontakt, a korabeli kópia, a hátoldalon található megjegyzések és az illusztrált magazinok, azok hatástörténete, történelmi és társadalmi vetülete pedig a percpeció történetének olvasataiban rejlik. Mindez pedig elsősorban azokban az országokban lehetséges, ahol Robert Capa dolgozott.
„A koncepciót vettük meg a képanyaggal együtt.” Vagyis a magyarországi intézetnek is lenne iskolája és korszerű kiállítóterme - az ICP mintájára? HCP? Ám a New York-i magánintézménynek hatalmas gyűjteménye és könyvtára van, komoly kiállításokat készítenek, hozzáértő szakemberekkel, és iskolájuk az angolszáz mintára „drága de megéri”. (http://www.icp.org/)
Talán egy ilyen álomintézmény képe lebegett Kincses Károly szeme előtt, mikor a megállapodásra fejet bólintott? Hiszen válaszaiban többször is elhangzott a ’ha’ szócska. Vagyis ha tényleg csak azért az ezer fényképért fizettek ki ennyi pénzt, és nem tervezik az új, franchise jellegű intézmény létrejöttét, akkor Kincses másként vélekedik önmaga szerepéről. (http://nol.hu/lap/kult/lap-20090323-20090323-11)
"Ha ezt tudjuk, lehet, hogy csak háromszáz fotót választunk..."
„Ha ezt tudjuk, lehet hogy csak háromszáz fotót választunk, de akkor már inkább vintázst.”
„Ha az lett volna a feladatom, hogy az MNM-nek vásároljak képeket, biztosan nem így válogatok. Akkor nem kérek Trockijból négyet, az izraeli háborúból negyvenhetet. Nem kértük volna a korábban Cornell Capa által már Magyarországnak ajándékozott képeket sem még egyszer.”
Az eddig említettek szerint ugyan a válogatás lehetősége bizonyosan fel sem merült, hiszen a „Definitive Collection”, mint a nevében is olvasható, végleges. De főleg az a különös, hogy vajon miért van szükség arra, hogy megvegyük egy más alapokon nyugvó, más kontextusra és pénztárcákra kitalált magánintézmény alapítási jogát? Miért kell megvenni valamit ahhoz, hogy a „szakma talpra álljon”? Vajon Kincses Károlyt az ICP-ben már ki is nevezték igazgatónak? Majdnem sikertörténet? (A világon az ICP-n kívül számos és nem kevésbé neves intézményben folynak kutatások, melyek Robert Capa-t érintik, mindenféle „franchise” nélkül.)
A kialakult éles vita (és az egyébként is számos sebből vérző magyar fotográfia helyzetének hatására) elkértem az ICP sajtóközleményét, amiben a következők olvashatóak:
„[...] A (mesterkópia) képek, amelyek Richard Whelan, Robert Capa: The Definitive Collection-ben szerepelnek, mind bemutatásra kerülnek egy azonos című utazó kiállítás keretében, mely a budapesti Ludwig Múzeumból indul, 2009 július 4-én. A kiállítást kiegészítik majd Cornell Capa sorozatai és 48 Robert Capa vintage kópia, melyeket az ICP kölcsönöz.”
„Az első sorozatot a Tokyo Fuji Art Museum vette meg 1991-ben, a második sorozatot az ICP kapta meg 1992-ben (ajándékként, derül ki a Phaidon könyvből).”
A sorozatok jogutódja ugyanis eredetileg a tavaly elhunyt Cornell Capa és nem az ICP. Cornell Capa nemcsak a családnevét vette át bátyjától, de a képeinek jogutódlásának meghosszabbítása érdekében jelenleg „Photography Robert Capa © Cornell Capa” a copyright. Így Robert Capa képei nem saját, hanem testvére halála után 70 évvel, vagyis 2078-ban lesznek csak szabad jogúak...
Mindezek után csak anekdota, hogy a magyar állam nem az ICP-től, csak az ICP-n keresztül vásárolta volna meg az utolsó sorozatot. Elképzelhető, hogy a New York-i intézmény csak lebonyolítóként működött a Cornell Capa által még életében létrehozott, ügyvédekből állo trust érdekeit képviselve. Ez a részlet azonban szinte lényegtelen a fent felvázolt, büszke bejelentésekhez és egymásra mutogatásokhoz képest.
Tegyük félre azonban a Capa - fényképek már megvalósult megvételét, hiszen, bizonyára sokan egyetértenek majd velem abban, hogy a leginkább megoldásra váró probléma ma elsősorban egy méltó és dinamikus, a kortárs fotográfia bemutatására alkalmas helyszín hiánya.
Hozzászólások az íráshoz (eddig 9 hozzászólás érkezett)