"A világ megtanulta a fénykép és a képriport nyelvét, a tanulás, a művelődés, a szórakozás tetemes része a (fény)képi információhoz kötődött. Amíg el nem terjedt a televízió. Utóbbi nem azzal győzött, hogy jobban tájékoztat és szórakoztat, hanem azzal, hogy a reklámpiacon előnyösebb kínálatot nyújtott a hirdetőknek."
1. Ügynökségek születése: az amerikai polgárháború és az ősklipek kora
A 19. század közepén egy gazdag és tekintélyes amerikai fényképész, Matthew Brady csapatot szervezett arra, hogy fényképekkel tudósítást adjon a polgárháborúról. Nem volt egyedül az ötletével, több képes ügynökség és magányos fényképész járta a frontokat, és dolgozott évekig azon, hogy megörökítse és a nagyközönségnek megmutassa Észak és Dél harcát. A világ minden táján léteztek már akkor képügynökségek, sőt megkezdődött az ügynökségek szakosodása is annak ellenére, hogy tónusos fényképet nem is tudtak még nyomtatni az újságokban. Az ügynökség akkor nagyjából azt jelentette, amit napjainkban is e néven illetnek a kereskedelemben. A várható közönségigényeknek megfelelően összeállított anyaggal házalt a képügynök. Bekopogott közvetlenül magához a fogyasztóhoz, vagy nagyobb tételben ellátta a kiskereskedőt, bizonyos boltokat, ahol a fénykép egyre megszokottabb portéka lett.
A fénykép hallatlanul népszerű volt már az 1860-as években, és az emberek híréhsége is csillapíthatatlannak látszott. Amikor a nedves lemezes eljárásnak köszönhetően a kép sokszorosítása nem volt gond többé, lázas képgyűjtésbe fogtak a népek. Vásárolták a műtárgyak reprodukcióit, a tájképeket, olyan helyekről, ahol maguk is jártak, de olyanokról is, ahová esélyük sem lett volna eljutni, vették a híres emberek portréit – Lincoln elnök, Viktória királynő és a híres táncosnő, Lola Montez fényképei százezres szériákat értek el. Vásároltak tablókat, amelyen gyakran több tucat híresség arcmása is látható volt, kinek a fényképe, kinek az arcképe festményreprodukció formájában. Vásároltak sorozatokat egzotikus népekről, a gyarmatokon folyó életről, érdekes állatokról, bűnözőkről, politikai eseményekről, háborúkról és forradalmakról, de titokban óriási piaca lett az erotikus fotóknak, vagy a népszerű slágereket fotósorozattal feldolgozó „ősklipeknek” is. Akkora volt a kereslet, hogy a másolásnál gyorsabb, hatékonyabb nyomdai sokszorosító eljárásokat kezdtek alkalmazni. Számos kiváló hazai fényképész is tartott fenn sokszorosító műhelyt, például Divald Károly vagy Klösz György, akik elsősorban a saját fényképeiket árusították nyomat formájában.
Csaknem fél évszázadra divat lett a sztereokép gyűjtése és nézegetése is. Az előbb említett Brady-féle csapat is egyaránt készített hagyományos fényképet és térhatású sztereoképet. A hatalmas, vásári látványosságnak számító szeterokép-nézegető panoráma szekrények mellett a polgári lakásokban még a huszadik század elején is használatban volt az asztali sztereonéző. Ehhez is jórészt a képügynökök szállították az újabb és újabb néznivalót.
Az egyre élesedő sajtópiaci harcban sürgető igényként jelentkezett a fényképek nyomtatásának megoldása. Ám a huszadik század elejéig az újságolvasók kénytelenek voltak beérni a fénykép alapján rajzolt metszetekkel. Az erre szakosodott grafikusok másolatot készítettek egy-egy fotóról, vagy akár többről szedték össze a jellegzetes momentumokat, és ezeket nyomtatták ki az újságokban, könyvekben. Orbán Balázs híres erdélyi útjáról készült fotóit is rajzos „átiratban” láthatták az olvasók, de Bradyék polgárháborús képeiből is jónéhányat megjelentettek metszet formájában az amerikai lapok. A közönség felkészült a sajtóképre, sőt kiéhezett rá.
A huszadik század tízes-húszas éveiben egyre több napilap adott ki hetente fényképes műmellékletet, és kialakult a fotó teremtette újságműfaj, a képes magazin. Ekkortól vált igazán fontossá a képügynökség is.
2. Milliós sajtópiac – százmilliós fotókínálat
A kér világháború között Európában és Észak-Amerikában is szédületes példányszámokat értek el a lapok, a sajtóból fényesen meg lehetett gazdagodni, és kiderült, hogy a sajtó hatalom. A lapok szerkesztői fotók tömegeit igényelték.
Az első világháború alatt az Érdekes Újság fotópályázatot hirdetett a fronton harcoló katonák között, abban a reményben, hogy kapnak majd néhány jobban sikerült felvételt, amit felhasználhatnak a lapban, mivel a hivatalosan közölhető fényképekkel nem sikerült az olvasók képéhségét enyhíteni. A pályázat hallatlanul sikeres lett, több fordulóban megismételték, más lapoknak, sőt külföldre is adtak el a fényképekből. Még a háború után is árusították album formában a beküldött amatőr képeket. A világ civilizáltabb felén az első világháború után jószerivel már nem létezett sajtó fénykép nélkül. Megszületett a fotóriporter figurája, és optimális esetben a képszerkesztőé is. A képes magazinok leszerződtették a legjobb fotóriportereket, vagy megbízásokat adtak nekik, de a lapok képigényét nem lehetett csakis velük kielégíteni. A sajtóügynökségek aranykora kezdődött ekkor, és elindult a hírverseny, a versenyfutás az idővel. A legendás fotóriporter, doktor Erich Salomon neve fogalommá lett. Nem volt olyan hely, ahová ne jutott volna be, és ha akart, ne tudott volna fényképezni. Az emberek hétköznapi ismerősként kezdték nézegetni a politikusok, művészek, kalandorok képeit az újságokban, a világ „mediatizálódott”.
Az 1930-as, 1940-es években minden tekintetben a sajtókép volt a fotózás csúcsa: a Picture Post című, angol képes hetilapot egymillió hétszázezer ember, csaknem minden második felnőtt brit polgár olvasta, az amerikai Life-ot pedig negyven millióan. A Picture Postban Lóránt István szerkesztő harmincnégy oldalas képes összeállítást közölt Brassaï híres Éjszakai Párizs sorozatából. Korábban Németországban azért alapították a Dephot ügynökséget (ott is Lóránt lett a főszerkesztő), mert a gombamód szaporodó képeslapoknak rengeteg fotó kellett. A Dephot aztán, mint a jó képügynökségek általában, tehetséges fotóriporterek tucatjait nevelte ki. A sajtókép egyre fontosabb lett, és a legkiválóbbak a képriportot művészi rangra emelték. Persze a sajtópaletta akkor is árnyalt volt, és a nagyok mellett számos kisebb ügynökség is meg tudott élni. A pár éve elhunyt Inkey Tibor élvezetesen mesélte el visszaemlékezéseiben a saját kis budapesti fotóügynökségének munkáját a harmincas években. Azt, ahogyan akár blöffel is, legyőzni próbálták a többi kis konkurens céget, meg azt, hogy a sarki újságostól pár órára (fél pénzért) kölcsönözték hírforrásként a napilapokat reggelente, hogy spóroljanak. Egyszerre dolgoztak közvetlen megrendelésre, ügyfél számára és a sajtónak is. Itt tanulta a szakma alapjait Bojár Sándor, akiből az MTI-nél lett a magyar sajtófotó doyenje.
3. Csak az egyszeri felhasználáshoz van jogod
Ahogyan szaporodott az ügynökség, a magazin, a képes napilap, és lett egyre fontosabb a fotó, úgy vált egyre élesebbé a jogdíj és a szerzői jog problémája is. Robert Capa és barátai azért alakították meg 1946-ban a Magnumot, hogy példát mutassanak a szakmának arról, hogyan is kell egy képügynökségnek a riporterek jogaival bánni.
A ma is létező ügynökség alapelve az volt – és ez az elv általánossá vált a világon –, hogy a negatív, vagyis a megalkotott kép(sorozat) örökösen a riporter szerzői tulajdona marad. Az ügynökségnek az a feladata, hogy a közlési jogot forgalmazza. Emellett természetesen az sem ártott, ha megbízást tudott szerezni a tagjainak, vagy megbízást kapott valamilyen munkára, amit az ügynökséggel leszerződött fotósok valamelyike elvégzett. Az ügynökségek irodákat tartottak fenn, ahol fogadták a megrendelőket, rendszeresen ajánlották az anyagaikat a potenciális fogyasztóknak, elsősorban a sajtónak, az egyre bővülő reklámpiacnak és közvetlenül (az akkor már jobbára intézményi) megrendelőnek. Ahogyan ma is. Nagyjából az 1960-as évek végéig tartott a sajtófotó és a klasszikus képügynökségek aranykora. A riporterek igazi sztárok voltak. A befutott riporterek több hónapos megbízásokat kaptak, költségeiket megtérítették – és szabad kezük volt a munkában. Aztán a magazinok akár tíz-tizenöt oldalas, nívósan tördelt és szerkesztett képanyagot közöltek tőlük. A világ megtanulta a fénykép és a képriport nyelvét, a tanulás, a művelődés, a szórakozás tetemes része a (fény)képi információhoz kötődött. Amíg el nem terjedt a televízió. Utóbbi nem azzal győzött, hogy jobban tájékoztat és szórakoztat, hanem azzal, hogy a reklámpiacon előnyösebb kínálatot nyújtott a hirdetőknek.
4. A magyar ügynökség, az MTI Fotóbank
Magyarországon a sajtófényképezés története a Magyar Távirati Iroda sorsának ismertetése nélkül nem mondható el. Az MTI az 1956 utáni időszakban a hazai fotó meghatározó helye lett. A dátumot látva könnyen érthető politikai oka volt annak, hogy miért egy központosított, állami képügynökség uralja a képi információ zömét, de ez a tény semmit sem von le abból a fotótörténeti értékből, amit az ott dolgozó riporterek és szerkesztők teremtettek.
Az MTI jogelődjét Maszák Hugó és Egyesy Géza alapították 1880-ban. Ez volt az első magyar hírszolgálati szerv. Két év múlva már az akkori nagy külföldi hírszolgáltatók, a Reuters, Havas, Wolff, meg a Stefani és Korrbureau partnere lesz. A sajtó fejlődése az MTI történetén is végigkövethető: a húszas évek elején már monopóliumot kap, részvénytársasággá alakul, bekebelezi a Filmirodát (a mozgóképi információ addigi letéteményesét), egy bankot, egy nyomdát és még egy műszerüzemet is. Igazi nagyhatalom lesz a hírpiacon. 1946-ban még a rádióval is összevonják, de ez elhibázott döntésnek bizonyul, és 1950-ben végre újra szétválasztják a két nagy tájékoztató intézményt. Ekkorra már a korábbi jelentősebb, független hazai képügynökségeket Magyar Fotó Állami Vállalat néven egyesítették, és ide terelték az államosított független fényképészek legjavát is. Hamarosan leválasztották a profiljáról a műtermi szolgáltató fényképészetet, és maradt a riport, a hírfotó. Micsoda nevek dolgoztak a Magyar Fotónál az ötvenes évek elején! Seidner Zoltán, Vadas Ernő, Reismann Marian, Németh József mellett Rév Miklós, Gink Károly is innen indult el. Farkas Tamás vagy Komlós Tibor hazai viszonylatban igazi sztárriportereknek számítottak akkoriban.
1956-ban egyesítették az MTI-t és a Magyar Fotót. Az MTI-Fotó megjelölés márkavédjegy lett. Olyan jogosítványokat adott az ott dolgozó riportereknek, mint senki másnak, de az ott folyó, még csaknem másfél évtizedes nívós munkának is szólt az elismerés. Az MTI munkatársainak általában jobb felszerelésük volt, mint a lapoknál dolgozóknak, az ötvenes évek végétől külföldre is utazhattak, szinte mindenhová bejuthattak – ahová a Kádár-rendszerben egyáltalán elképzelhető volt. Aki nagyon szeretett volna fotóriporter lenni, az igyekezett legalább segédmunkásként bejutni az MTI Fotóba. Ott tanulta a szakmát Keleti Éva, Benkő Imre vagy Molnár Edit is. 1956 után önálló szerkesztőségekben folyt a munka, a sportszerkesztőséget először Bojár Sándor vezette, később Papp Jenő, és olyanok nagyok alkották a csapatot, mint Petrovics, Mikó és Pálfai.
A helyzet a hetvenes években kezdett némileg megváltozni, ahogyan a nagyvilágban is. Az MTI-fotósok kiváltságait kikezdte az idő, és az átalakuló hazai sajtóviszonyok devalválni kezdték az egyre nehézkesebb MTI-t. Ám az új székházban (a Naphegyen) ebből szinte semmit sem érzékeltek. Az akkori fotóigazgató, Bara István a Magyar Sajtó című lapban 1986-ban arról számolt be, hogy hatalmas fejlesztésekbe kezdtek, és az akkor már roppant méretű és egyre nehezebben kezelhető képarchívum számítógépes feldolgozásának öt-hat évet jósolt. Abban az évben az MTI-nek napi három millió forint forgalma volt, és ebből egyet a fotó termelt meg. Készültek a digitális képtovábbítási rendszer kiépítésére, hiszen a külföldi partnerek – először a Reuters – rohamos tempóban tértek át a korszerű műholdas információ-továbbításra. Harmincnégy főállású fotóriporter dolgozott akkor az MTI-nek.
A rendszerváltozás azonban szinte padlóra küldte az MTI Fotót. A kilencvenes évek elején már arról írtak az újságok, hogy a többmilliós, zsúfolt, méltatlanul kezelt archívumban rongálódnak a kópiák, és csak az ott dolgozó lelkes és nagy tapasztalatú személyzetnek köszönhető, hogy egyáltalán meg lehet találni a képeket az ósdi kartonrendszerben. Öt év alatt ezernégyszázról ötszázra csökken az MTI alkalmazottjainak létszáma, elküldték a fotószerkesztőség munkatársainak felét is. 1995-ben arról ír a Népszava, hogy Horn Gyulát azért nem kísérte el MTI-s az amerikai útjára, mert túl drága lett volna az utaztatása. Az archívumot kis híján elkótyavetyélik, a kft.-vé alakított MTI Fotó körül botrányok, bírósági perek zajlanak, a Reuters a külföldi képek szolgáltatása terén megdönti az MTI monopóliumát. A legtöbb lapnál akkoriban már együtt veszik az MTI Fotó és a Reuters műholdas szolgáltatásait. Ráadásul több külföldi képügynökség is sikerrel megveti a lábát nálunk is. A kilencvenes évek végére a hazai képkereskedelemben meghatározó szerepet játszik az Europress. A hazai és külföldi tapasztalatok egyaránt azt mutatják, hogy az ügynökségek és a sajtó területén gyökeres változások folynak. A huszonegyedik század képügynökségei egészen másként dolgoznak majd, mint a maiak. És tényleg.
5. Az új évezred „hajnala” és az ügynökségek
A ma jól látható változások a riportkép piacán már a múlt század végén elkezdődtek. Az USÁ-ban már az 1970-es évektől megkezdődik a komputerizáció a hírügynökségeknél, elsőként az AP-nél alkalmaznak digitális képfeldolgozást, 1982-ben már műholdon is küldik a képeket az ügynökséghez a fotósok, az 1990-es évek elején kiépülnek az ügyfelek fogadóállomásai, s hamarosan minden riporter digitális felszereléssel dolgozik az AP-nél. 2000-től beindítják az internetes ügyfélforgalmat. A piacvezetőt némileg lemaradva követik a többiek Nyugat-Európában is, s ennél egy kicsit lassabban nálunk. Ám a technológiai váltás Magyarországon is felgyorsul az ezredfordulóra, s a riporterek, valamint a képvásárlás digitalizációjában már alig maradunk le a fejlettebb világtól.
Hirtelenjében hatalmas kínálat jelentkezik a honi piacon is fotóügynökségekből, s az 1990-es évek közepéig úgy látszik, hogy a képeknek egyre bővülő piacuk lesz a hihetetlen sebességgel átalakuló magyar lappiacon. Rég nem látott mennyiségű és viszonylag magas példányszámú napilapok, rengeteg hetilap és gombamód szaporodó magazinok szívják fel a képeket. Átmenetileg. Az elmúlt évtized második felében lelohad a lapalapítási láz, a nagyobb külföldi befektetők felosztják egymás között a piacot. A belpolitika iránti érdeklődés csökkenése, a korábban újságot olvasók tömegeinek romló életszínvonala, illetve a fiatalabb generációk egyre nagyobb közönye a nyomtatott sajtó mint hírforrás iránt már több mint tíz éve megindította a napilapok piacának zsugorodását. Erre az „i”-re az internetes médiumok berobbanása csak a pontot tette föl. A képes magazinok, a szórakoztató sajtó, a bulvármédia ezzel szemben valamelyest teret nyert, bár korántsem akkorát, mint amilyet a látszat mutatott.
Az ezredfordulóra a nyomtatott sajtó a világon mindenütt egyre nagyobb iramban szorult vissza, s lapzártáig nem látszik jele annak, hogy ez a tendencia megállna, pláne megfordulna. Az elmúlt másfél-két év óta egyre erősebben érezhető világgazdasági válság – amelyet komolyabb elemzők már nem pusztán pénzügyi, hanem strukturális válságnak írnak le – csak tovább mélyítette a média gondjait. A kedvezőtlen tendenciák alapjaiban alakították át a fotóügynökségek piacát is. Jórészükben a túlélésért küzdenek, illetve igyekeznek az internet kínálta újfajta médiastruktúrákat a klasszikus ügynökségi területre alkalmazni.
6. Régi és új nagyok (meg kicsik)
Associated Press – AP Ma is működik a nagy múltú AP. A 19. század közepén alapították és azóta harminc fotósuk kapott már Pulitzer-díjat. Ma nonprofit társaságként tulajdonolják a céget a nagy amerikai napilapok.
Az 1970-es években az AP-nél próbálják ki először a digitális képfeldolgozást, 1982-ben már műholdon küldik a képeket az ügynökséghez, az 1990-es évek elején kiépülnek az ügyfelek fogadóállomásai, s hamarosan minden riporternek digitális a felszerelése, az ezredfordulón már az internetes ügyfélforgalom a kizárólagos. 11 milliónyi negatívjuk van, s ennél már több digitális kép az archívban.
Gamma – Eyedea: 1966-ban alapították tekintélyes fotósok, Raymond Depardon, Hubert Henrotte, Hugues Vassal és Léonard de Raemy. Később csatlakozott Gilles Caron, William Karel, Georges Merillon, Françoise Demulder és Emanuele Scorcelletti.
Az 1990-es évek végén a Hachette Filipacchi Médias nagy magazinkiadó megvette a Gammát, majd továbbadta 2007-ben az Eyedea-nek. Utóbbi hamarosan bejelentette, hogy a hagyományos értelemben finanszírozhatatlan a cég. Csak remélni lehet, hogy valakik megmentik az archívokat. Náluk van a Rapho anyaga, övék a Keystone archívja, a Stills Collections – és még néhány másik. A Gamma képei is pótolhatatlan dokumentumok: a párizsi 1968 és a vietnami háború kiemelkedő tudósítói dolgoztak itt. A csőd idején 14 fotóriporter helyzete lehetetlenült el.
Keystone: 1927-ben alapították, a nemzetközi piacra és az illusztrációra szakosodott (London, Berlin, New York stb.). A sajátjuk mellé mindig vásároltak más archívokat, a Keystone gyűjteménye a 20. század képes történelme.
Rapho: 1933-ben alapította Charles Rado, aki 1899-ben született Kisvárdán és 1970-ben New York-ban halt meg). A fő cél a humanista szemléletű fotó, szemben a fasizmussal. Először inkább csak baráti társaságként működött: Brassaï, Nora Dumas, Ergy Landau és Ylla, vagyis Kamilla Koffler (1911-ben született Bécsben, s az anyja magyar volt, 1955-ben halt meg), az egyik legnagyobb állatfotós – Ergy Landau asszisztense – voltak a tagok. Radó fedezte fel a világnak Lartigue-ot például, Yllából is ő csinált állatfotóst. 1940-ben elmenekül azt USÁ-ba, ahol Paul Guillumette fotóssal elindította a Rapho Guillumette Pictures-t. Európában 1947-ben Raymond Grosset újraindította a Raphot, olyan nevek tartoztak oda, mint Robert Doisneau, Willy Ronis, Sabine Weiss, Edouard Boubat, Jean-Philippe Charbonnier, Bill Brandt, Kertész és Janine Niepce.
Stills: ma is jól menő cég. A profil a celebfényképezés, a show-biznisz. Az ötvenes évektől gyűjtik is a hasonló képeket: Alex Quinio, Giancarlo Botti vagy Patrice Picot archívjait.
Sipa: 1973-ban alapította a török származású Göksin Sipahioglu az amerikai Phyllis Springerrel. 27 főállású fotósuk van, az AP és EPA partnerei. Párizs a székhelyük, de van egy német irodájuk is. A 25 milliós saját archív mellé a Serge Lido, Eclair-Mondial és Universal Photo archívképeit is birtokolják.
Sygma: A brit fotóriporterek szervezete elrettentő példaként hozza fel a Sygma történetét a szakma pusztulására. 1999-ben kebelezi be a Corbis (ez Bill Gates érdekeltsége) a Sygmát, más archívumokkal és ügynökségekkel együtt. Csakhogy az amerikai gyakorlattal ellentétben az ügynökség megvétele nem jelentette automatikusan az archívum feletti teljes jogot, a copy right Franciaországban a szerzőé. A vásárlás után egyre csak növekedett a cég vesztesége, az érdekvédők szerint nem véletlenül. 2001-ben leépítéseket helyeztek kilátásba. 42 riportert érintett ez, és több mint száz állást. A riporterek sztrájkolni kezdtek, mert a menedzsment minden felelősséget elhárított magáról a kialakult helyzetért. A Sygmában mindig fele-fele arányban oszlottak meg a financiális jogok és kötelezettségek. Az amerikaiak azt akarták, hogy a fotósok minden költséget vállaljanak, gyakorlatilag legyenek munkaerőként kiszervezve, de ez Franciaországban nem működött automatikusan, hiszen így még újságíró igazolványuk sem lehetett volna, ami a teljes ellehetetlenülést jelenti.
Ma a Corbis büszkén beszél az ötven milliós Sygma archívumról, amelyet példásan kezel klimatizált helyen, digitalizálja, feltárja, eleven archívnak nevezi a Sygmát. A hagyományos értelemben vett fotóügynökség viszont már nem létezik. Bizományosan vesznek át képeket önállóan fényképezőktől.
Corbis: 1989-ben alapította Bill Gates. Több mint ötven országban jelen van. Seattle központtal vezető vizuális médiaterjesztő, a szigorúak a klasszikus fotóriportázs tönkretevőjének tartják a céget. A riporterek érdekvédői szerint a Corbis létező, működő ügynökségeket vásárolt fel, de csak az archívumokra fájt a foga. S a fotósújságírás, dokumentáció képeit adja el a reklámpiacon, a magazin és bulvármédiának. A Wikipédián a Corbisról azt írják, hogy több mint 100 millió képe van. Magukat vizuális áruháznak nevezik. Nagy múzeumok digitális képforgalmazását is megvették, illetve copy rightokat birtokolnak.
Getty Images: 1995-ben alapították Mark Getty (a Texaco milliárdos Paul Getty unokája) és Jonathan Klein, hogy elsőként teljes egészében weben forgalmazzák a stock fotóikat. Legújabb ajánlatuk a web és mobiltelefon méretű fotó. Számos jelentős archívum került a birtokukba.
Hozzászólások az íráshoz (eddig 2 hozzászólás érkezett)