A fotográfia betört a hazai műtárgypiacra. Ha szűkszavúan és lényegre törő módon kívánunk hírt adni az utóbbi időszak egyik legfontosabb galériás trendjéről, ez a megállapítás minden kommentár nélkül elegendő lenne. Abban az esetben viszont, ha kicsit bővebben szeretnénk jellemezni a kialakult helyzetet, megfogalmazható, hogy úgy tűnik, végre Magyarországon is beindul az a nemzetközi gyakorlatnak megfelelő folyamat, amelynek eredményeképpen a fotó a hagyományos művészeti ágakhoz hasonlóan kereskedelmi forgalomban szereplő műtárgyként helyet kap a különböző galériák kínálatában és ennek következtében az egyes műgyűjteményekben is.
Az alakuló folyamatnak erőteljes lökést adtak a legnagyobb hazai aukciós ház, a Kieselbach Galéria immár háromszor rekordleütéseket eredményező nagyszabású fotóárverései, amelyek a művészeti közbeszéd témájává tették a médium műtárgypiaci – és ezzel összefüggésben művészi - értékét. Úgy gondoltuk, a felgyorsult események közepette érdemes lenne megállni egy pillanatra és összevetni a műtárgypiac közvetlen és közvetett szereplőinek nézőpontját a jelenség alapvető kérdései tekintetében.
A többrészes riportsorozatban galériások, műgyűjtők, művészek és az állami intézményrendszer képviselői nyilatkoznak arról, milyen szempontokból határozható meg a fotó műtárgypiaci értéke, hogyan alakulnak a hazai fotó műgyűjtemények, illetve milyen viszonyban van egymással a művészeti kánon és a piaci szempontok által diktált értékrend. Úgy gondoljuk, a különböző állásfoglalások egymás mellé helyezése hozzásegít bennünket ahhoz, hogy tisztábban láthassuk, melyek azok a kérdések, amiben többé-kevésbé konszenzus van és mely problémák mentén lehetne további diskurzusokat folytatni.
A sorozat első két részében a kínálati oldal legfontosabb alakítói, a jelenleg fotográfiával (is) foglalkozó kereskedelmi galériák képviselőinek nézetei vethetők össze.
A rekorderek
A galériák közül a fotó műtárgypiac alakításának folyamatába legkésőbb bekapcsolódott intézmény a Kieselbach Galéria, amely 2007 májusa óta megtartott három árverése során született rekordok soha nem látott mértékben borzolták fel a szakmai kedélyeket. Az esemény jelenlegi fotós közéletben elfoglalt súlya és az ezzel kapcsolatban felvetődött problémák indokolják, hogy a riport során az aukció szervezésében közreműködött személyek külön-külön kerüljenek megszólításra, fejtsék ki álláspontjukat.
A Kieselbach Galéria 2007-ben terjesztette ki érdeklődését a klasszikus modern festészettől a kortárs képzőművészet és fotográfia felé. Az új területek felé nyitás egyik organtizátora Einspach Gábor igazságügyi képszakértő, aki Kieselbach Tamás partnereként működik közre a galéria és a fotóaukciók szervezésében.Elmondása szerint az árverések anyagának összeállítása közös munka volt, amelyet egy arra felkért csapat végzett. A művészek kiválasztásakor két szempont volt meghatározó: egyrészt a művészileg magas színvonal, másrészt a feltételezett vásárlói érdeklődés. A klasszikus modern fotósok közül igyekeztek ismertebb, jelentős életművel rendelkező alkotókat választani, a kortárs művészek közül pedig azokra fókuszáltak, akiknél úgy érezték, lehetőség van valamilyen fajta építkezésre, hosszú távú együttműködésre. Einspach szerint nincs éles különbség aközött, hogy egy mű autonóm vagy alkalmazott szándékkal készült, ami meghatározza értékét, az a végeredmény. Vannak alkotók, például Helmut Newton, akiknél nincs is értelme kettéválasztani a két dolgot.
A képek árképzése a galériában a nemzetközi tendenciáknak megfelelően történik. A kortárs alkotók esetében a kép ára a művésszel való megegyezés függvényében alakul és gyakran azért születnek a klasszikus modern fotográfiákhoz képest magasnak tűnő kikiáltási árak, mert speciális, drága a művek előállítási költsége.
Az aukciók alakalmával úgy tapasztalták, a fotográfiára vásárlói szinten nagy az érdeklődés , a galéria egy nagyobb merítést kínál a gyűjtőknek, akik saját képzettségüknek, ízlésviláguknak megfelelően szelektálnak.
Az aukciósház a fotográfiával való foglalkozásban hosszú távon gondolkodik, ezért Einspach nem gondolja szerencsésnek az első néhány alkalom alapján tevékenységükről bármilyen messzemenő következtetést levonni. Egy folyamat legelején tartanak, a művészkör folyamatosan bővül, az elkövetkező időszakban terveik szerint az aukciók mellett egyéni és kisebb csoportos tárlatok is megrendezésre kerülnek .
Szabó Károly nevével az utóbbi időben a Kieselbach fotóaukciók egyik összeállítójaként találkozhatott a nagyközönség. Az antikvárius, műgyűjtő jelenleg works on paper néven azon dolgozik, hogy a grafika és a fotográfia a hazai műkereskedelemben rangosabb helyre kerüljön. A projekt részeként szeptemberben galériát nyit Lux Galéria néven, amelyben klasszikus és kortárs művészettel foglalkozik majd és ezen belül helyet kap a fotóművészet is.
A Kieselbach Galéria fotóaukciói anyagának összeállításánál számára az egyik legfontosabb szempont az volt, kikből lehet a jövőben építkezni. Úgy látja, a vásárlók körében jelenleg a klasszikus modern művekre van érdeklődés, amelyek közül az árverés időpontjában szinte mindegyiknek megvolt a jövőbeli gazdája.
A kortárs művészekkel való együttműködési próbálkozások azonban terveik szerint nem egyetlen alkalomra, hanem hosszabb távra mutattak volna, ezért beválasztottak az aukcióba olyan képeket is, amikben az eladással szemben bizonytalanok voltak. Szabó azt tapasztalta, hogy kereskedelmi téren nagyon nehéz együttműködni a kortárs művészekkel. Részben a magyar kortárs fotográfia sikertelensége egyik okának tartja, hogy a fiatal, kortárs fotóművészek egy része nincs tisztában az alapvető normákkal.
A művészek szerinte nem értik meg, hogy az árképzés hosszú folyamat, amelyben mindkét félnek partnernek kell lennie. Nem lehet az alkotónak önkényesen változtatgatni az árait és amikor nem ér el olyan eredményt, amilyet szeretett volna, a galériáson számon kérni a sikertelenséget. A művészek gyakran nem veszik figyelembe, hogy a galéria kockáztat, invesztál a projektbe, valamelyest kockára teszi saját, műkereskedelemben évek alatt megszerzett pozícióját teszi, amikor a klienseknek egy új területet mutat, ami rengeteg bizonytalansággal van tele. Az aukciók időbeli előre haladtával éppen ezért a kortárs művészek köre jelentősen beszűkült.
Szabó Károly szerint a kortárs művészek közül ennek ellenére elsősorban a fiatalok azok, akikkel érdemes foglalkozni. Ennek oka egyrészt, hogy általában még nem rendelkeznek vevőkörrel, tehát lehet rájuk építkezni, másrészt pedig a fiatalok nem olyan könnyen jutnak valódi figyelemhez, mint az idősebb generáció tagjai, akik már elég lehetőséget kaptak. Pont emiatt a sok lehetőség miatt Szabó úgy látja, hogy a most 40-50-60-70 éves generációból sok művész nagyon korrumpálódott: lehetőségük volt viszonylag könnyen könyvek kiadására, kiállításokon való részvételre, sokan tanári állást kaptak, ajándékozás útján műveik múzeumok gyűjteményébe került és éppen ezért valahogy elpuhultak.
A fotográfia árait Szabó szerint könnyű meghatározni, hiszen a nemzetközi vásárokon mindig jó áron kelnek el a klasszikus modern fotó anyagok, amik kiindulópontot jelenthetnek az árképzésben. A Kieselbach aukciókon céljuk volt, hogy a rövid távú üzleti érdekeik ellenében is lehetőségbe hozzák a gyűjtőket, hogy el tudjanak kezdeni gyűjteményt építeni. Így a művek gyakran a várt ár felénél lényegesen kisebb induló összeggel nyitnak és a piacra hagyják, hogy értékelje azokat. Természetesen, a galéria is próbálja megerősíteni az árakat például felhívásokat tesznek. A kortárs fiatal alkotóknak viszont nincsenek árképzési tapasztalataik, impresszív módon, gyakran öngerjesztő folyamat eredményeként határozzák meg azokat: egyesek más kollegák árához viszonyítják magukat, mások a Magyarországon kívüli kapcsolataiknak köszönhető egy-egy precedens eladást vesznek alapul. Amikor a fiataloknak árakat ajánlottak, a műkereskedelem árgeneráló áramlatába szerették volna műveiket bekapcsolni, aminek következtében ha ismertebb lesz a nevük a piacon, áraik is emelkednek. Elég sok képet így nem olyan összegért ütöttek le, amennyit a művész szeretett volna érte kapni, azonban ők ahelyett, hogy kihasználták volna az esemény kapcsán szert tett hozzáadott érék növekedést, inkább hazavitték a képeket.
Az aukció negatív szakmai visszhangjaira reagálva Szabó Károly kijelentette, ettől a fotóárveréstől érthetetlen módon túl sokat várt el az egész fotós közeg, akik az elmúlt 10-20 év nem munkáját most rajtuk próbálják meg számon kérni. „Ennek azonban nem akarunk, nem tudunk és lehetőségünk sincs megfelelni, főleg mivel üzletemberek vagyunk, akik gyűjtőkhöz kapcsolódnak.” –fogalmaz. A magángalériák szerinte nem felelhetnek meg egy kánonképzésnek, ugyanis a választást sokszor nem csupán szakmai szempontok határozzák meg, hanem például személyes emberi szimpátiák is befolyásolják. A normáknak való megfelelés véleménye szerint az állami intézmények dolga, amiről látható, hogy nem tölti be kielégítően ezt a funkcióját.
Ha az árverés befolyással lesz a művészeti kánonra, az szerinte nem a rendezők felelőssége. Nem tudnak felelősséget vállalni azokért, akik egy árverés alapján tájékozódnak. A galéria nyilván próbálja a vásárlókat tájékoztatni a művekről, de nem tudják pótolni az iskolák vagy a közművelődés hiányosságát. Úgy véli, ha a közélet nem tud ez ellen tenni, nem kezdeményez párbeszédet, nem képes anyagi érdekekből valós vitát generálni, ami mindenki számára tanulsággal szolgálhatna, akkor abból is le kell vonni a tanulságot. Mint ahogy azon is el lehetne gondolkodni, hogy az elmúlt évtizedekben miért nem születtek komoly fotótörténeti munkák, miért hagyta a szakma, hogy jó esetben képeskönyvek jelenjenek meg a magyar fotográfiáról, miért kötötték meg alkuikat.
Kincses Károly, fotómuzeológus, a Magyar Fotográfiai Múzeum alapító igazgatója, a Magyar Fotográfusok Háza gyűjteményéért felelős vezetője, aki 2007 óta a Kieselbach Galéria munkatársa is, jelenleg azon dolgozik, hogy a galériával együttműködve segítsen megteremteni a festménnyel egyenrangú fotó műtárgykereskedelmet Magyarországon.
Szerinte a fotó műtárgyként való elfogadásának nemzetközileg kialakult szabályai vannak, amely szerint a képek négy csoportba sorolhatók. A vintage fotográfia az a fénykép, aminél a negatív és a róla készített kópia között nem telt el jelentős idő. Ez az időszak maximum 1-2 év lehet, egyes szakemberek még az 5-10 évet is elfogadhatónak tartják. Azokból a felvételekből, amelyek a fotó piaci értéke kialakulása előtt készültek, nagyon kevés nagyítás készült. A fennmaradt negatívról utólag is készültek kópiák, de ezek már nem tekinthetők vintage-nak. Ha az alkotó, vagy a laboránsa a szerző életében, de az elmondottaknál később készít róla nagyítást és a szerző aláírja, szerzői mű, de nem tekinthető eredeti műnek, ezért elnevezése új kópia. Amikor ennél is jóval később kerül a negatív lenagyításra, az egy újabb kategória és amikor egyszerűen a pozitív képet fényképezik le, azt reprodukciónak hívják. Kincses szerint ezek a kategóriák határozzák meg elsősorban az árakat, azonban ezek közül kizárólag a vintage kópia része a műtárgypiacnak, a másik három pedig még akkor sem, ha adott esetben pénzt adnak érte.
A fotográfia műtárgyként való értékelésének a piacon a technikai kritériumokon túl fontos komponense az alkotói kvalitás, de ezt is megelőzi az, hogy mennyire ismert a szerző. Egy ismert művész gyengébb képe többet érhet, mint egy kevéssé ismerté. A fényképek árképzéséhez segítséget nyújtanak a külföldi aukciós honlapok, ahol vissza lehet keresni évtizedekig a leütési árakat, ami egy jó viszonyítási alap. A kortárs műveknél kötelező beszámozni a művész által készített képeket a kiállításokra, az árképző hatású. A számozásra a művész vállal garanciát, nálunk még nincs rá jogi védelem.
Kincses Károly úgy látja, ma Magyarországon még elsősorban nem a művészi érték alapján dől el, hogy mi kerül a piacra, hanem, hogy mire van látens érdeklődés. Ez szerinte átmeneti állapot, ami a jövőben meg fog változni. A galériáknak azonban itthon is jó lenne belátni, hogy a műkereskedelem nem elsősorban magából az eladásból áll, hanem fel kell építeni művészi karriereket. Van ma is kevés gyűjtő, aki tudja, mit szeretne megvenni, ők leginkább műteremből vásárolnak, egy másik rétegük viszont a galériával kialakított bizalmi kapcsolat alapján választ.
„Minden aukció és minden szervezett bemutató, egy megkomponált mű. Fontos, hogy mivel kezdődik, mi a csúcspontja, sok szakmai szempont van, ami meghatároz egy ilyen alkalmat.” – fogalmaz Kincses, akinek az aukciókra való összeállítás során a legfontosabb szerepe a képek szakmai hátterének meghatározása. A beérkezett anyagból javaslatot tesz a galériának, majd a tulajdonos dönti el, mi szerepeljen a végső összeállításban. Az a képmennyiség, amiből szelektálnak, gyakran többszöröse annak, mint ami végül kiállításra kerül, ez a legutóbbi aukciónál közel nyolcszoros volt. A fotótörténeti munkák ugyanis a festészethez hasonlóan a műtárgypiac megélénkülésével kezdenek külföldről visszaszivárogni, a kortárs alkotók pedig nagy anyagi potenciált látnak egy-egy aukcióra való beadásban. Utóbbiakkal kapcsolatban komoly probléma, ami az egész művészeti életre visszahat, hogy az alkotók elkezdtek aszerint alkotni, hogy milyen típusú képeket lehet várhatóan eladni. A műalkotás azonban mindig művészi önkifejezés kellene, hogy legyen és nem piacra gyártás. Kincses eléggé kiábrándítónak tartja azt, ha egy művész nem a saját elképzelései megvalósítására, hanem eladást szimatolva a pénztárcája megvastagítására törekszik.
A fotómuzeológus szerint a művészeti kánont befolyásolhatja a műkereskedelem, akár utólag is. A világon ugyanis rengeteg képet készítenek és az, hogy ebből mi marad fent, egyrészt a vakszerencse és a történelem forgandóságának kérdése, másrészt annak a függvénye, hogy az alkotás saját korában milyen nyilvánosságot kapott. A legtehetségesebb költő, szobrász, fényképész is ha csak a saját asztalfiókjának dolgozik, nagy lutri, hogy az utókor meg- és elismeri vagy nem. Véleménye szerint mindenkinek saját korában kell saját magát megcsinálnia. Azt azonban nem szabad elfelejteni, hogy a műtárgypiacon csak kis részben fontos a kép kvalitása, a többi a marketing, hírverés kérdése. A Kieselbach aukciók szerinte megkerülhetetlenek a hazai műkereskedelem alakulása szempontjából: akár hogy követik egyes galériák, akár ennek ellenében mást csinálnak, de mindenképpen állásfoglalásra készteti a piac többi szereplőjét.
Folytatás jövő héten!
A riportsorozat következő részében az Erdész, a Lumen, a Nessim és a Vintage Galéria vezetőinek álláspontja lesz olvasható a témában.
Hozzászólások az íráshoz (eddig 2 hozzászólás érkezett)