Izgatottan indultam el a Ludwig Múzeumba megnézni az Édentől Keletre – Fotórealizmus: Valóságváltozatok című kiállítást. Reméltem, hogy végre tisztázódik, mitől is különb ez a műfaj egy fotó újrafestésénél. Az ábrázolási metodológiák konceptuális hátterének bemutatásával árnyalt rendszerkritikát vártam, ami kicsit az Édennek is beszól. Ehelyett csak finom didaktikával hangsúlyozták, hogy azért a Balkánon is van élet.
A budapesti Édentől Keletre egy nemzetközi kiállítássorozat harmadik állomása. A Ludwig-gyűjteményeken alapuló két korábbi – a bécsi (MUMOK, 2010. október 22 – 2011. február 13.) és az aacheni (Ludwig Forum, 2011. március 13 – június 19.) – kiállítását továbbgondolva a program célja: „a hidegháború hétköznapjainak és a hiánygazdaság realizmusának felidézése”. Ezt a célt egy erős kelet-európai kontextualizációval próbálták meg elérni, tehát a budapesti és a külföldről idehozatott Ludwig gyűjteményi darabokat a térségben meghatározó munkák kölcsönzésével egészítették ki.
Aachenben a hetvenes évek Amerikáját mutatták be, installációkon és életképeken keresztül kontextualizálták Richard Estes és Don Eddy csillogó kirakatainak világát. A hozzáférhető információk alapján nekem úgy tűnik mintha egy jóízű baudrillard-i kacsintás lett volna Amerikára és a festészetére.
A sorozat bécsi nyitó tárlatán az 1972-es ötödik Documentán bemutatott gyűjtemény végre teljes egészében megtekinthetővé vált. A sajátjaikon kívül még a kölni, az aacheni, a koblenzi és a budapesti letétekből állt össze a kiállítás. Véleményem szerint itt nyúltak hozzá a legizgalmasabban a témához. Fotó és fotórealitás kapcsolódási pontjait keresték, a stílus leghíresebb festőit állították párhuzamba, többek között: Jeff Wall, Thomas Struth, Andreas Gursky és Thomas Demand munkáival. Így adtak lehetőséget arra, hogy a két ábrázolásmód közti esszenciális különbség belátható legyen bárki számára. Ezt hiányoltam egyébként a budapesti verzióból. Amikor megnéztem a mi verziónkat, még nem kutattam fel, hogyan is kerültek ide a művek. Önmagában próbáltam meg értelmezni. A fotórealizmusban kicsúcsosodó problémák számos olvasatot tesznek lehetővé, ezért hogy szűkítsem ezt a kört, két különböző nézőpont szerint mentem rajta végig. Először egy kurátori tárlatvezetésen voltam, majd egy festő növendéket kértem meg, hogy kommentálja számomra a látottakat.
A falakra került festészeti problémáknak e két radikálisan eltérő értelmezése több problémára is rávilágított. A LUMÚ honlapján is olvasható kurátori statement szerint: „A látás és az ábrázolás vizsgálata érdekében gyakorolt technikai perfekcionizmus helyett sok esetben a témaválasztás jelentésessége és a kritikai szempontok kapnak nagyobb jelentőséget.”
Meglátásom szerint ez egy „megúszós” koncepció. Ugyanis itt a denotált jelentéstartalmakat helyezik előtérbe, illetve az ábrázolt tárgyak és jelenetek kulturális beágyazottságát tekintik konnotált, másodlagos jelentésrétegnek. Ez egy fotó esetében teljesen érthető is volna, azonban itt festészetről van szó. Ebben az olvasatban elidegenedik az ábrázolt a médiumtól. A megfestés helyszínének politikai kontextusai előtérbe helyeződnek a tartalomhoz képest. A politikai és kulturális kontextualizáció vágya kicsit elhomályosította a kurátorok tekintetét, és nem figyeltek oda, hogy mit is mondanak ezek a képek. Ha kicsit jobban megnézzük, hogy az alkalmazott festészeti technikák mennyiben állnak a téma konnotált jelentéseinek kibontásában, nyilvánvalóvá válik, hogy itt jóval többről van szó, mint a fotó alapján megfestett életképekről.
Amíg a technikai kép egésze egy és ugyanazon pillanatban rögzül, addig egy ilyen festmény tartalmának felépülése igen tág idődimenziót követel. A képnek ez az időbeli kiterjedése a festő érzékelési kompetenciákkal való finom játékára hívja fel a figyelmet. Gondolok itt olyan lehetőségekre, mint a kidolgozottság, egy-egy kontúr, rétegek átfedései vagy a színmezők játékai. Meglátásom szerint a konnotált jelentések ezekben a festészeti megoldásokban is megtalálhatóak. Számomra szemléletes példát jelentett erre a Csirkeragu 1981 végén. ( Nyári István képe - a szerk.) A fotografikus képekre nem jellemző élességmező, amely végig húzódik rajta, egyértelműen a kompozíció része, a festmény különböző alrészeinek kihangsúlyozására szolgál.
Hogy a festett kép absztrakciós mezejének jóval szélesebb értelmezhetőségére rávilágítsak, szeretném felidézni, amit a fotórealizmusról mondott Manfred Scheckenburger: „a fotóeljárás protokolljának átalakítását szolgáló esztétikai eszköz, melynek segítségével raszterpontról raszterpontra haladva az ábrázolás kvázi absztrakt jelleget ölt, s olyan öntörvényű alkotás jön létre, mely Ryman színmezőfestészete és Warhol médiaabszolutizmusa között helyezkedik el.” Ha elfogadjuk Scheckenburger állítását, könnyen belátható, hogy a festmény alapjául szolgáló, technikailag rögzített kép imitációja teljesen másodlagos. Leválasztódik a látványról a kép. A fotográfia formanyelvének alapjai tehát a megvilágítottság, a fókuszpont, a képkivágat és a térelemek kompozíciója – azaz a valamikori létező indexei. Egy fotografikus kép látványvilága a világ egy adott pillanatának kivágata, aminek lehetősége kódolva volt az azt készítő apparátusban. Ezzel szemben a festett kép alapjai a reflexek, az átfedések és a kidolgozottságok. A minden pillanatban meglévő leképezési szabadság egy azelőtt sohasem létezett képet hoz létre. Bár látványában hasonló a két képtípus, az alkotó által beleépített jelentések teljesen más rétegeken és kifejezési eszköztáron keresztül jelennek meg.
A fotórealizmus olvashatóságának ezt a kulcskérdését a kiállítás minden szempontból reflektálatlanul hagyta. Érthető, hogy a bécsi verzióban erősen jelenlévő, ilyen típusú felvetéssekkel nem akartak túl nagy összeolvashatóságot, ugyanakkor azt gondolom, hogy a festmények látványa alapján kidolgozni egy koncepciót kicsit kevés ahhoz, hogy „festészettechnikai és társadalmi kérdésekre adott művészi válaszokat helyezzen egymás mellé”. A két nézőpont természetesen érthető logika mentén, elgondolkodtató párosításokban lett kirakva. Kellő történelmi tudással tényleg érdekes látni, hogyan kapcsolódik össze a raumgeist, a zeitgeist, és egy-egy adott ország tárgy- , illetve fogyasztáskultúrája – a fotórealista festészet szűrőjén keresztül.
A festészetben, a ráfordított munka miatt, minden apró tárgynak kiemelt szerepe van. Érthető tehát, hogy miért szól ez a kiállítás a két világ fogyasztási szokásairól. A tárgykultúra megjelenített darabjai identikus részletekként beszélnek a kor valóságáról. Mit és hogyan vehetett és tehetett meg az ember, meddig terjedtek szabadságának határai. De ebben több is lehetett volna. Nekem a már leírt festészeti problémák kísérőszövegekkel, vázlatokkal, más munkákkal való kibontása nagyon hiányzott. Vagy ha fogyasztás és hiperrealizmus, akkor az adott anyag okosabb tematizálása, hogy az embernek ne legyen olyan érzése, mintha a Szomszédokat és a Mad Ment kapcsolgatná.
Hozzászólások az íráshoz (eddig 2 hozzászólás érkezett)