Szamizdat: ellenzéki folyóirat, kortörténeti dokumentum, az ellenkultúra színtere. Mint műtárgy, a jelentéssűrítések tere. Egyszerre politikai, történeti, társadalmi és esztétikai jelentéstorlódás. A magyar fotóművészeti szamizdat ilyen és mégis más. Az alkotás a szabadság egy módja, a művészi tevékenység önmagában ellenállás a rendszer ellen – ennyiben ki is merül a politikai, társadalmi érdekeltsége. Nem érdekli más, csak a fotó.
A kiállításon a Fényképészeti lapok első három számát láthajuk, szerkesztői Bán András és Lugo László voltak. A kiállítói térben mind a folyóiratok képei, mind az írásos dokumentumok helyet kaptak. A kiállítás koncepcióját jól közvetítik ezek a szövegek: megmutatni milyen is volt 1981 tájékán egy ilyen kiadvány. Talán pont ebben rejlik a kiállítás egyik érdekessége is, hogy a fotót nem csak láttatni kell, hanem „hallatni” és „olvastatni” is. Bár fárasztó végigrágni magunkat például az esztergomi magnószalag írógéppel írt, sűrű szedésű 16 oldalán, mégis megéri. Ezek az oldalak nemcsak arról tesznek tanúbizonyságot, hogy a közös gondolkodás a fotóról egy kulturális esemény volt, hanem arról is, hogy elszigeteltségük ellenére a magyar művészek, gondolkodók és a közönség is élénken érdeklődtek a fotográfia, mint médium iránt. A beszélgetés alatt felmerültek olyan, akkoriban még talán aktuálisnak tetsző kérdések is, mint például művészetnek tekinthető-e a fotográfia vagy sem? Vajon képes-e ez a médium saját valóságot létrehozni? De olyan, még ma is aktualitásukat őrző kérdések is, hogy vajon a fénykép valóság ábrázoló médium-e? Képes- e akár csak részleteiben is feltárni a realitást? S ha hiszek neki, hogy valós mindaz, amit reprezentál, akkor az a valóság hű leképezése? Vagy az indexikális igazsága ellenére képes egy önkényes, „valótlan” világot ábrázolni? Mindezt tökéletesen kiegészíti és összefoglalja Pauer Gyula utólagosan rögzített hozzászólása, Természetes/ős fotó-effekt címmel. Mely idézetet akár jobban is hangsúlyozhatta volna a kiállítás, hiszen mondanivalójával jobban nyomatékosítaná volna az akkori korszellemet.
A folyóirat, így a falakon lévő kiállítás is közöl külföldi fotódokumentumokat és fordításokat fotótörténeti kiadványokból. A szerkesztők és a közönség érdeklődése valószínűleg ugyanolyan élénk volt a külföldi fotóművészet és témaköre iránt, mint saját gondolatiságuk és problematikájuk felé. A fent említett folyóirat tárgyköre már adott volt; a Fényképészeti lapok harmadik kiadása tematikus számként jelent meg. Témája az új hullám és annak kiüresedése volt. Ebben a részben kísérletet tesznek az alkotók arra, hogy leszámoljanak a klisékké merevedett avantgárd gesztusokkal, iróniával és humorral tekintsenek ezekre, új utakkal, irányokkal kísérletezzenek.
A kiállításon látható fényképek, mind fotótörténeti, mind történeti aspektusát tekintve a szamizdat megítélésének szempontjából fontos szerepet töltenek be. Az anyagon megfigyelhetőek a magyar neoavantgárd fotóművészet alapvető tendenciái, kísérletei, művészi megfontolásai. Mindemellett az is, hogy ez a kifejezési eszköz nemcsak a fotóművész, a fotográfus egyedüli privilégiuma, hanem a képzőművészé is. Ugyanúgy, ahogyan bármelyik másik médium is a művészi önkifejezés része. A kor (képző)művészeiben is megvolt a fogékonyság és az érzékenység a fotográfiai problémák iránt. Annak ellenére, hogy a képzőművészek által alkalmazott kreatívfotó inkább egy eszközt jelentett az önkifejezéshez, mint egyedüli közvetítői formát. Ezt érzékelteti például az imént említett Pauer Gyula hozzászólása is.
Ezek a szamizdatok történeti szempontból kortörténeti dokumentumoknak tekinthetők, fotótörténeti szempontból nagyrészük műalkotásoknak – nem véletlenül érezte úgy a Magyar Fotográfiai Múzeum, hogy ezen folyóiratoknak a falon van a helyük. A szamizdatnál mindig felmerül az a kérdés, hogy egy adott tárgy jelentőségét csak korhűsége, dokumentumértéke adja, mint kézműves munka és művészi gesztus; mindamellett, hogy egyben szériatermék is volt. Az itt látható munkák nagy része eredeti fotó, egy részük fénymásolat. Így nem jelenthető ki a Fényképészeti lapok minden oldaláról, hogy egyedi műtárgyat közöl, bár a xerox a konceptuális művészet részévé vált, nem minden alkotás indoklja használatát; nem érződik, hogy a művészi megfontolás része lenne pl: Szilágyi Lenke fotósorozatánál, mégis közelebb áll minden ilyen alkotás a művészi tárgyhoz, mint sok más szamizdat, mely nélkülözi az eredeti művek jelenlétét. A művészek számára mindenképpen egy megjelenési felület volt ez: akár mint „kiállítási tér” is funkcionálhatott a szamizdat hasábja. A művészi gesztus/aktus a fényképnek a szamizdatba való belehelyezésével nem ért feltétlenül véget, magát az adott hasábot ugyanúgy felhasználták, megdolgozták a művészek, mint a fotót. Ilyen kép például Vető János Törhetetlen szív című munkája, ahol a képet tovább rajzolja az alkotó, vagy Bakos Miklós Lénytana, melynek keretéül szolgáló milliméterpapír a kép szerves része. Mindkét képről elmondhatjuk, hogy erősen eltolódott a képzőművészet irányába. Az akkori magyar művészeti életben a fotó- és képzőművészet erősen összefonódott, képző- és fotóművész nem feltétlenül vált el egymástól. Persze mindez köszönhető a konceptuális művészetnek is, mely mindkét alkotói gárdára nagy hatással volt.
Konceptuális művészet: a gondolatiság, a koncepció, a hipotézis, a kísérletezés, az analitikus művészet alappillére. Térhódítása nemcsak a „falon kívül” zajlott le, hanem a „falon belül” is. Az analitikus gondolkodás, ami jellemző volt az akkori neoavantgárd művészek egy részére, ezekben a lapokban csak annyiban érhető tetten, amennyiben szekvenciákban gondolkoznak a művészek, ilyen például a kiállítás plakátjául szolgáló Halász István-Lugo László: Portré című munkája.
A kiállított képek egyes képei erősen popkulturális jellegűek, hiszen például képregényes formába rendezik mondanivalójukat, vagy popos, ironikus montázsba, mint például Soós György két alkotása.
Elgondolkodtatóak Hajdú Géza és Anda Emília munkái is, ahogy a fotóról elmélkednek. Az egyik sorozatban a fényképen, a fény képével játszanak, a fotografált arcra vetített arccal, arcrészlettel; egy másikban a transzneművé festett, transzneműként ábrázolt alak leplezésével. Ezek a művek provokatívan kérdeznek rá magára az apparátusra, a médiumra. Vajon a fotográfia minek a leképezése? S a leképezés lekepézése mi? Milyen viszonyban áll a rész az egésszel? Az apparátus szemének tévedhetetlenségére, illetve a fénykép valóság át/újrakonstruáló képességére kérdeznek rá ezek a sorozatok. Ilyen többek között a fentebb említett része ennek a szériának (Hajdú Géza, Anda Emília), ahol az első felvételeken az egész alakos képen egy alsónemű szettben tetszelgő alakot láthatunk. Úgy tűnik, mintha tényleg fehérneműben pózolna, viszont a mellről készült közeli részleten már egyértelműen látszik, hogy csak testfesték az, ami rajta van.
A fotóval való kísérletezéseknek csak egy kis szegmense a képzőművészet felé eltolt fotográfia, más tendenciák is megfigyelhetőek az akkori fotóművészetben, mint például a fénnyel való játék, kísérletezés a fénnyel rajzolással. Ide sorolható a kiállításon látható Sóskúti Tibor Fények és gének című sorozata is. Ezek a képsorok kísérleteznek a városi fényekkel, a város színeivel és alakjaival. Bátran kezeli a médiumot, ugyanúgy a művészi kifejezés részei az élnék színek, a már festőiségbe hajló, „elmaszatolt”, életlen képek. Ez a fajta bátorság az egész kiállítás magyar anyagára jellemző.
A kísérletezés egy másik példája Atika (Vécsy Attila) képei, melyeken felismerhető a konceptuális művészet hatása és az ez irányba eltolt kísérletek (például a médium kollázsszerű használata), viszont kísérletező vágya nem merül ki ennyiben, rongálja, újrafesti a képet, az anyag határait feszegeti.
A kiállítást Vető János képei zárják, ezek a sorozatok az emberi arcot kutatják. Mikor arcszerű egy arc, mikor élőbb az élettelen, hogyan tárgyiasul el az élő arckép? Válhat gesztus nélkülivé, torzzá? Mit képes elárulni magáról? Ezeknél a képeknél természetesen meg kell jegyezni, hogy nem szociofotók, egy felülettel kísérleteznek, és vizsgálják azt, ami történetesen az emberi arc.
Összegségében ez a kiállítás érdekes ízelítőt nyújt a magyar fotográfiai szamizdatról, arról árulkodik, hogy a 3T (támogatott-tűrt-tiltott) időszakában, hogyan gondolkodtak az ehhez a kulturális körhöz tartózó emberek a fényképről és a fotográfiáról mint művészetről. Magától értetődően a tárlat nem képes ennek a világnak a teljes spektrumát feltárni, csak a hely szűke miatt sem, annyi bizonyos, hogy ezek az emberek sokat és elmélyülten gondolkodtak erről a tárgyról. Mert az igazán érdekes világ a fotográfián keresztül tárulkozott fel.
Fényképészeti lapok (1981), avagy egy fotóművészeti szamizdat hasábjai
2010. 02. 12. – 2010. 03. 24.
Hozzászólások az íráshoz (eddig 4 hozzászólás érkezett)