Benkő Imre: Ikrek (1982-2008) című kötetének egy képéről

 

A humanizmus az európai kultúra értékes, ám fölöttébb ellentmondásos tradíciója a görögöktől a reneszánszon át a felvilágosodásig és tovább, egészen a második világháborúig. Valami olyasmit jelentett, hogy az ideális (nembeli) Ember volna a világ voltaképpeni mértéke, így az Ő valósága kellene, hogy felülírja a vallási és politikai intézmények  hatalombeszédeit. Igen ám, de a különböző  uralmi formák ugyanúgy az úgynevezett Ember valóságának részét képezik, hisz ebbe az emlős fajba véletlenül roppant kevés tehetség és tisztesség, ám annál több agresszió, irigység és gyűlölet kódolódott. (A macskánál és állítólag a verébnél ez pont fordítva van.) Így azután minden tömeggyilkos  óriási humanista volt.   

 

Ez az absztrakt ideológiai humanizmus azután  a második világháborút követően végérvényesen távozott ebből a  világból, s a nyugati demokráciák – helyesen – immár a konkrét személyes emberi méltóság alapjáról szerveződtek meg és definiálták önmagukat. A posztkommunista régióban ez a lehetőség csak két évtizede adott, ám eddig még föl sem merült, hogy  – mondjuk Magyarországon – élni kívánna bárki is vele. 

 

Benkő Imrét soha nem az üres és képmutató tradicionális humanizmus mozgatta, képei mindig is az egyéni méltóság feltétlen tisztelete felől beszéltek hozzánk. E ritka és szinte ismeretlen morális hangzás jegyében szólal meg új könyvében is, az Ikrekben. Erről egyébként már értekeztem (Szellemkép 2007/1), azaz hogy nála üdítően korszerűtlen módon, maga az etikai üzenet adja ki nagyrészt az esztétikai formát − így most nem erről szeretnék beszélni, hanem egy fotóelméleti gondolatkezdeményről, melyet az album egy konkrét képe váltott ki belőlem.

 

Szomorú közhely, hogy mivel a fotóesztétika gyakorlatilag nem létező diszciplína – nincs szaknyelve, nincs koherens értékstruktúrája és nincs esztétikai igazságigénye –, így azután a konkrét fotóelemzések terepe hagyományosan az egyik leggyengébb közeg a művészeti szakirodalomban. Sovány vigasz, hogy szinte mindegyik művészeti ág szakelmélete – talán az egyetlen zene kivételével – lényegében ugyanígy puszta alkalmazott irodalomelmélet, amióta világ a világ. Az irodalomesztétikával – vagyis tehát magával az esztétikával – egyébként nincsen baj: amit a művészetről el lehet mondani egyáltalán, azt a huszadik századi irodalomtudományi iskolák rendesen el is mondták. Egyetlen apró generális probléma van mindösszesen ezzel, hogy az esztétikai érték soha nem nyelvi természetű – még az irodalomban sem! –, hanem egy eléggé titokzatos entitás: valami nagyon szuggesztíven átélhető élményszerűség. Ebből pedig az következik, hogy a különböző szakesztétikák  – azaz adaptált irodalomesztétikák – szükségképpen szinte mindig csak épp a lényeget tévesztik el. (A kevés pozitív kivételek közül való például Roland Barthes vagy Maurice Blanchot elméleti munkássága.)

 

Szóval nagyon megragadott Imrének ez a képe, és elgondolkodtam róla, hogy mi lehet benne olyan jó? A szimmetria (ismétlés, variáció stb.) persze önmagában nagyon erős esztétikai állítás (annyira, hogy minden bizonnyal a művészet legalapvetőbb mozdulata volt ez a kezdet kezdetén, mondjuk százezer évvel ezelőtt). De ez az alakzat a könyvben annyira túl van reprezentálva – a téma természetéből következően –, hogy ettől aztán itt sokkal inkább kicsit nyomasztó, mint revelatív effekt lett. (Már amennyiben a szimmetriamérgezés nyomasztónak mondható egyáltalán, nem inkább egyenesen a totális őrület sugallatát hordozza, mint Kubrick Ragyogás című filmjében, vagy Mapplethorpe posztklasszicista-kvázitotalitárius fotóin.) A furcsán belógó lófej sem veri szét teljesen a kötelező szimmetriát, inkább jóféle feszültségbe lép vele. És akkor most jönne az óvatos felismerésféle: a két motívum – lányok és lófej – értelmileg-logikailag semmilyen kapcsolatba nem hozhatók egymással, és nyelvi-poétikai értelemben is teljesen indifferensek. Még a legenigmatikusabb költői alakzathoz, a metaforához sincs közük, hisz a közvetlen jelentésátvitelen alapuló poétikus szóképnek – mondjuk a “kékszemű” helyett “kökényszemű” – is mintha inkább az abszurd meg- és kifordítását látnánk (mondjuk így: “szemkékű” – hát, ez elég lökött egy képzavar).

 

Nincs tehát logikai, nyelvi avagy poétikai értelme a képnek, mégis valamiért messze a legerősebb darab az albumban. Nem értelmes, de nem is értelmetlen, hanem valami olyan harmadik izé, ami épp a fotó speciális érzékenységének bizonyítéka, azaz egyfajta verbalizálhatatlan, de hasonlíthatatlanul intenzív vizuális élményszerűség.

 

Ha privát fotó volna, a véletlen csodája ünnepelhetne benne, ha viszont Papp Gergely készítette volna, az isteni esszenciális-forma egy idegenszerű szenzációja lehetne. De Imre nem családi kattogtató, és nem is Isten spontán technikusa, hanem egy tehetséges és öntudatos alkotó, így csakis a fotóművészet, jórészt ismeretlen, belső perspektívájából lehet érvényesen a képre tekinteni. A Roland Barthes-féle – egyébként zseniális – punctum-elmélet azonnal csődöt mond: kizárt ugyanis, hogy egyszemélyes emlékeimből kreált szubjektív reveláció volna ez mid összesen! Szerintem mindenki látja – akinek szeme van a fotóhoz -, hogy itt valami nagy dolog történik. (Ez például még számomra is nyilvánvaló, pedig  - nem lévén vizuális típus – nekem a képekről általában egyáltalán semmi nem szokott az eszembe jutni, csak nézem őket bambán.)

 

Elképzelem a szituációt a valóságban: micsoda kínos, ostoba bénázás lehetett! A lányok zavarodottan ácsorogtak, míg valami átkozott figyelmetlen  alak(?) el nem vezette onnét azt a nagyfejű kislovat – csak aztán kezdtek el mosolyogni egyszerre az optikába. Az életvalóság olyan abszurd kollázsa tehát ez, mely kizárólag a fotós rögzítés által válik láthatóvá egyáltalán. A spontán abszurd e speciálisan fotográfiai pillanatában – a látszat ellenére – semmi nincs a szürrealisták erőltetett és lapos fantáziálgatásaiból. Ellenáll ugyanakkor minden nyelvi jelentéstulajdonításnak is, tisztán elementáris esztétikai hatásában létezik egyáltalán, s a remekműveket jellemző veszedelmes többértelműséget árasztja. A színtiszta fotóművészeti esztétikum egy esete, mely sehogy nem hagyja magát megragadni, de mintha itt e speciális értékfajta váratlan világossággal és egyértelműséggel épp ki akarta volna nyilatkoztatni magát nekünk: “nézzétek, itt vagyok, én vagyok az: a Művészeti Immanencia!”