Többek között az a jó a fotóban, hogy olyan sokféleképpen nézhető. Nézhetjük a motívum felől, tekinthetjük puszta dokumentumnak, esetleg metaforának, időlenyomatnak, vagy – ha megfelelően vájtfülűek vagyunk – szólhat számunkra magáról a fotóról. A felsorolt nézetek közül egy sincs az – egyébként is csak elképzelt – ártatlan szemre szabva, mindegyikhez előzetes tudásrétegek és kontextus-ismeretek szükségesek. Ezt sokszor hajlamosak vagyunk elfelejteni, amikor a fotót egyszerűen a valóságnak látjuk.
Ha Csoszó Gabriella mostani fotósorozatát csupán a motívumok felől nézzük, a képek valóban pusztán dokumentumoknak tűnnek. A fotográfus Portugáliában, szinte véletlenül talált rá erre a másfél évtizede elhagyott helyre, a Szabad Európa Rádió egykori adóállomására, egy elzárt területre, amely valaha önálló és önellátó településként működött. Csoszó nem tervezte el előre a felmérést, spontánnak tűnő, átfutó kamera-tekintete végigpásztázta a látványt; miközben érdekes és érdektelen egyszerre került elé. Persze valójában egyetlen motívum sem lehet közömbös, hiszen ami képre kerül – és ez közhely – már a kiválasztás aktusa nyomán elveszti ártatlan látvány-jellegét.
Ha csak arról beszélünk, hogy a Szabad Európa Rádió negyven éven keresztül sugárzott erről a helyről, az egyszerű tárgyakra és terekre óhatatlanul máris további kontextus-rétegek rakódnak. A helyszín magyar vonatkozása ebből a szemszögből tagadhatatlan, sőt, aki ma egy bizonyos életkor fölött jár – „n” talán nagyobb egyenlő harmincöt – valamilyen módon, talán egy megjegyzés erejéig vagy leginkább csak képzeletben, kapcsolatba is került ezzel a kitüntetett hellyel. Így aztán az ott készült fotók, kilépve a dokumentum-létből, akár a személyes, akár a kollektív emlékezet asszociációs láncait is elindíthatják. Vagy éppen az emlékezet metaforáivá válhatnak.
Csoszó Gabriella Portugáliában nem az emlékezés jegyében, hanem a feljegyzés során, a motívumok között válogatva, szinte véletlenül egy érvényes szabadság-metaforára talált rá. Képsorozatából mintegy mellékesen derül ki, hogy nekünk, ma élőknek milyen elviselhetetlenül könnyű kimondani ezt az idővel mindig lejáratódni látszó szót: szabadság. És milyen bonyolult ugyanez a szabadság-kérdés, ha visszaforgatjuk az emlékezet kerekét. Hiszen képzeljük el ezt a fotósorozatot negyven vagy húsz évvel ezelőtt. Negyven éve a fotóst kémkedés vádjával vagy itt, vagy ott elítélték volna, esetleg ugyanezért épp a másik helyszínen kitüntetik. Ha pedig húsz éve készül, a helyszínen készült sorozat pusztán rövid dokumentációs jegyzet lehetett volna a rendszerváltás margóján. Most pedig Csoszó Gabriella, magyar fotográfus mindebből egy emlékművet hozott létre, egy talán feledésre ítélt, de mindennapjainkat ma is átszövő fogalom, a hidegháború emlékművét. Tárgya csupán számunkra, és csakis a fotósorozat nyomán tűnik fontosnak, hiszen a valóságban, Portugáliában mindez az enyészeté lett és lesz. A fotókat nézve olyan ez az emlékmű, mintha a vasfüggöny vagy még kézzelfoghatóbban a berlini fal inverze lenne.
A Szabad Európa Rádió átjátszóállomását, ha nem is konkrétan, de tulajdonképpen a berlini fal ellenében, a vasfüggöny idején hozták létre, és azzal szinte egyszerre szűnt meg. A helyszínt tulajdonképpen tényleg akkor kezdték elhagyni, amikor a berlini falat lebontották. Ha visszaemlékszünk, a vasfüggöny vagy a berlini fal darabjaiból gyorsan ereklye lett, megmaradt szakaszai ma már múzeumi védettséget élveznek. A szabadság állomásából viszont elfeledett és elhagyatott hely lett, amelyet nem kell védeni, mert senkinek sem kell. A berlini fal a megszűnésével szimbólummá vált, a Szabad Európa Rádió a megszűnésével elfelejtődött. Ez az emlékmű pedig most nem a megszüntetve megőrzésből lett, hanem az enyészetből. Ez a szabadság, ami van.
Minél jobban távolodunk időben ettől a kortól, a Szabad Európa Rádió korától, annál megfoghatatlanabb lesz a szabadság hiánya is. „Három év múlva kap majd útlevelet … egyáltalán nem kaphat útlevelet … ez drágám, nem telefontéma … nem írhatja meg, mert nem is közlik … bemondta a Szabad Európa … az igazság valahol a kettő között van”. Milyen furcsa szófordulatok, amelyek jelentését gyerekeinknek hosszan kell majd elmagyarázni. Amit nem kell majd elmagyarázni, az az, hogy mennyire magunkra maradtunk a már emlegetett nagy és könnyű szabadságunkkal. Csoszó Gabriella fotósorozata Európa keleti felének történelmi magárahagyatottságáról, a szabadság magányosságáról is szól, egyes képei pedig a történelmi kiüresedés és a kollektív magány darabjai.
A fotók talán éppen azért tudják megjeleníteni ezt a kollektív magányt, mert érzékeltetni tudják az egykori eleven életet. A Csoszó kamerája által megörökített, ma már üres helyszíneken, évtizedeken át emberek dolgoztak azon, hogy a szabadságot magukba foglaló információk jussanak el a világ egyik pontjáról a másikra. Lenyomatként látszik a képeken, hogyan tevékenykedtek: pingpongoztak, írtak, olvastak, rádiójeleket küldtek és fogadtak, ültek, álltak, aludtak, gyerekeket hoztak a világra, elkerítve a világtól, szabadon. Már e furcsa relativitás érzékeltetése is elegendő ahhoz, hogy itt a világ másik pontján átérezzük, milyen megfoghatatlan dolog a szabadság. Csoszó munkája így aztán valóban a Szabadság Szellemének emlékműve lehet.
Valóban van valamiféle szellemi rokonság Szentjóby Tamás több mint másfél évtizeddel ezelőtti kimagasló posztkonceptualista gellérthegyi akciója, a Szabadság-szobor lepelbe burkolása, és e mostani fotósorozat között. Nemcsak a kollektív emlékezet vonatkozásában, de akár abban a profán tényben is, hogy Csoszó minden egyes fotója virtuálisan egy-egy konceptuális műalkotást rejt magában. Az erdő itt csak gigantposzter, a fák közé bevezet egy ajtó, abból a fából, amit kivágtak az erdőben. Vagy nem is vezet be, látjuk, csak oda van támasztva a falhoz, árnyéka ott van a fákon. Az egymásra tornyozott matracok installációja mintha a kilencvenes évek egyik képzőművészeti kiállítóterét idézné. Az inkubátor pedig, ha háromdimenziós műtárgy lenne, maga lenne a koraszülött szabadság. De a képeken persze nem műtárgyakat látunk. Egy mégiscsak semleges tekintet súrolja a valós tárgyakat, amelyben ha akarjuk, észrevesszük az alig észrevehető kompozíciót, értékeljük a színek és a formák finom egyensúlyát, vagy a képeket egy-egy valóságszelet természetes lenyomatának tekintjük.
A képeken a késleltetett valóság jelenik meg; mintha a por éveken keresztül a felvétel, kedvéért gyűlt volna a tárgyakon. A porból, enyészetből, kopásból, burjánzó flórából és faunából összerakódó motívumok mindegyike időlenyomat, ahogy gyakran magát a fotót is nevezik. Merthogy Csoszó Gabriella képei igazi, ha úgy tetszik klasszikus fotók, amelyekben a semleges dokumentáció és a szubjektív látásmód közti megállapíthatatlan határ a legérdekesebb. Mivel nem egyszerű hatásról van szó, nem is észrevehető, milyen eszközökkel tünteti el a különben nyilvánvalónak hitt határt. A kompozícióban van benne talán? Vagy a finoman levágott tárgyakban? Vagy a fényben, ami nagyon is el akar ömleni mindenen, de útját állják a tárgyak. Esetleg a nézőpontban. Talán mégis az a legjobb Csoszó Gabriella képeiben, hogy olyan valóságosak és annyiféleképpen nézhetők.
Elhangzott a kiállítás megnyitóján a Raiffeisen Galériában.
Hozzászólások az íráshoz (eddig 0 hozzászólás érkezett)