Árnyékváros. Mit rejt ez az összefoglaló cím? Mit jelent első blikkre? Ha beütöm a Google-ba: árnyékváros, számos találatot ad ki.
Egy amerikai country együttes: The shadow city.Egy elfeledett amerikai krimi 1955-ből. Egy hasonlóan elfeledett scifi 1987-ből.
Aztán Pokemon 42.rész - Leszámolás Árnyékvárosban. Majd: egy stockfotó oldalra lelünk. Reklámcélú felhasználásra szánt, megrendelhető, katalogizált képek millió. A felkínált képeken címke: árnyék, város. Nem meglepő: olyan képeket ajánl, amin árnyékos, romantikus-borongós hangulatú városi tájak sorakoznak, internetre szánt felbontásban 9800 forintért, Magas felbontásban,amiből akár 34.7 x 19.4 cmes képeket is nyomtathatunk, 70000 forintért. Nyugi, ez már áfás ár.
Közelebb kerültünk?
A városi lét fotózása, a street photography, „utcai fotó” a dokumentarista fotográfia egyik kedvelt, de roppant nehezen űzhető ága. Emberek, gépek, épületek, terek kölcsönhatása. Nehezen űzhető, mert meg kell találni a magánvalóságunkat, a szemünk láttára folydogáló városi történésekből-történetekből kihasítani saját teremtett valóságunkat: és ez kemény meló. Az emberekben kialakult reflex – félni a kamerától, a gyanakvó kamerafrász –, a nyers bizalmatlanság és értetlenség kitartást, türelmet és tűrőképességet kíván.
A dokumentarizmusban utazók kötelessége, ösztönös kényszere, hogy a fotós a saját életének terepéről, életteréről naplót rögzítsen, leltárt készítsen. Városlakó fotósnak lenni: átok és áldás. Hamar témarögeszmévé válik saját utcánk, terünk, kerületünk, nagyvárosunk. Kevés olyan fotóst találunk, aki ne készítené el saját városképét, képsorozatát. Olyat már annál inkább, aki soha nem készül el, mert mindig van még, van hova és tovább. Mikor mondhatjuk a folyamatos változásban, hogy vége? Mondhatjuk-e?
Sióréti Gábor 2000-ben kezdte el a maga Budapest-albumát. A falakon nyolc kép, nem feltétlenül az emblematikusak, inkább kompromisszumosak, mert elvégre ez egy kávézó, ahol az emberek az úgynevezett „depis, depressziós” képek alatt rosszabb érzéssel szürcsölik a capuccinót. Elvégre onnan, kintről, ez elől tértek be ide. De a projektorban mind a 70 kép ott pereg, zömmel 2004-2008 közöttiek. Teljes képkockák, nincs megvágva, manipulálva, frissek, a 2000-es évek Budapestjének kvázi évtizedes lenyomata Sióréti szemével, stílusával, amely igencsak jól ki lett találva.
Erősen digitalizálódó vizuális világunkban Sióréti mondhatni renegát módon működött, fogta a jó öreg Leicát meg a 28 mm-es optikát, filmet fűzött bele, aztán ha sütött a nap nem strandolni ment, nem a Szigetre ment napfürdőzni a nagyrétre. Ki az utcára. Fényűző játékot folytatott: vadászta a tűző napot és a csontig bebukott árnyékot. Kispállal szólva a napos oldalon állt. Mindezt adekvát módon fekete-fehér filmre, ahol a pengeéles kontrasztok természetszerűleg még jobban kitűnnek.
Vadászott mindent, ami a filmszalag átfogó képességének tűréshatárát feszegeti. Vadászta, hogy mennyi radikális fényérték különbséget tud minél érzékenyebben rögzíteni a nyersanyag. Olyan képeket keresett és talált, ahol csak sötét és világos van, köztes dolog, átmenet alig. Vadászta a hétköznapi arcokat és átlagos szitukat, amik a fotón egyedivé lényegülnek át. Komponált és dekomponált. Aztán hazament, és a változatosság kedvéért a bement a sötétbe, kifűzte a filmet, előhívta, szárította, lenagyította. Rendkívül anakronisztikus magatartás…
Benkő Imre, a hazai dokumentarista fotó kiemelkedő alakja Budapest-albumának készítése alatt (közel 15 év), sosem merészkedett utcára napsütésben. Ha egy napsugár pászmája munka közben (mert a streetphoto munka, ez az igazi fotós munka) feltűnt, eltette a gépét és hazament. Ebből a szórt fényes, beborult egű világból rakta össze a Szürke fények albumát.
Párhuzamként, feleletként itt van az Árnyékváros. Nekem inkább Napos város. Itt nincsenek szürke fények. Csak tűéles napfény – esetleg 100as villanykörte, augusztusi tűzijáték – és a fény velejárója, az árnyék, a sötétség. Olyan tűéles napfény, amit a háziasszony és nagymama nagyon utál, mert jobban látszik a slamposságból ottfelejtett por a vitrinen és a tévéüvegen. Ebben a megvilágításban nem fedődik el semmi, minden karakteresebben, élesebben, előnytelenül és kíméletlenül látszik, feltűnik a kosz, a ránc, az izom, a zsír, a hús redője, a dalmatakutya pöttyözete, a zselésen fésült haj összetapadt szálai, a ruhák mintái, a falak horzsaléka, a beton töredezettsége. Tartalomra és formára nézve is olyan, mint az orvosnak a röntgenfelvétel.
Sióréti képein a maguk módján ismert helyek ismeretlenné, újszerűvé, egzotikussá változnak, sosem látott idegenek tűnnek fel. Mintha lenne (van is) egy árnyékváros is, ahol árnyékemberek laknak, akik alig néznek a kamerába, mintha a kamera ott se lenne. Komolyak, elfoglaltak, céltudatosan mennek vagy maradnak, nagyon ritkán nevetnek.
Apropó, hírlik, az LG KC780-as fényképezőgépén van olyan programmód, ami abban segít, hogy mindenkiről előnyös kép készüljön. Ilyen például a mosolyfelismerő technológia, ami az emberi száj görbületét észlelve fókuszál, így a kamera csak akkor exponál, ha mosolyog a fotó alanya. A szépségprogrammal pedig a felhasználók eltávolíthatják az arc apróbb hibáit.
Őszintén, én kíváncsi lennék egy ilyen géppel készített sorozatra is. Hátha akkor nem lennének realista, „depis” fotók, és egy kávézóban az összeset felrakhatnád. A viccet félretéve: kívánom, hogy tartson még ki a dokumentarista fotósok átka és áldása és folytasd a megkezdett sorozatot. Ez egy rendkívül következetes széria, fontos és maradandó képekkel, erőteljes stílussal.
Sióréti Gábor kiállítása megtekinthető a Café Eklektikában 2008. november 30-ig.
Hozzászólások az íráshoz (eddig 1 hozzászólás érkezett)