Az irodalom és a fotográfia sokrétű kapcsolatát járta körül a József Attila Kör Irodalmi Egyesület (JAK) hagyományos könyvheti rendezvénye, a JAK Piknik, amelyet idén a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójával (FFS) közösen rendezett meg a Mai Manó Házban június 4-én.
Az írók-költők megörökítése – portretizálása – már régtől fogva az ábrázolóművészet egyik reprezentatív feladata. Ugyanakkor az íróportré több szempontból is különbözik a hagyományos értelemben felfogott portrétól, mely „egy alak köré szerveződik, célja a szubjektum megjelenítése, kizárva minden más színhelyet vagy viszonyt, a felidézés minden más értékét vagy tétjét.“ (Jean-Luc Nancy). Az íróportré nem egyszerűen egy önmagában vett szubjektumot állít ki, hanem mindig a szövegről is beszél, így a nézői tekintet egyszerre olvasói tekintetté is válik. Vagyis az íróportré éppenhogy nem zárja ki az alakon kívüli kontextust, hanem ennek a szöveges háttérnek a függvényében jön létre mint kép. A szellemi munkát végző művész fiziognómiája a titkok kelyheként jelenik meg, hiszen irodalomantropológiai késztetésünkből kifolyólag úgy érezzük, hogy a feltáruló arc valamilyen mértékben felelős kell legyen az írásért.
Az íróportré a versre kérdez rá, de az embert találja, vagy az embert kutatja, de nem lel egyebet mint szöveget. Ennek a folyamatnak a szakadásaiban, mítosz és intimitás kölcsönviszonyában létesül az írókép, mely egyszerre ikon és dokumentum. Balzac félelme a fényképezés általi felbomlástól – a test rétegeinek destrukciójától – talán nem is volt teljesen alaptalan, ugyanakkor nem a biológiai értelemben vett test az, ami feloszlik az exponálás közben, hanem a polgári Én –hogy helyét átvegye a kultikus imágó. Lehet, hogy a költőnek csak igazolványképe van, minden más csak irodalom.
A kultikus beíródás veszélye változó formában ugyan, de végigkíséri a magyar íróportrék történetét. Lehetnek a Petriről vagy Pilinszkyről készült fotók mégoly szuggesztívek a halálközeliségük és/vagy szakrális tisztaságuk miatt, de mégis egyfajta ikonfallá vállnak, ami mögött nem a személyiség titka, hanem az irodalom gépezete áll. Persze elemi vágy, hogy személyként lássuk a szerzőt, bízunk abban, hogy a minket emberségünkben megindító szövegek eredete megintcsak valami emberi, de ez a humanitás mégicsak fényképészeti nyomként válik megközelíthetővé, nem pedig közvetlen evidenciaként.
Hegedűs János férfi szerzőkről készített portréit is ilyen nyomkövetésnek látom, ugyanis itt nem elsősorban irodalmárok arcképeiről van szó, hanem egy irodalomról kialakított kép megjelenítéséről. A fényképek formailag híven követik a portré klasszikus felfogását. A mimikát és a direkt kifejezést nélkülöző arc kerül a középpontba, a test többi része nem zavarja meg a kép struktúráját: amit látunk, az a szellem tekintete, az a pillanat, ahogy a létrehívott szubjektum visszanéz a nézőre. A fekete-fehér technika és a drámai fényhatások rendkívül plasztikus hatást hoznak létre, mintha az arcok egzisztenciális színházában járnánk, ahol a megvilágított testfelületek örök harcot vívnak éjszakai oldalukkal. A vizuális konfliktus egy tragikus irodalomképet ír vissza az arcokba, a fejek saját fantomfejükkel kerülnek szembe, s ez a vívódás egy dosztojevszkiji szenvedéstörténet narratívájába ágyazódik. Monokróm férfiak a technikai sokszorosíthatóság korában, akik mégis saját aurájukért küzdenek.
A huszadik század elejének egyik jelentős – íróportrékat is készítő – magyar fotóművésznője Bäck Manci volt, akit Juhász Gyula a következőképpen jellemez egy rövid versében: „Hízelgően mindekit levesz / A Bäck Manci fényűzése ez.“ (Aktuális strófák, 1914) Dézsi Judit** költőnőkről készített fotósorozatában nincsen hízelgés, ugyanakkor a portré hagyományos keretei is felbomlanak. Ezekben a környezeti potrékban nem az arc válik központi motívummá, mégcsak nem is a test egésze, ugyanis a hangsúly a környezet és a modell közti vizuális-szemantikai kölcsönhatásokra helyeződik át. A sorozat alapelve szerint a költőnők egy saját maguk által kijelölt, otthonos környezetben jelennek meg. (Az így elkészített képekből egyet modell, egyet a fotós választ ki.) Vagyis a szubjektum fiktív bensőségessége mindig megtörik a különböző tereptárgyakon, hiszen a cél a kultikus imágó kibbillentése, egy olyan emberi esemény létrehozása, ami törékeny és állandó artikulációnak van kitéve. Dézsi Judit fényűzése az, hogy nem engedi élettelen szoborrá válni modelljeit, hanem állandó performatív játékba hajszolja őket. Nem hisz az arc egyeduralmában, de a test tökéletes láthatóságában sem –csak a modell alkalmi, gyakran öntudatlan igazságában, melyet fel kell tárni és ki kell provokálni, hogy képi valósággá válhasson.
Hegedűs és Dézsi munkái izgalmasan egészítik ki és ellenpontozzák egymást. Egyfelől itt vannak az árnyékba olvadó férfifejek, melyek azt sugallják, hogy valahol az arcuk mögött van egy hozzáférhetetlen világtér, másfelől itt vannak a virtuális testű költőnők, akik egymást követő jelenetekben sokszorozódnak meg. Mindegyiket birtokolni akarjuk, az olvasó/néző az arcok legmélyére szeretne hatolni, hogy felszippantson mindent, s főképp, hogy önmagát ünnepelje. A végső kérdés az, hogy képesek-e a képek valami olyat mutatni, ami a mítoszon innen és a dokumentumon túl van, valami olyat, ami ellenáll a kultikus tekintet prostitúciójának, és legalább olyan vitális, mint maga a vers.
* A JAK Piknik esten a szerző felolvasása után a fotográfusok munkáinak vetítése következett. A vetítést Daniel Bonneau-nak a sorozatokra/hoz komponált zenéje kísérte, amely zene a képblokkok alatti linken érhető el, hallgatható meg.[A szerk.]
** Dézsi Judit íróportréi két képből állnak, az 1. képet a fotográfus választotta az íróról, a 2. maga az író. Kivétel Falcsik Mari, mivel mindkét képet ő választotta.[A szerk.]
JAK Piknik 2011.06.04. Mai Manó Ház
Miklya Anna: Jak-program, de nem piknik
Sós Dóra Gabriella: Textus és imago
http://www.jozsefattilakor.hu/
http://ffs.hu/
http://www.maimano.hu/