Firenzéről világszerte mindenkinek egyaránt a reneszánsz, vagy annak a születése jut eszébe, esetleg a toszkán dombok villái és ciprusligetei. Erre kívánok rácáfolni -- vagy talán annyira mégsem.
Amikor az utazó Firenzébe látogat, és nem a levegőből érkezik, akkor a Mediciek híres városából rendszerint a Santa Maria Novella pályaudvarát látja meg először, amely a közelében található templomról kapta a nevét. Ezen a templomon firenzei művészeti iskolák sora hagyta rajta a keze nyomát, turisták százezrei örökítik meg fotóikon hetente Alberti által tervezett homlokzatát. Bent többek között Benedetto da Maiano, Filippino Lippi, Domenico Ghirlandaio, Masaccio, Brunelleschi alkotásait csak azért nem, mert a templom terében a fényképezés szigorúan tiltott, és mivel remek reprodukciókat lehet róluk vásárolni szerte a városban, sőt, a világban, hogy az internetről letölthető képeket ne is említsük. Nem kívánom elvinni az egyébként egyszerű ismertetőnek szánt írást a privát fotó kérdésének az irányába, de abba mindenképpen hátborzongató belegondolni, hogy ennek a turizmusból élő városnak az emlékei hány billió változatban létezhetnek szerte a világon papírképeken vagy számítógépek mappáiban. A kérdés, amivel itt foglalkozni szeretnék, ezzel a témával csak látszólag nincs szoros rokonságban.
A Santa Maria Novellától ugyanis néhány lépésre, jellemző módon egy loggiás (minden bizonnyal Michelozzo által tervezett) épületben látogatható meg az Alinari Alapítvány kiállítótere. A gyanútlan látogatónak több járókelőt kell megkérdeznie, mire hasznos útbaigazítást kap – de ez már más kérdés. Igaz, jellemző módon az egyik szemfüles útbaigazító rutinosan az Uffizi felé vezető útvonalat kezdi vázolni, a városba érkező turisták mennyiségének köszönhetően hozzászokva ahhoz, hogy ha valaki Firenzében a Santa Maria Novella pályaudvar közelében múzeum után kérdez, akkor az csak az Uffizi lehet. Fiatal múzeumról van szó, egyelőre nem úgy tűnik, hogy a köztudatba beépült volna, annak ellenére, hogy ugyan magánkézben van, de Olaszország legjelentősebb fotográfiai intézményei közé tartozik, amelynek a 20. század folyamán további itáliai városokban nyíltak „leányvállalatai”. Az ügynökség központja Firenzében abban az utcában található, amely ma már az Alinari nevet viseli.
Végül mégis megkerül a fotómúzeum. Éppen a francia-olasz koprodukcióban készült, két háború közötti párizsi fotográfiai múlttal foglalkozó, Christian Bouqueret fotógyűjteményét bemutató kiállítás látható az állandó fotótörténeti tárlat mellett. Avantgárd, klasszikus kísérleti fotográfiai felvételek és André Kertész, Brassaï. Olvasom, hogy az Alinari évi harminc kiállítás rendezésében vesz részt Olaszországban és szerte a világon.
Hogy is van ez?Az Alinarit három testvér, Leopoldo, Giuseppe és Romualdo Alinari alapította. Leopoldo 1852-ben kezdett dolgozni kis fotográfiai laboratóriumában, maga is fotográfiákat készített, ebbe társult két testvére 1854-ben, a folyamatosan kísérletező Giuseppe a technikai, Romualdo az üzleti területen. 1854-ben nyolc felvételt állítottak ki Firenzében, a következő évben Párizsban már a nemzetközi hírnév felé tették meg az első lépéseket. 1856-ban két kiadványuk jelent meg Franciaországban.
A három alapító halála után 1890-ben Leopoldo fia, Vittorio vette át a vezetést, aki mai szóval élve remek networking tevékenysége eredményeként végleg befuttatta az ügynökséget. A korabeli progresszív művészértelmiséggel kapcsolatot tartó, a művészeti kiadványok terén úttörőnek számító Vittoriónak nagy ívű tervei voltak: olasz művészek által illusztrált Isteni színjáték és Dekameron-kiadásoktól az Itália természeti tájait megörökítő szériákig. Az Arno-kiadvány felvételeit ő maga készítette. A fasiszta Olaszország építészetének dokumentálása is Vittorio Alinari nevéhez kötődik. Az ügynökség 1892-ben nevet változtatott Fratelli Alinari IDEA-ra (más néven Istituto di Edizioni Artistiche-re). 1920 óta részvénytársaság.
Az Alinari a legrégebbi ügynökség, amely ma is töretlenül működik, és amely indulásától kezdve kiváló olasz fotográfusokat alkalmazott. Visszautalva a Santa Maria Novelláról szóló hosszú bevezetőre, kezdetektől fogva (francia hatásra) azt a célt tűzte maga elé, hogy Itália műtárgyait és műemlékeit megörökítse. Alapítása után néhány évvel már nemzetközi megbízásokat is kapott (leginkább főrangú megrendelőktől, de Botticelli Sixtus-kápolnabeli freskóiról készített munkájuk megbízója John Ruskin volt). A Santa Maria Novelláról készült billió felvétel mögött bújnak meg a firenzei műemlékeket megörökítő, az Alináriból kikerülő képek. Arra gondolok, hogy ezek a felvételek alapvetően határozták meg ezeknek a műemlékeknek a megörökítési lehetőségeit, ha úgy tetszik, ikonográfiáját. Sőt, városi vedutákét, urbanisztikai felvételekét.
Az alapító testvérhármas ösztönösen megérezte, hogy a kultúrtörténeti jelentőségű, alkalmazott fotós ágazatnak érdemes szentelnie magát az egyébként remekül jövedelmező műtermi portréfotózás mellett. Az ügynökség a maga feladatát a századfordulóra abban találta meg, hogy a Grand Tour évszázados hagyományát folytató külföldiek számára élményeikről, az általuk látottaknak kézzelfogható formában „emléket” biztosítson Itália klasszikus és kulturális örökségekben leggazdagabb tájairól és műemlékeiről. Az ügynökség a kezdetektől művészeti kiadóként is működött és ezt a tevékenységét ma is folytatja, méghozzá 1888-tól kezdve a tradicionális nyomdai eljárások alkalmazásával, a művészeti könyvek limitált számú publikálásával.
Az ügynökség szépen-lassan ezen tevékenységein keresztül Firenze, sőt, Itália újkori történetének is legfontosabb dokumentációs központjává vált, és ha figyelembe vesszük, hogy Firenze milyen nemzetközi kulturális jelentőséggel bírt – és bír a mai napig –, ez nem csupán „lokális történeti érdekességeket” jelent.
Az ügynökség ezt a feladatot változatlanul végzi, és így változatlanul építi Európa egyik legnagyobb fotódokumentációs gyűjteményét, amely régészeti-urbanisztikai-művészettörténeti jelentősége mellett hatalmas antropológiai, sőt, ipartörténeti, tudományos, mezőgazdasági vonatkozású anyagot is jelent. A közelmúltban kapott megbízás alapján újrafotózzák Firenze legnagyobb múzeumainak műtárgyait.
Nem elhanyagolható szempont, hogy miközben a tekintélyes könyvtárral is rendelkező Alinari az egyébként publikus, további olaszországi fotográfiai gyűjtemények anyagával kiegészült, gigantikus (4 millió darabból álló) archívumát rendezi és küzd annak digitalizálásával, nem is olyan messze tőle a Max-Planck-Institut Firenzében működő, a művészettörténeti kutatások terén kiemelkedő tudományos presztízzsel rendelkező Művészettörténeti Intézete kifejezetten kritikai szempontokra épülő programot indít, hogy a saját tekintélyes fotótékáját újabb elméleti megközelítések felől újraértelmezze. Arról van csupán szó, hogy a valaha tanulmányozás, kutatómunka folytatása céljából és annak elősegítésére a Kunsthistorisches Institutba került műtárgy- és műemlékfényképek szerepét és helyét szeretné meghatározni ma, most, a harmadik évezred szemszögéből nézve – és ezek jelentős része, elsősorban a reneszánsz művészetre specializálódott intézmény lévén, az Alinari felvételei.
Ha megemlékeztem már arról, hogy ezek a felvételek milyen jelentős mértékben határozhatták meg Toszkána (sőt, egykor Itália) fővárosának ábrázolási lehetőségeit, most megemlítem azt, hogy az Alinari műtárgyfotóinak kiemelt szerepe volt abban, hogy a reneszánsz művészet csúcsteljesítményei hozzáférhetőek legyenek földrajzi szempontból távol eső pontokon is. 1865-ben, abban az évben, amikor Firenze lesz az Olasz Királyság fővárosa, megjelenik az Alinari általános katalógusa. Az archívum digitalizálási programjának eredményeképp az archívum részben elérhető on-line is, sőt, oktatási és kutatási célokra összeállított, fizetés ellenében használható website is tartozik hozzájuk. Saját történeti szerepét és vonatkozásait erősítendő, az Alinari 1996 óta fotórestaurálási programokat is biztosít.
A Max-Planck Institut programja a felvételek önmagukban való fotótörténeti jelentőségére hívja fel a figyelmet, miközben a fotográfia vizuális kommunikációban betöltött szerepének történeti dimenzióit, mindennek kultúrtörténeti vonatkozásait is vizsgálja.
http://www.alinariarchives.it
http://www.edu.alinari.it