Május 1-ig tekinthető meg Szabó Dezső Turbo & Still c. kiállítása a Vintage Galériában. A kiállítótérbe lépve két objektet látunk, egy nagyméretű állóképet, ami egy szélturbinát ábrázol egy adott pillanatban megmerevedve, illetve egy monitort, amelyen ugyanez a szélturbina végtelenítetten forog, miközben a háttér elsötétül és kivilágosodik.
Ha jól tudom, 8mm-s technikát használtál a mozgókép rögzítésére.
16mm-est.
Pardon, 16mm-est. A mozgóképhez egy zümmögő hang is párosul. Miért ez a zümmögés?
A zümmögés a szélturbina-modell kis villanymotorjának a hangja, ami meghajtja. Ez egy kb 30-40cm-es műanyag, működő szélturbina-modell.
Tehát ez nem „mesterséges” hang, hanem a saját zümmögése.
Ez az analóg megfelelése magának a szerkezet hangjának. Azt gondoltam, hogy semmiféle trükk, vagy idegen hang nem kell hozzá, hanem a teljes esztétikai zártság érdekében maradjon az eredeti.
Hogy illeszkedik ez a mozgóképes installáció az eddigi munkáidhoz? Eddig állóképeket készítettél. Azelőtt festettél, illetve festőként végeztél, és áttértél a fotóra. Ez egy hasonló médium-váltás?
Radikális festészettel foglalkoztam, ami a képi probléma, vagy a kor képi gondolkodásának analitikus megközelítése. A fotográfia, mint a kor meghatározó vizuális világa, és a festészet közti összehasonlító elméleti (és gyakorlati) megközelítésből adódott, hogy fotografikus állóképekkel foglalkoztam. Már jóval korábban, a makettes képek keletkezése előtt elkezdtem fotózni.
Kicsit mesélj a makettes játékról. Miért építed meg őket? Van valami előképük?
Ott kezdeném, hogy volt jó néhány év, amíg foglalkoztam fotóval is és festészettel is párhuzamosan.
A tanulmányaid során már foglalkoztatott a fotó?
Gyakorlatilag a Festő szakon fotómunkákkal diplomáztam. Ezek objektként felhasznált fotográfiai munkák voltak, nem önállóan a fotó mint médium, hanem inkább hagyományosan a fotó és a képzőművészet határterületén mozgó műveket kell elképzelni. Volt ennek más előtörténete, de folyamatosan azt kerestem, hogy hogyan lehet a fotót mint médiumot tisztán, önmagában felhasználni, vagy annak a képzőművészeti, vagy alaposabban átgondolt mediális vonatkozásait megtalálni. Ekkor jött ez a makett típusú munka, kb. '97 táján. Ebből '98-ban volt az első kiállítás Dunaújvárosban, akkor még Gálik Andrással közösen csináltuk ezt.
Azt mondod, a fotó volt a kor vizuális kultúráját meghatározó médium. Úgy gondolod, hogy ma már a mozgókép lenne az? Miért emelted be a munkásságodba?
Már jó néhány éve volt vágyam és tervem is arra, hogy mozgóképet készítsek. Az, hogy éppen ez a munka valósult meg legelőször, az talán kicsit a véletlen műve is. A mozgókép és az állókép viszonyáról annyit, hogy a mai vizuális kultúra fotografikus alapú. A fotografikus kép mítoszából élünk, éspedig annyira, hogy szinte nem is látunk ki belőle. Ezért fontos ennek a vizsgálata, a pontosabb és analitikus megközelítés – amiről nem veszünk tudomást, merthogy annyira nyilvánvalóan erre alapul a látásmódunk.
Az, hogy a fotografikus állókép aztán nagyon hamar felhasználódott mozgóképpé, az nem annyira egyértelmű dolog, mint ahogy azt ma teljesen természetesnek vesszük. A mozgókép technikai feltételei, vagy mondjuk úgy, hogy a trükkje, vagy módszere már jóval korábban megvolt, mint ahogy a fotográfiát felfedeztük. A kettő aztán multimédiás jelenséggé kapcsolódott össze – a mozgóképhez már hang is tartozik; alapvetően igényli, hogy hang legyen mellette. A Turbo&Still ennek a lényegére mutat rá: hogy ezek különböző, de egybefonódott dolgok.
Ráadásul van az a vitatott, de nagyon fontos jelenség, hogy az emberi elme - legalábbis a mai kutatások szerint - állóképekben gondolkodik, vagy legalábbis ikonszerű dolgokat rak össze valamilyen folyamattá.
Hallottam valakitől, hogy az álmok is állóképekből állnak, csak az agy fűzi fel őket történetté.
Én is hallottam ilyesmit. Nem vagyok agykutató, de érdekel, hogy mi folyik a tudomány területén. Ha egyszerűen elgondoljuk ezt, akkor is ugyanarra a következtetésre juthatunk: nem csak álló- vagy mozgóképekben gondolkodik az ember, hanem váltakozva: az agy feltehetően mindkét dolgot használja. Egyrészt emlékképek, ikonszerű bevésődések vannak a fejünkben, a nyelvhez vagy a jelekhez közelítő módon – de folyamatként, változásokként is lehetséges ez. Mindkét lehetőséget használja az emberi elme, a kettő valahogy együttműködik.
A szélturbina számodra egy ikonikus tárgy? Miért pont szélturbina, miért nem szélkakas?
Ennek is több rétege van. Eddigi munkáimban is mindig próbáltam olyan típusú képi világokat megjeleníteni, amik a korra jellemzőek, vagy izgalmasak, vagy látványosak. Amik a televízióban, vagy más médiumban gyakran megjelennek. Ezeket tartom fontosnak beemelni a múzeumok kultúrájába, vagy képi világába – hogy azt jelenítse meg, ami körülvesz minket. A szélturbina egyrészt egy nagyon új, izgalmas, tájképi elemként megjelenő dolog. Másrészt van egy sajátos geometriája, egy leegyszerűsített rendszere: forgó mozgás egy centrum körül – változás, de mégis végtelen absztrakció, ami miatt több rétegben is izgalmas a dolog.
Említetted, hogy a Turbo&Still egy kicsit a véletlen műve is. Hogy érted ezt?
Több mozgóképes tervem is volt már az elmúlt néhány évben. Ez mégis egy véletlenszerű helyzet volt: gondoltam, készítek egy minimalista tájképet, ahol egy mezőn több szélturbina látható, mert ez egy olyan tárgy, amibe ma már belefuthatunk sok helyen. De a makettboltban kiderült, hogy csak egy viszonylag nagyméretű, motor által hajtott, működő modell kapható. Drágább árkategória annál, mintsem hogy az ember mezőt építsen belőle. Rögtön beugrott, hogy ha már működő modell, akkor a mozgását ki kell használni. Ehhez persze kellett az is, hogy több éve készültem már a mozgás feldolgozására. Leültem hát megtervezni, és az idő-analógia hamar összeállt a fejemben: a turbina, mint az óramutató, végtelen körmozgást végez; illetve ezzel aszinkronban az elsötétülő-kivilágosodó háttér a föld forgásából adódó napszakváltások megfelelője. A kettő között van egy állandó feszültség. A rajzasztaltól a megvalósulásig aztán kicsit több, mint egy év kellett.
A Képek albumodban lehet látni néhány oldalt, ami megmutatja, hogy bizonyos műveidnek van konkrét tévés előképe. A szélturbinának is volt ilyenje? Rejtélyesnek hat ebben a meglehetősen elvont térben.
Ez valószínűleg abból adódik, hogy amikor elkezdtem ezeket a maketteket építeni, akkor katasztrófa-típusú jelenségeket (pl. bűnügyi-helyszíni fotó, tornádó) kezdtem el feldolgozni. Ez inkább a média világában megjelenő ún. másodlagos valóságra, tehát olyan látványokra vagy jelenségekre, hírekre reflektált, amelyekkel minden nap találkozunk, de nagyon kevesen tapasztaljuk meg testközelből.
Aztán a makettezős módszer kezdett elmozdulni egy másik irányba. Ehhez tudni kell, hogy van egy sajátos módszere annak, ahogy dolgozom: nem statikus maketteket építek, hanem inkább modellezem a látványt: különböző pirotechnikai eszközöket, ködgépet használok. A tornádónál pl vízben modelleztem le az örvényt. Szóval ez az irány kezd mostanában arra elmozdulni, hogy médiajelenségek helyett inkább modellált eseményeket, vagy jelenségeket dolgozok fel. Ennek folyományaként kezd a látvány is minimalizálódni.
Foglalkoztatnak önmgaukban az elemek? Van abban tudatosság, hogy megjelenik nálad a tűz, a szél, a föld és a levegő munkája?
Már a katasztrófák fényképezésénél sejtettem, hogy hosszú távon majd össze fog állni nagy ívben ez a dolog. Eleve adódik, hogy ha meteorológiai jelenségekkel foglalkozik az ember, akkor óhatatlanul beugrik a négy elem, az ember kapcsolata a Földdel és a fizikai valósággal, törvényekkel. Azt láttam már hamarabb, hogy ez hosszú távon ilyen irányba is tarthat. Az árvíz sorozat például még visszavan. Ahogy halmozódnak ezek a munkák, kezd más számára is láthatóvá válni, hogy nem csupán egydimenziós médiakritika ez, hanem egyre nyilvánvalóbb módon benne van a problémakeresős, festői, vagy tudományos megközelítés is.
(folyt. köv.)
Hozzászólások az íráshoz (eddig 0 hozzászólás érkezett)