Óriás szívószálak, szivárványos lámpaoszlopok, sajtreszelős lenyomatok és egy interaktív mosógép: szürreális segédtárgyak a színtan, az optika és a fotográfia viszonyainak megértéséhez. Fényérzékeny fizika és RGB hétköznapok.
Egyik tárlatod érdekesebb volt, mint a másik. Nagyon tetszett bennük, hogy a laikusabb közönséget is érinthetik, érdekelhetik a munkák. A téma a szín, amit három helyszínen három különböző aspektusból vizsgáltál. A Mai Manó Ház-beli kiállítás nyílt meg leghamarabb, Mindig lesz friss szennyes címmel.
Igen, örülök, hogy sikerült a Mai Manós anyagot előre tenni, mert ez így jó felütése a sorozatnak. A képkészítésnek az időrendi sorrendje azonban más: a Nessim Galériában kiállított anyag készült el először. Ahogy elkezdtem a színekkel foglalkozni, a színek fotóanyagokon való viselkedését vizsgálni, az természetszerűleg kísérletezésből indult ki. A Nessimben ezek a közvetlen kísérleti eredmények láthatók. Ezek absztraktabb dolgok. Nem is akartam külön önmagukban kiállítani őket.
Miért nem?
Az absztrakcióhoz való viszonyulásom miatt. A tiszta absztrakció, ha egyáltalán létezik ilyen, önmagában nem túl érdekes a számomra. Még azok a munkáim is, melyek kérdésfeltevése az absztrakció felől indít, menet közben kibővül más jelentésrétegekkel.
Alapvetően persze kísérletező alkat vagyok, a munkáim nem egy elképzelt értelmezés, egy vizuálisan megjelenített gondolat, érzés leképeződései, hanem egy-egy kérdés, jelenség körüljárásai. A kérdések a kísérletezés, mint folyamat köré épülnek, de ez a folyamat csak a technikai, gyakorlati részt fedi le a munkámban. Ha ez szerencsésen találkozik egy gondolattal, érzéssel, ami épp foglalkoztat, ami fontos nekem (ezek többnyire nagyon személyes dolgok), akkor jön létre mű.
Ez a jelentésbővülés nehezíti az értelmezést, mégis így dolgozom: sem az absztrakció számára nem tudok elég érdekeseket kérdezni, sem a gondolatnak az értelmezés felől közelítve formát adni, mindkettő dolgozik, és jó esetben összeér, találkozik.
Erősen feminin alkotó vagy. Az absztrakcióidban is tetten érhető ez, például ott vannak a konyhai eszközökről készített fotogramok – azért szerintem ebben a műfajban nem olyan egyszerű megnyilvánulni.
Az például nagyon jó az absztrakcióban, hogy az esztétikai érték nem közvetlenül, hanem egy rendszer által jön létre. Ez nálam is nagyon fontos elem, hogy az esztétikumot ne én hozzam létre. Önmagában mégsem elégít ki sem az esztétikum létrejötte, akármitől is legyen, sem egy rendszer önmagáért való működtetése. Az viszont egy létező probléma számomra, hogy meg lehet-e kerülni az absztrakciót, hogy lehet-e absztrakt dologról nem absztrakt módon beszélni.
És lehet? Hova vezettek a kísérletek?
Nekem az volt a fontos, hogy megpróbálkozzam ezzel. Az absztrakció és a személyesség kettőssége erősen jelen van abban, ahogy a tudományos és a hétköznapi dimenzió összecsúszik a Mai Manós kiállításon. Színtani megközelítés egy nagyon hétköznapi dolgon, a mosáson keresztül. Tehát a kísérletek egy másik terepre, végül egy másik kállításhoz vezettek. A Nessimben főleg absztrakt képek vannak, amelyek azért jöhettek létre, mert nagyon kíváncsi voltam néhány dologra, amelyeket nem tudnék újra meg újra, más formában megismételni, mert már választ kaptam néhány alapkérdésemre.
Ahogy belépünk a Nessimbe, bal kéz felől látható a prizmás sorozatod egy része. Ezeket úgy készítetted, hogy átfényképeztél egy prizmán?
Igen. Két prizmát csináltattam – először műgyantából, ami nem jó, mert annyira töri a fényt, hogy a látvány is szétesik.
De ebből a „rossz” prizmás verzióból is van a falon...
Abból is van, igen. Optikai üvegből is csináltattam egy prizmát, és rájöttem, hogy a műgyantás is érdekes, mert bár annak egészen más a képmódosító hatása, mégis van relevanciája.
Igen, néhány képen nem volt olyan éles a színekre bomlás, mint a többin.
Pontosan ez a különbség. A műgyanta nem tiszta anyag. Olyan torzuláson megy keresztül a fénysugár, hogy maga a kép szinte felismerhetetlen rajzolatúvá válik. Homályos lesz, bár gazdag, asszociatív módon. Csináltam egy sorozatot, a Szétesés rendje címet adtam neki. De ezt aztán abbahagytam, mert láttam, hogy ez egyszerű képmódosításként működik, és hiába a saját képmódostó eljárásom, optikai trükköm, hiába lehetne ebből akár saját vizuális nyelvet kialakítani, ez most nem aktuális, mert túlságosan eltérít az eredeti tervtől. A másik fajta prizma viszont amennyire lehet, éles képet ad.
És miért éppen például kandelábereket fotóztál ilyen módon? Ezek személyes dolgok, vagy inkább olyan látványt kerestél, amin jól megmutatkozik a színekre bomlás? Ezek absztraktnak tekinthetők?
Ha csinálsz egy olyan képet, amin fontos az is, amit ábrázol, az már nem absztrakt. Valószínű, hogy annak mentén kezdesz az értelmezéshez, amit a kép ábrázol. A lámpaoszlopos sorozatnál a lámpatestek íve válik hangsúlyossá a homogén égen. A fény a kettő kontrasztos határán bomlik alkotóelemeire. Így a lámpatest egy szivárvány ívét rajzolja ki, azaz a fényforrás maga válik szivárvánnyá.
Vagy például az a kép, ahol egy kéz egy cérnát fűz bele a tűbe; itt is olyan témát kerestem, ahol a spektrum megjelenése, a kontúrok feloldódása többlettartalommal, jelenésmódosulással jár. A tűbe be lehet fűzni a cérnát, de a képen a prizma fellazítja, szétszálazza a fonalat, a szál optikailag megvastagszik, és nem fér át többé a lyukon. Ez jelentéstöbbletet eredményez, ami a prizma hozadéka.
Mesélj a Színes árnyék sorozatról. Fotogramok ezek?
Igen, és valóban konyhai eszközöket használtam a kompozíciók elemeiként. Ez egy fotográfiai hagyománynak a része, amihez elsősorban nem azért kapcsolódom, mert korábban foglalkoztam konyhai eszközökkel. Tehát szerintem a femininségem nem itt jelentkezik. Erre majd térjünk vissza. Az viszont nem véletlen, hogy Moholy-Nagy és Kepes is kvázi konyhai eszközökhöz nyúlt, hiszen ezek a környezetünkben lévő olyan tárgyak, amelyek érdekesen reagálank a fényre. Kicsit lyukasak, kicsit áteresztik a fényt, gyakran pedig visszaverik. Én erre a tradícióra reflektálnék elsősorban
És micsoda valójában a színes árnyék maga?
Egy illúzió. Nem valódi jelenség, csak az agyunkban jön létre. Két fényforrás kell hozzá, ami két árnyékot vet egyazon tárgyról. Az egyik fény színes, a másik pedig fehér. Például létrejöhet ez a jelenség akkor, ha holdfény jön be az ablakon, míg bent ég egy sárga lámpa. De sokkal látványosabb, ha az ember mesterségesen hozza létre. Fehér fény világítja be azt az árnyékot, amit a színes fény vet, és ezért ezt szürkének kellene látnunk, mégis színesnek látjuk. Elképesztő színélmények tudnak így lérejönni. A színes szín komplementerét látjuk.
A képen színesben jön létre?
Igen.
Az árnyék az a fény hiánya, így az nem lehet színes...
Mivel két fényforrás van, az egyik fényhiányt beszínezi a másik fényforrás. De mi azt is színesnek látjuk, amit a fehér fény színezne szürkére.
Szóval nem lehet bebizonyítani, hogy ez nem illúzió, mert teljesen nyilvánvalóan az. Mégis, amikor elkezdtem ennek utánajárni, a legeslegelső anyag, ami a kezembe került, egy Észak-Írországban megjelent nyomtatott folyóirat volt, a Source, amiben egy ír filozófus dühödten esik neki a témának, és azt bizonyítja, hogy ez valódi jelenség. Ráadásul a fotót használja fel eszközként a dolog bizonyítására. Tehát duplán is érdekes volt nekem a dolog.
Ki ő?
Malin J. Starrett egy filozófus, aki fotóval is foglalkozik. Ő abból indult ki, hogy túlságosan adottnak vesszük, hogy a színes árnyék optikai illúzió, hogy igazából senkit sem érdekel, hogy a jelenségre azóta sincs biológiai magyarázat, és szerinte itt az ideje, hogy Goethe után valaki újra feszegesse a kérdést, miért is ne fogadhatnánk el valóságosnak az észleleteinket. Starrett a fotó eszközével próbálja bizonyítani, hogy a jelenség igaz, higgyük bátran, amit látunk. A fotónak azonban rajta kívül már más is bedőlt. Pl. Johannes Itten, aki, mint az A színek művészete c. könyvéből kiderül, az illúziónak tudott jelenséget valóságosnak fogadta el, amikor fotón viszontlátta. Sokan úgy tekintenek erre a technikai médiumra, mint ami egy objektív dolog, és hogy ha a fotón rajta van valami, akkor az valóban létezik. Pedig a fotó, a kép esetében ugyanúgy az agyunkban áll össze az a kép, tehát ugyanúgy becsap bennünket az észlelés folyamata. Ezért gondoltam, hogy érdemes volna a fotózás folyamatát megfelezni, kihagyni a kamerás felét, a kamerán keresztüli képrögzítés részt, és feleannyi lépést használni csak, ami maga a fotogram volna, szóval ha feleannyi lépés, feleannyi hibalehetőség, feleannyi csapdahelyzet.
A fotogrammal kvázi lenyomatot tudok venni valamiről.
Pontosan, ez egy másfajta transzformáció.
Egy technikai kérdés – a Staféta című képsorozathoz nehéz volt beszerezni szívószálakat?
Azok nem szívószálak – valószínűleg ezért nem hiszik el az emberek, hogy ezek fotogramok. Mert szívószálra hasonlítanak a csövek.
Ez tudatos? Szívószálra emlékeztető formát terveztél a képre megtévesztésnek?
Nem, egyáltalán nem. Találtam a boltban színes, átlátszó csöveket. Nem itthon, ez Amerikában készült. Eleve ekkora méretű színes fotogramot itthon nem is lehet csinálni. Amerikában voltam egy ösztöndíjjal, ahol az volt a dolgom, hogy kísérletezzek a színekkel. Ott egy olyan laborban dolgozhattam, ahol volt erre lehetőség. Magyarországon is vannak ekkora hívógépek, csak nem engednek oda, hogy manuálisan működtesd őket.
Hadd kérdezzem meg, nem hagy nyugodni: mi a nyavalyára használnak Amerikában színes csöveket?
Nem tudom, talán makettezésre, vagy dekorációs alapanyagként. 4m hosszú csöveket lehetett kapni, amiből levágattam magamnak a megfelelő méretű 1 méteres darabokat, és a laborban tovább daraboltam őket. Ráadásul a csövek változó átmérőjűek voltak, és így egymásba lehetett dugni őket, ami nekem nagyon kapóra jött. Amúgy is éppen átlátszó színes tárgy keresésében voltam.
Akkor nem is ez a különös tárgy ihletett meg?
De, a tárgy ihletett meg, hiszen nem tudtam, hogy ilyen tárgyat fogok találni. Előtte színezett sík plexi-lapokkal próbálkoztam, de azzal nem mentem sokra. Azért nem, mert ezek a fotogramok tök sötétben készülnek, egy relatíve pici laborban, és nincs annyi hely, hogy előre üveglapra meg lehessen építeni a tárgyat, aztán alácsúsztatni a papírt. Közvetlenül a fotópapírra kellett építkezni. A plexiépítmények általában összedőltek, a hengerek használhatóbbnak tűntek.
Egy picit színtanozzunk. A fotópapír színe fehér. A fotogram expozíciója során ez átfordul feketébe, ami a fehér inverze. A többi szín is így viselkedik? A komplementere jelenik meg?
Igen.
És amikor összeér két henger?
Akkor is, csak ott már színkeveredés is történik. A fotogramon pedig minden az eredeti inverze lesz. A fotópapír szubtraktív hordozó, tehát anyagát tekintve olyan, mintha festékeket kevernél. Pontosabban, 3 transzparens réteg átfedéséből jön létre a szín. Az additív keverés pedig az, amikor fényforrások fényét kevered, adod össze. Ezt a két alapvető keveréstípust úgy szokták tekinteni, mint amik nem említhetők egy lapon, mert anniyra más a kettő, és csak összezavarja az embert, ha egymáshoz viszonyítja őket. A fotóanyagban meg létrejön egy konszenzusnak a lehetősége: egy médium, ami mindkettőt tartalmazza. Szubtraktív anyagon az additív keverés törvényei érvényesülnek.
Szubtraktív hordozón azt érted, hogy magában a fotópapírban festékanyag van.
Igen, a rétegekben van benne a festékanyag, és a kép fizikailag-elvileg a szubtraktív keverés szabályai szerint jön létre. Az eredmény ezzel szemben az additív szabályok szerint. Például ott van egy piros és egy zöld cső, ami egymásba csúszik, és az átfedése sárga lesz. Szerintem ez egy paradoxon, a fotó egy csodája. Mármint ez a találkozás, amire a fotó lehetőséget kínál.
És az egymásra ragasztott fóliadarabok?
Az színtanilag ugyanez. Annyival több ennél, hogy ott felvetődik egy másik probléma is, egy a fotóra nagyon jellemző kérdés, hogy mi a sokszorosíthatóság elvi alapja és határa. Vajon mi alapján mondja meg az ember, hogy egy fotóból hány nagyítást, vagy kontaktot készít? Mi az, ami a hasraütésszerű példányszám megállapítást, vagy egyéb külső megfontolást medializálhatja? Mi az, ami a médium sajátosságainak, belső törvényszerűségeinek alapján szab határt a nagyítások, kontaktok számának? Nekem ebben a munkában az a fontos, hogy önmaga jelöli ki a saját sokszorosíthatósági határait. Az eredetik is be vannak építve a képbe: ezek a fehér keretesek, és minden eredetiről három kontaktmásolat készült. Mivel az eredetik és a kontaktok egyaránt a kép részei, nem lehet belőlük többet csinálni. Biztos foglalkoztak már a sokszorosíthatóság kérdésével a fotóban, de talán nem ennyire konkrétan.
Mesélj nekünk a négyzetekről, amelyeknek színes a holdudvara.
Ez a színes fotóanyagok egy sajátosságára, a mellékdenzitás nevű jelenségre épül.
A témáid alapjául mindig bizonyos természeti jelenségek szolgálnak. Némelyikről az a benyomásom, hogy jócskán utána kell olvasni az értelmezéshez.
Hogy csináljak egy ilyen munkát, ahhoz kellenek ismeretek, de a mű élvezetéhez szerintem nem kell beleásnia magát az embernek. Bár a hozzáértés nyilván sokat hozzáad az élvezethez, ez igaz. De van egy olyan értelmezési, élvezhetőségi szint, amelynél ezek az ismeretek nem fontosak. Azt szerintem érezni a képen, hogy bár dekoratív, mégsem merül ki ebben.
Valóban dekoratívak ezek az absztrakt fotók, de azért kíváncsi vagyok, mi áll mögöttük?
A fotópapíron három színre érzékenyített réteg helyezkedik el egymás tetején. Elvileg úgy kéne működnie, hogy minden rétegben előhívódik egy konkrét kontúrokkal rendelkező kép, és az éles képet a rétegek egymásalattisága hozza létre. De ez nem így történik: nem csak átszóródások keletkeznek egyik rétegből a másikba, hanem fellép ez a bizonyos durva mellékdenzitás-jelenség is. Hibás kép jön létre a többi rétegben. A cián rétegben, ami a vörös-sárga képet eredményezi, abban a legdurvább. A színes negatívok narancssárga maszkja ezt hivatott kiküszöbölni.
Ezek szintén fotogramok, igaz?
Igen. A négyzet úgy jön létre, hogy a nagyítógép negatívtartóját egyszerűen négyzet alakúra állítom, azon keresztül exponálok. Két ilyen nagyobb munkám van. Az egyiken 3x3 elnégyszögesedő kör látható. Ezen a képen egyszerre akartam bemutatni a háromféle mellékdenzitást: a magenta-kéket, a vörös-sárgát, és a zöld-sárgát. A három rétegben ez a három színátmenet jöhet létre. Akármilyen szűrőbeállítással exponálsz, csak ezek a fajta, gyakorlatilag egyforma színű mellékdenzitások jöhetnek létre. A másik munkán háromszor négy kép látható: itt egy nagyon érdekes összefüggésrendszert találtam. Egy alap-mellékdenzitás kép úgy épül föl, hogy van egy alapszín, ami a képen kifutó és elhalványodik, a sarkok felé kivilágosodik. Van egy másik szín, amit a saját terminológiámban holdudvarnak nevezek, ami a túlexponált négyszög körül keletkezik. Végül van maga a négyszög, ami a leggyakrabban fekete színű, a túlexponálás miatt. Az expozíciós idő növelésére a három különböző réteg egészen eltérően viselkedik egymáshoz képest. Például a zöld-sárga típusú mellékdenzitásnál a zöld holdudvarnak sem a mérete, sem a színe nem változik, csak a sárga alapszín, ami egyre hidegebb, fehérebb lesz. A vörös-sárga esetében nem változnak a színek, csak a holdudvar mérete nő, míg teljesen befedi a képkivágást. A harmadik esetben a holdudvar színe változik: kékesből a szürkén át fekete lesz, míg a holdudvar mérete és a háttér színe azonos marad.
Figyelemreméltó jelenségek ezek, akár nagyobb figyelmet is érdemelhetnének. Hiszen ezek a fotóanyag sajátosságai.
Amivel én foglalkozom, az szerintem alapjaiban senkit nem érdekel. Általában olyan dolgok fognak meg, ami mást nem. Mindig az kezd el foglalkoztatni, ami nincs benne a könyvekben, amit nem találok tanulás közben – ha mindent értenék például az optikából, talán jó optikatanár lehetne belőlem. Valószínűleg akkor nem kísérleteznék, mert elfogadnám azokat az eredményeket, amiket nálam sokkal okosabb emberek írtak le. De gyakran nem is értem azt, amit írnak, csak valami befészkeli magát a fejembe – amire ők valószínűleg azt mondanák, hogy hülyeség – és mint egy mánia, elkezd ott dolgozni.
A munkáid a kiállítótérben viszont arra késztettek, hogy több tudást gyűjtsek a témában. Szerintem ez egy széleskörben ismeretlen terület itthon. A szolmizáció, az abc, a szorzótábla olyan dolgok, amiket tanítanak az iskolában, mert fontosak. Az, amivel te foglalkozol, illetve annak az alapjai szerintem legalább ennyire lényegesek, de mégsem kapnak ekkora figyelmet.
Az egész Nessim Galériás kiállítás és a hozzá kapcsolódó kísérletezés eredményeit egy oktatási programban szeretném majd összefoglalni.
Tankönyv is lesz?
Nem tudom még pontosan a végső formát. Lesz egy könyv a három kiállítás képanyagával, de szövegek is lesznek benne, amelyek alapvető színtani problémák tárgyalásával segítik az értelmezést. Szorzótábla és szolmizáció szinten, ahogy mondtad. Úgy érzem, hogy nagyon itt az ideje, hogy a színtan-oktatást újragondoljuk, mert azt tapasztalom, hogy a művészeti szcénában sokkal nagyobb az elmaradás a színtan terén, mint a tudományokban, illetve az azokhoz kapcsolódó oktatásban – nem ér össze a kettő egyáltalán. Ma is Johannes Itten túlhaladott pedagógiája alapján tanítanak, amit frissíteni kellene például az elektronika vagy a számítástechnika eredményeivel. Ezek ma már a mindennapi környezetünk kihagyhatatlan részei, és sokkal életközelibbé tennék az oktatást. Általában a fényszínek természetével kezdem, ha színtani ismeretekről próbálok beszélni, mert onnan nagyon logikusan vissza lehet vezetni a dolgot a festékek keveréséig.
Bán Zsófia: A megfigyelő színeváltozásai [kiállításmegnyitó, Rövid Ima]
Gács Anna: kiállításmegnyitó, Mindig lesz friss szennyes
Götz Eszter: Ahogy a fény a papírra ér
Király Judit: Gyakorlati szín- és vegytan
Hozzászólások az íráshoz (eddig 0 hozzászólás érkezett)