Nem arcbamászós módszer

Nemrég bezárt Budapesten a Magyar Sajtófotó 2008 kiállítás, de továbbutazik másik városokba. A te képeidet is lehet látni a kiállításon, sőt díjazottja vagy a Sajtófotónak. Milyen díj is ez pontosan?

André Kertész Nagydíj a neve.

Két nagydíj van, ha jól tudom.

Igen, van a MÚOSZ Nagydíj, ami tulajdonképpen a Sajtófotó pályázat fődíja, vagyis ennek a nyertese az év fotóriportere (idén Takáts Péter). Ezen kívül van egy másik is: az André Kertész Nagydíj, amit a legjobb emberközpontú dokumentarista fotográfiáért adnak.

A Panel című sorozatoddal nyerted meg a díjat. Aki ismeri az eddigi munkáidat, az tudja, hogy a szubjektív dokumentarista műfajt képviseled. Ez a sorozat egy kicsit más – igaz, hogy manipulálatlan látványokból táplálkozik,  de van egy szigorú struktúrája. Hogyan fér ez bele a sajtófotóba?

Úgy, hogy dokumentum. A sajtófotó pályázatnak van olyan kategóriája, hogy társadalomábrázolás, dokumentarista fotográfia. Ezen belül egyedi képpel, és képsorozattal is lehet nevezni. Ez a sorozat beleillik ebbe a halmazba, bár tény, hogy nem feltétlen a megszokott sajtófotós képi világot követi.

Mi motivált, hogy elkészítsd ezt a munkát? Panelban laksz magad is? Figyelted a szemközti házat?

Igen. A képeken egy olyan panelháznak az ablakai láthatók, amilyenben én is lakom már 5 éve. Bármilyen furcsa, még szeretem is. Régóta foglalkoztat a panel-téma, és sokáig kerestem azt a módot, ahogyan a fotóval a legjobban meg lehet ragadni. Több kísérlet közül ez volt az, ami számomra is megnyugtató eredményt hozott, és úgy tűnik, másoknak is bejön. Régebben, a fotóiskolás időkben is foglalkoztam már vele: jártam lakótelepekre, de igazából nem vagyok az a beépülős fajta. A Benkő-módszer nálam nem működik. Érződött is a régebbi képeken, hogy hiányzik belőlük valami.

Lehet attól dokumentarista is meg szubjektív is valami, hogy ilyen távolságban maradsz a tárgytól?

Annak ellenére, hogy a fotográfiához való hozzáállásomat a szubjektív dokumentarzimus nagymértékben meghatározta, ennek a sorozatnak a képi világa és képkészítési módja nagyban eltér az ott jellemzőtől. A képeket egyébként kb. 100 méterről, 300mm-es teleobjektívvel készítettem. Volt, aki azt gondolta, hogy első emeleti ablakokat fotóztam az utcáról, közelről, de ez a sorozat nem ilyen „arcbamászós“ módszerrel készült.

Megelevenedő pokrócokat és egyéb textíliákat látunk. Miért épp ezeket választottad a sorozat meghatározó részének? Miért nem az a fontos, hogy az embert mutasd?

Folyamatosan változott, formálódott az anyag. Nem tudtam a legelején, hogy ágyneműk és szőnyegek lesznek az alanyaim. Kerestem azt, ami elég érdekes ebben a képkivágásban és próbáltam valamivel többet mutatni, mint amit az ablakok úgy általában. Az, ahogy az emberek bámulnak kifelé, unalmas, ha lehet így mondani, annak nincs elég dokumentum-értéke. A ruhák többet elárulnak. A szőnyeg rituálészerű kirázása, vagy az ágynemű kiteregetése az ablakba sokkal személyesebb: olyan, mintha az emberek megosztanának magukból, a lakásukból egy kis részletet.

Említetted az iskolát. Hol tanultál?

A Fotografus.hu iskolában tanultam 2004-2006-ig. Egyébként villamosmérnökként végeztem a BME-n 2001-ben, és azóta is mérnökként dolgozom.

Hogyan hozod össze a munkát a fotózással? A fiatal alkotni vágyók körében mindennapos téma, hogy miből élnek meg, illetve miből finanszírozzák az alkotói munkájukat, ha pusztán művészettel kívánnak foglalkozni.

Én 8 órában dolgozom, plusz 2 órát ingázom. A napjaim jelentős része a munkával telik. Ezzel keresem a kenyerem, és nagyjából ebből finanszírozom a fotózást is, illetve próbálok minden pályázati és ösztöndíjlehetőséget kihasználni.

A Panelra kaptad meg 2007-ben a Pécsi József ösztöndíjat?

Nem, a Panel 2008-ban készült. A Pécsi ösztöndíj úgy működik, hogy figyelembe veszik az addigi munkásságot, de magát a pénzt egy konkrét alkotói elképzelés megvalósítására adják. 2007-ben kész munkaként a Talált dolgok című sorozatot adtam be, illetve egy portfóliót, a tervem pedig az „Arcokat nem” című, azóta félretett elgondolás volt.

Hogyhogy? Miért tesz valaki félre egy munkát?

Az „arcokat nem” olyan sorozatnak indult, ahol az emberek arca takarásban van. Észrevettem, hogy a fotóim nagyon ritkán ábrázolnak arcokat, érzelmeket. Mindig tartok egy lépés távolságot, hogy ne arcok határozzák meg a képeket, hanem inkább együttállások. Az ember és környzetének pillanatnyi konstellációi. Szóval elkezdtem építeni egy olyan sorozatot, ahol az emberek a fényképezőgép láttán, vagy akár attól függetlenül épp eltakarják az arcukat – tetszett, ahogy ez vizuálisan megjelenik, ráadásul aktuálisnak is tartottam a témát. De nem lett több néhány használható képnél. Ki kell fogni, hogy ilyen történjen, és ha előfordul is, egyáltalán nem biztos, hogy azt az adott helyzetben meg lehet fotózni úgy, hogy a kép végül használható legyen. Szeretem a véletlent, de itt túl nagy szerepet kap, és kevésbé irányítható a dolog, a megrendezés pedig számomra nyilván nem opció.

Tehát akkor még nem adtad fel ezt a sorozatot? Megvalósítható néhány év alatt?

Mióta ezt leadtam Pécsi Józsefre, mint beszámolóanyagot, és nem kaptam meghosszabbítást, nem mentem ki az utcára fotózni, tehát nem is tudtak előfordulni ilyen helyzetek.

Akkor mostantól, amit látni fogunk tőled, az mind az ablakodból fog készülni? Az utcánfényképezős korszakodnak vége?

Nem tudom, hogy vége van-e. Viszont azt tudom, hogy sokan azt gondolják, hogy ennek a korszaka lejárt. Volt mostanában pár portfolió-konzultáció az FFS szervezésében, amin kiderült számomra, hogy nem nagyon rajonganak ezekért a munkákért a nemzetközi kurátorok.

Ez a magyar kurátorok, galeristák, szakértők véleménye is?

Nem, inkább a külföldieké. A magyarok között is felmerült ez, csak nem annyira élesen.

A te motivációdat döntően meghatározza, hogy mi az elvárás? Vagy te magad is úgy érzed, hogy túlhaladott ez a dolog, hogy lehúztak róla minden bőrt?

Nem túlságosan foglalkoztat, hogy mit várnak el, hiszen nem vagyunk munkakapcsolatban, nem nekik dolgozom. Viszont észrevettem, hogy nekem is jobban tetszenek a frissebb ihletésű, újabb stílusú munkák. Az azonban továbbra is fontos számomra, hogy valóságalapúak legyenek a képeim  – nem konstruálni szeretem a látványt, hanem gyűjteni.

Említetted, hogy a munka mellett fotózol. Tehát minden képed vagy este, vagy hétvégén készül?

Igen. Hétközben nem nagyon jutok napfényhez, legalábbis a fényképezőgépem nem. Este is előfordul, de leginkább hétvégén fényképezek.
 

Ezért ikonikus számodra a Májusegy című anyagod, amiből ismereteim szerint az első (és egyetlen eddigi) egyéni kiállításod volt?

Igen, félig abból a praktikus okból, hogy május 1-én nem kell dolgozni, tehát van időm fényképezni. Másrészt pedig érdekelt az, ahogy a gyermekkori emlékképekhez képest mennyire megváltozott a jelentése, hogy mennyire kiüresedett az egész. Emellett van még egy érdekes személyes vonatkozása is: pont egy május elsején történt, hogy elkészült az első olyan fotóm, amit nézve hasonlót éreztem, mint azokon a képeken, amik miatt érdekelni kezdett a fényképezés.

Tehát megvilágosodtál?

Igen, ekkor világosodtam meg  [mosollyal kísért mondat – a szerk] Ez még a fotóiskola előtt történt. Egy 2 megapixeles digitális kamerám volt, és addig mindent fotóztam, csak hogy le legyen fényképezve. Innentől fogva azonban kerestem azokat a bizonyos konstellációkat, amiket már említettem. Megfogott annak a varázsa, amikor egy nézőpontból nézve egy pillanatra minden összeáll a keresőben.

Min dolgozol most? Mit láthatunk tőled legközelebb?

Éppen internetes társkereső oldalakról gyűjtök amatőr képeket. Ezeken magukat ábrázoló, magukat hirdető emberek láthatók.

Miért érdekes ez?

Mert hihetetlen, hogy mi mindent feltesznek az emberek magukról. Nagyon érdekes, hogy gyakran groteszk módon szerepelnek a képeken, miközben az a céljuk, hogy vonzónak tűnjenek.

Te döntöd el, hogy mi vonzó és mi nem? Ki tudja, lehet hogy az valakinek tetszik.

Nyilván a saját ízlésem szerint döntök arról, hogy mi számít jólsikerültnek, és mi nem. Aki ilyen oldalra tölt fel képet magáról, az feltehetően előnyösnek tartja azt. Én értelemszerűen a „rossz” képeket gyűjtöm. Szerintem egyébként a kiválasztott fotók más számára is érdekesek lehetnek.
 

Egy ideje nem mész ki az utcára fotózni, az ablakodból „horgászol” a szemközti ház ablakain, most pedig netről gyűjtesz. Hova vezet ez?

Nem tudom, hogy hova vezet. Ezt a gyűjtést nem feltétlen kötném a fotós munkáimhoz, de mint fotó iránt érdeklődő ember, úgy érzem, foglalkoznom kell vele.

Mondjuk az aktualitásához nem fér kétség. A digitális fotó és az internet (főleg a web2) összefonódásának köszönhetően megjelentek újfajta tömegképek, amelyekkel már többen is foglalkoznak a művészet területén (ld.pl. Thomas Ruff, Mikolaj Dlugosz, Kerekes Gábor, stb). A dokumentarizmus is kiveszi ebből a maga részét?

Szerintem igen, és épp ez benne a legizgalmasabb: olyan helyekre is betekintést nyerhet az ember így, ahova egyébként a fényképezőgépével soha. Nyilván ezeknek egy szegmensét meg is lehetne fotózni, de ilyen mennyiségben élő ember számára ez képtelenség lenne.

Nemzetközi oldalakról gyűjtesz vagy magyarokról?

Magyarokról. Van néhány oldal, amin annyi a felhasználó, hogy azok között már szép számmal előfordulnak érdekes fotók. Ráadásul ha országhatáron belül maradok, akkor megmarad a lehetősége annak, hogy a téma magyar jellemvonásai is kirajzolódjanak.

Hogy keretes  legyen az interjú, visszatérnék még egy kérdés erejéig a Sajtófotó díjra. Te alkotói hozzáállással fotózol. A professzionális sajtófotósok és közötted az a különbség, hogy neked nem mondják meg, hova menjél fotózni, és mikor?

Nekik megmondják, hogy mit fotózzanak, ez a munkájuk. Ők másoknak akarnak beszámolni az élet különféle helyszíneiről, eseményeiről. Én a képeket elsősorban magamnak készítem, és persze örülök, ha másnak is tetszenek.

Az alkalmazott fotósoknak odaítélt sajtófotós díj intézménye ezek szerint elismeri az alkotói fényképezést? A Pécsi József alkotói ösztöndíjat épp az ellenkezőjéért szokták kritizálni. Olyan alkalmazott fotósoknak is megítélik a pénzt, akik amúgy is tudják értékesíteni munkájukat.

Attól függetlenül, hogy ezt a sorozatot milyen indíttatásból készítettem, van dokumentum-értéke, amit a sajtófotó is elismer. Szerintem ennyi a magyarázata. Én nem gondoltam volna, hogy ezzel a sorozattal ezt a díjat meg lehet nyerni, de mindenképpen örülök neki, hogy ilyenfajta munkákat is díjaznak olyan körökben, ahol alapjában véve más motiváción és képi világon alapul az értékrend.
A Pécsi József ösztöndíj pedig egy fotóművészeti ösztöndíj. Nem foglalkozásért ítélik oda, hanem alkotómunka ösztönzésére. Ezért szerintem teljesen mindegy, hogy valaki mérnökként vagy fotóriporterként dolgozik egyébként. Csak mivel a nevek mellett nem közlik, hogy ki milyen munkára kapta meg a díjat, sokan azt feltételezhetik a sajtófotós nevek láttán, hogy sajtós anyagok nyernek.

A Magyar Sajtófotó 2008 Kiállítás megtekinthető:

2009-05-08 – 2009-06-14 - Debrecenben
2009-08-06 – 2009-09-12 - Miskolcon
2009-10-16 – 2009-11-15 - Pécsen.

http://www.sf2008.hu/

Dezső T. Tamás honlapja:
http://asdf.hu
 

Hozzászólások az íráshoz (eddig 0 hozzászólás érkezett)