"Martin leugrott a boltba, csinált ebédet is, majd átjött egy fotós barátja. Elég oldott hangulatban telt a nap."
Az önéletrajzodat olvasva azonnal feltűnik, életed során milyen sokfelé jártál már a világban. Mesélnél ezekről az utazásokról?
Nagyon szeretek utazni, mert sok inspirációt kapok, amikor külföldön járok. Persze a hazaérkezés szintén elég hatásos, és az itthoni embereket más összefüggésekben láthatom. Életemet végigkíséri az utazás, ráadásul elég korán kezdtem.
Hét éves voltam, mikor elindultunk Észak-Afrikába. Édesanyám orvosi tudásával szeretett volna a világhoz hozzátenni egy kicsit, és mikor jött egy ilyen lehetőség, az egész család: apám, nővérem és én is vele tartottunk. Egy hónapos volt az autóút, és elég rázós körülmények között zajlott le. Például egy teherszállítóra kéredzkedtünk fel Jugoszláviában, ami átvitt minket a Földközi-tengeren. Fontos képek maradtak meg bennem erről az időszakról, például ahogyan egy kihalt ókori színház romjai közt játszunk. Egyik nyáron nővéremmel hazamentünk a nagyszülőkhöz nyaralni, és akkor történt egy nagyon tragikus autóbaleset, aminek a hatására az egész család hazaköltözött Magyarországra, és azóta Budapesten élünk.
12 éves koromban fél évet Brüsszelben töltöttem egy nemzetközi multinacionális iskolában, ahol osztálytársaim a világ minden részéről érkeztek. Ekkorra az angolt már elég jól beszéltem, és amikor hazajöttünk, felvettek a Fazekas Mihály Gimnázium speciális angol tagozatára, így végül nemzetközi érettségit tudtam tenni a Karinthy Gimnáziumban. Az első egyetem, ahova jártam, az angliai University of York volt, itt szociológiát és közgazdaságtant tanultam egy évig. Ezután egy éles váltással hazajöttem és egy antikváriumban kezdtem el dolgozni eladóként. Az emberek általában azt gondolják, hogy ilyen helyen sokat lehet olvasni és művelődni a munkaidő alatt. Ez olyan értelemben igaz, hogy különleges karakterekkel találkoztam, sokan beszélgetni jártak be az üzletbe. Viszont mikor rájöttem hogy állandóan csak ötvenesekkel bulizok, jelentkeztem az egyetemre, az ELTE bölcsész karára.
Mikor és hogyan kerültél közel a fotográfiához? Milyen iskolákat, ismereteket, mestereket tudsz magad mögött?
Már a gimnáziumban elkezdett érdekelni a fényképezés, és szépen lassan természetes részévé vált az életemnek. Kialakítottam otthon egy kis labort és otthon nagyítgattam. Nem emlékszem olyan konkrét pillanatra, aminek azt köszönhetném, hogy beleszerettem a fotóba. Nagy hatással volt rám a Szellemkép iskola, ahova a skandinavisztika szak mellett kezdtem el járni. Egy évfolyamba kerültem Taskovics Dorkával, Pályi Zsófival, Böröcz Andrással. Velük olyan inspiráló társaságot alkottunk, aminek hatására aztán mindannyian felvételiztünk a MOME fotó szakára.
Tudnál említeni olyan nevet, vagy neveket, akik nagy benyomást tettek rád fotográfiai munkáid tekintetében?
Nem emelnék ki konkrét nevet, hiszen nagyon sok ember volt a Szellemképben, illetve van most a MOME-n, akiknek hálás lehetek. Nincs olyan fotós/képzőművész sem, akit egyedűli kedvencemnek tekintek. Ez összetettebb dolog, sok olyan mestermű van, ami tetszik, és megérint, viszont ezeknek a szerzői mindig mások.
Az elmúlt évben sikerült megnyerned a Google és a londoni Saatchi Gallery közösen kiírt fotópályázatát a „Camp 165 Watten” című sorozatoddal. Milyen érzés volt ekkora megmérettetésen elvinni a fődíjat?
Nem számítottam ekkora sikerre. Az alapvető célom az volt, hogy a kiírt zsűritagok találkozzanak a képeimmel, lássák őket. Kíváncsi voltam, meddig jutok el.
Hogyan készültek ezek a képek és miről szólnak?
A képeket glasgow-i tartózkodásom alatt készítettem, ahova Erasmus ösztöndíjjal jutottam ki. A történet, amire Wattenben, a kis északi skót faluban rátaláltam, megbolygatta a fantáziámat. Komoly történelmi háttere van a képsorozatnak: 1948-ig titkos hadifogolytábor, pontosabban átnevelde volt ott náci tisztek számára kialakítva. Sokat kutattam a történet után, talán az átélés érződik a képek hangulatán. Nagyon fontos, hogy a sztorival együtt tálalódjanak.
A Google fődíjhoz tartozott, hogy Martin Parr-ral, az egyik zsűritaggal együtt tölthess egy napot, a műtermében. Milyen volt?
Martin leugrott a boltba, csinált ebédet is, majd átjött egy fotós barátja. Elég oldott hangulatban telt a nap. Ő egyébként minden héten más országban van, nagyon sokat dolgozik; megrendelésre készít még divatanyagokat is, de azt várják tőle a Magnumnál, hogy minden képe jellegzetes, „Martin Parr”-os legyen.
A Mai Manóban volt kiállítva az a sorozat, amivel megnyerted az Európai Bizottság „Képzelj el egy új világot!” című fotópályázatát.
Amikor felhívtak, hogy én nyertem, hirtelen nem tudtam, melyik képekről van szó. Az az igazság, hogy azokat a képeket csípőből, viccből készítettem egy délelőtt. Mivel a pályázat témájához illeszkedtek a képek, és kiváncsi voltam a neves nemzetközi zsűri véleményére, ösztönösen küldtem be az anyagot. Most fél Európát bejárja a kiállítás, Brüsszel, Stockholm, London és Budapest után Tesszalonikiben és Madridban is bemutatják.
Melyik kiállított sorozatod az, amelyiket a legközelebbinek érzed ahhoz a világhoz, amit meg szeretnél mutatni?
Talán a Dunaújvárosi Biennálén kiállított sorozatom, a „Barátok”. Ezen érződik legjobban az a spontaneitás, amit meg szeretnék jeleníteni képekben.
Az elmúlt évben tetemes mennyiségű elismerést kaptál. Milyen érzés elismertnek lenni?
Úgy érzem, hogy még nem állok erre teljesen készen, és ezt bizonyítja az is, hogy sok alkalommal nem is számítok az elismerésre. Hosszabb ideig szeretnék foglalkozni valamivel, körbejárni, maximálisan kivesézni egy témát fotográfiailag. Most nem ez történik, szerteágazó feladatok vannak az egyetemen és a munkában is.
Milyen témák érdekelnek?
Például a mai magyar hétköznapok. A magyarok általában szomorúak, vagy annak tűnnek. Ebből egy tragikomédiát is el tudok képzelni, ami összhatásában megnevettet. Egyébként érdekelnek az emberi viszonyok, a fogyasztói társadalom témaköre, a történelmi vagy politikai dolgok is, tágabban az aktuális, mai kérdések.
Egy ilyen szociálisan érzékeny ember, mint Te, mit gondol a mai magyar hétköznapokról – akár az utazások tükrében?
Magyarországon alig történik valami, vagy ha megfordítjuk: ami a világban történik, ahhoz ennek semmi köze sincs. Az emberek általában az ismeretlen dolgok iránt először gyűlöletet éreznek, ez egy érdekes jelenség itt. De ez nem csak a hétköznapokkal van így. Ha megnézzük a mai kortárs fotográfiai életet, vagy iskolákat, szintén az egymás ellen dolgozás tűnik fel. Ezen a magyar feszültségen sokat lehetne változtatni, az átlagemberre kellene hatni. Ezt szeretném elérni a képeimmel.
Hozzászólások az íráshoz (eddig 0 hozzászólás érkezett)