A fotográfia műtárgypiaci helyzetével kapcsolatban kerestem meg Bencsik Barnabást, a Ludwig Múzeum igazgatóját, hogy megtudjam, milyen szempontok alapján választ műtárgyakat az ország egyik legnagyobb közgyűjteménye kollekciójába. A beszélgetésen szóba került a képző-és a fotóművészet viszonya, illetve a fotó médiumának létjogosultsága a 21. században.
Az 1989 óta működő Ludwig Múzeum Kortárs Művészeti Múzeum Magyarország egyetlen, nemzetközi anyagot is gyűjtő kortárs művészeti múzeuma. A tavalyi évben az intézmény élére választott Bencsik Barnabás művészettörténésszel készített interjúban arra kerestem a választ, milyen szempontok alapján kerülhetnek fotóműtárgyak a kollekció részeivé.
Hogyan határozná meg a fotográfia és a képzőművészet viszonyát?
Azzal kezdeném, hogy a képzőművészet felől nézve a fotográfia hazai definíciója nem igazán releváns, hiszen a fotó az 1960-as, 1970-es évektől kezdve a kortárs művészet autonóm médiumává vált. A magyarországi hivatalos szakmai nézőpont ezzel szemben az, hogy önálló művészeti egységként létezik a fotográfia, aminek egy része esetleg bekerülhet a képzőművészetbe. A legújabb képrögzítő eljárások, főleg a digitalizáció korában azonban a fotó egy a számtalan képalkotó művészeti médium közül, vagyis beépült a képzőművészet eszköztárába, sőt mára az egyik legmeghatározóbb médiummá vált. Ezzel párhuzamosan viszont a fotográfiának nemzetközi szinten már nincs külön infrastruktúrája, ugyanakkor a kiállítási intézményrendszere egyre jobban összemosódik a képzőművészetével.
Vagyis eltűnt a fotográfia a művészeti színtérről? Itthon ezzel szemben virágzásnak indultak a fotógalériák...
A fotográfia természetesen létezik, hiszen létezik például sajtófotózás és természetfotózás is, de ezek teljesen más kritériumrendszer szerint működnek, mint mondjuk egy autonóm műalkotás. Ilyen módon a „fotógaléria” fogalma számomra nehezen értelmezhető. Elképzelhetőek természetesen – mint ahogy vannak is ilyen intézmények, de azok többnyire a képzőművészeti értelemben vett művészi fotóval foglalkoznak, amit talán szemléletesen úgy érzékeltetnék, hogy olyan, mintha egy csak szobrászattal foglalkozó galériáról beszélnénk. Viszont minden esetben fontos a szelekció, hiszen nem foglalkozhat egy ilyen intézmény sem mindennel, ami háromdimenziós és elsőre szobornak néz ki.
Mi lehet a kiválasztás alapja, mondjuk hogy a „kaptafánál” maradjunk, egy kortárs állami gyűjteménynél?
Ha a múzeum vásárol, olyan műveket választ, amelyek adott időpillanatban a művészeti diskurzusokba illeszthetőek, vagyis kortárs művészetnek minősülnek. A műtárgy médiuma ebből a szempontból irreleváns, teljesen mindegy, hogy DVD-n adják oda vagy a leghagyományosabb vegyi eljárással készült. Egyébként ha megnézzük a Ludwig Múzeum gyűjteményét, ebben egyre több a fotó alapú munka, de ezek sok esetben nem elégítik ki a hagyományos műfaji kritériumokat, amiket például adott esetben egy sajtó- vagy divatfotós saját munkája során szem előtt tarthat.
Ön szerint tehát a fotográfiában jelenleg egyrészt beszélhetünk alkalmazott, illetve amatőr fotográfiáról, valamint képzőművészeti értelemben vett művészetről. Ezek között mennyire lehet átjárás?
Minden az egyéni teljesítményeken múlik. Nem lehet általánosságban beszélni, attól függ, ki mit tud egy adott dologból, mondjuk egy műfaji kategóriából kihozni. Például ott van a World Press Photo kiállítás, ami tiszta sajtófotó és teljesen más pályán mozog, mint amikről én beszéltem, de senki nem zárhatja ki, hogy aki ezen a területen dolgozik, egyszer csak elkezd olyan dolgokat megjeleníteni a képein, amellyel túlmutat a saját műfaján. És ha ez megtörténik, akkor az a fotós nagy valószínűséggel meg fog jelenni a kortárs képzőművészet nyilvánosságában is. Éppúgy, ahogy például a dizájnerek vagy az építészek.
Tehát képzőművészeti alkotássá válhat. Miért van az, hogy a gyűjtők mégis inkább a hagyományos eljárással készült művekben hisznek?
A gyűjtőknek egyre inkább szemléletet kellene váltaniuk, vagyis elfogadni azt, hogy attól, hogy egy műtárgy sokszorosítható, lehet egyedi és bírhat is olyan vagy még nagyobb értékkel, mint egy hagyományos úton készült alkotás. Az állami intézményrendszer, illetve a múzeum felelőssége, hogy az egész piac, vagyis a galériák számára is kiemeljen bizonyos trendeket, művészi attitűdöket és konkrét műveket a képek világából.
Ma Magyarországon a művészeti kánon képzése során hogy viszonyul egymáshoz a műkereskedelem és az állami intézményrendszer preferenciája?
Egy múzeumi gyűjtemény akkor válik meghatározóvá, ha egy tényleges, szakmai konszenzust tükröző munka eredménye. A magángyűjtemények esetén általában nem beszélhetünk ilyen tudatosságról, de ez nem is várható el, hiszen a legtöbb esetben – tisztelet a kivételnek – a vásárlás sokkal inkább egy pillanatnyi, egyéni döntés eredménye. Problematikus azonban, ha a kettő között hosszú távon diszkrepancia van, ekkor általában megindul egy elbizonytalanodás és az orientáció hiánya zavarossá teszi a konszenzusos értékrendet. A művészeti kánon kialakulása szempontjából – én természetesen úgy gondolom –, hogy a múzeumi gyűjteményeknek van meghatározó szerepe. A Ludwig Múzeum gyűjteménye szándékunk szerint egy ilyen, mindenki számára iránymutató kollekció.
Új szerzemények – rég nem látott művek, kiállítás a Ludwig Múzeum gyűjetményéből, 2009. március 13-június 14.
Hozzászólások az íráshoz (eddig 0 hozzászólás érkezett)