Az 1998 óta megrendezésre kerülő PHotoEspana rendezvénysorozat az egyik legfontosabb nemzetközi kortárs fotográfiai fesztivál, amelyre évente a világ minden tájáról érkeznek résztvevők. Az idei évben a kiállítók impozáns névsorában nagy örömünkre egy hazai kiállító is feltűnt, akinek nevét a híres spanyol napilap, az El País hasábjain megjelent írásnak köszönhetően reményeink szerint világszerte megismerték. Szász Lillával a nemzetközi fesztiválon szerzett tapasztalatairól és a sikereket elért fotósorozatról beszélgettünk.
Hogyan kerültél a Photo Espana kiállítói közé?
A fesztivált régóta figyelemmel kísértem itthonról és tudtam róla, hogy minden évben van egy, kifejezetten fiatal vagy legalábbis a nemzetközi fotóművészeti életben nem közismert alkotóknak szóló, „Descubrimientos”, magyarul „Felfedezettek” című pályázat. Arra gondoltam, ebben az évben megpróbálom, beneveztem és nagy örömömre a 972 pályázó közül benne voltam a kiválasztott 70-ben!
Ez milyen lehetőséghez juttatott Téged a rendezvényen?
Először is, részt vettem a többiekkel együtt egy nagyszabású csoportos kiállításon, amihez kapcsolódó külön kiállítási katalógus is jelent meg, ezen kívül pedig részt vehettünk egy olyan portfolió konzultáción, ahol a világ minden tájáról érkező kurátorokkal, szakújságírókkal és galériásokkal beszélgethettünk a képeinkről. Egyébként ugyanezek a szakemberek döntöttek arról is, ki kapja az ez évi felfedezettek közül az első helyezést. Végül egy svájci fotós, Yann Gross lett a kiválasztott, aki jövőre önálló kiállítást csinálhat a fesztiválon, ami az eddigi tapasztalatok szerint azzal jár, hogy bekerül a nemzetközi vérkeringésbe, külföldi galériák fogják hívni kiállítani, viszik vásárokra, rangos folyóiratokban fognak róla írni. Szóval jó esélye van arra, hogy beteljesüljön számára az, ami minden művész álma.
Vagyis egy lépés a világhír felé. Téged is ez motivált, hogy jelentkezz a Photo Espanára?
Azért nekem nem voltak ennyire nagyratörő álmaim. A szakmai továbblépés volt a célom és hogy megmérettessek nemzetközi viszonylatban is. Itthon úgy érzem, a korosztályomhoz viszonyítva elég sok elismerésben volt részem, sok mindent elértem, amit szerettem volna. A magyar szakma elég kicsi és ennek megfelelően nincs túl nagy mozgástere egy hozzám hasonló fiatalnak. Ha fejlődni szeretne és szeretné magát valahogy elhelyezni, nagyon fontos, hogy kilépjen a hazai keretek közül és nemzetközi viszonylatban is megállja a helyét. Ez persze nem kevés munkával és anyagi ráfordítással jár, de úgy érzem, megéri.
A fesztiválon bemutatott Százszorszép című fotósorozat főszereplői egy lánynevelő intézetben élő lányanyák. Milyen a viszonyod a képeiden bemutatott emberekhez?
Ha foglalkoztat egy téma és megtalálom azt a helyszínt, ahol dolgozni szeretnék, igyekszem személyes kapcsolatot teremteni a kiválasztott emberekkel. Sokszor évekig visszajárok az adott helyre, beszélgetünk, megismerjük egymást. A képeket is, azt lehet mondani, hogy együtt készítjük a modellekkel, egy közös alkotói folyamat eredményei. Nem rendezek el előre mindent, elmondom a koncepciót, ahogy képet szeretnék készíteni róluk és hagyom, hogy erre reagálva megfogalmazzák a saját elképzeléseiket, aminek mentén együtt tovább alakítjuk a képkészítés körülményeit.
Mennyiben szólnak róluk a képek és mennyiben rólad?
Tulajdonképpen mindkettőnkről szólnak. Mindig olyan témákat választok, amelyek engem az adott időszakban foglalkoztatnak és megpróbálok olyan helyzeteket teremteni, hogy választ kapjak a kérdéseimre, ami ha teljes mértékben nem is következhet be, de mindenképp fontos állomása egy-egy munka a saját lelki fejlődésemnek. Az anyaotthonban az anyasággal kapcsolatos kérdéseimre próbáltam meg választ keresni, legjobban az foglalkoztatott, létezik-e ösztönös anyaság, illetve általánosan érvényes minták ebben a kérdésben? A kérdésimre részben megtaláltam a válaszokat, amiket a képeimen fogalmaztam meg.
Megmutatod az elkészült képeket modelljeidnek? Ha igen, hogyan reagálnak rá?
Persze, megmutatom. Általában kérnek is belőlük és büszkék rájuk. Mivel ők is tudják, hogy fotózzák őket és a képkészítés körülményeinek a kialakításában is részt vesznek, az elkészült fotót eléggé sajátjuknak érzik.
A legújabb fotóid eltérnek a Tőled megszokottaktól több szempontból is: egyrészt fekete-fehérek, másrészt úgy tűnik, nem egy nagyon konkrét tematikát jársz körül.
Igen, mostanában sokkal jobban elkezdtem a befele figyelni. Ugyanazokra a helyekre járok vissza fotózni, ugyanazokkal az emberekkel beszélgetek, viszont már megpróbálok többet adni magamból minden szempontból, például én is beszélek magamról, az én saját problémáimról, érzéseimről, ezáltal a fotóalanyok is jobban megnyílnak előttem, beavatnak saját életükbe. A képeken emberi viszonyrendszereket, élethelyzeteket próbálok ábrázolni. Már nem állítom a szituációkat olyan mereven előre, hagyom, hogy a pillanatnyi véletlen jobban beleszóljon a fotókba. A kamera előtt kibontakozó valóság így a személyes valóságom megragadásának fontos eszközévé válik.
Ide kattintva megtekinthető Szász Lilla portfoliója
Hozzászólások az íráshoz (eddig 0 hozzászólás érkezett)