A cikk:
http://www.fotopost.hu/textura/ures-hoborges-foto-halalanak-kb-husz-eves...

További olvasnivaló:
http://emc.elte.hu/~pinter/szoveg/Sallis.Mimeszisz.pdf
http://www.c3.hu/scripta/buksz/honlap/0201/05.hornyik.pdf

Hegel:
"A művészet már nem adja meg a szellemi szükségleteknek azt a kielégülést, amelyet a régebbi korok és népek benne kerestek és csakis benne találtak meg... A művészet legmagasabb rendű rendeltetése szemszögéből nézve számunkra a múlté, s az is marad... Gondolati vizsgálódásokra hív bennünket, éspedig nem abból a célból, hogy ismét művészetet hozzunk létre, hanem hogy tudományosan megismerjük, mi a művészet."

Bár a cikket nem tudom felhívni, de a hozzászólásokból azt gondolom ez a probléma nem hégeli. igaz az ő téziseire épülő művészetesztétikai diskurzus tárgyalja ezt szépen. adnék egy linket ami szerintem fontos lenne abban, hogy pontosabban lehessen ezt a témát körüljárni: http://mek.niif.hu/01600/01654/01654.htm
ha valakinek nincs kedve az egészhez, kezdje a Vattimo szöveggel, mert az szépen sűrítve végigviszi ezt a témát. minden jót. F.

Bellocq említésének azért örülök különösen, mert szerintem is erős, és különleges élemű, ráadásul, jelentőségéhez képest, meglehetősen ismeretlenül a kánon szélén foglal csak helyet. Ennyit a kánonról...
Őszintén szólva, az eszecsere eddigi alakulását alapul véve logikusabbnak tűnt volna számomra, ha egy erős digitális-fotóssal példálóztál volna, de ezen a vonalon már lehet, hogy nincs tovább min lovagolni.
Annál meglepőbbnek tűnik számomra a "Milicistával" hiteleségével kapcsolatos furcsa érdektelenséged. Szerintem ebben a randa történetben szinte minden fontos kérdés, ami a fotóval kapcsolatban egyátalán felmerülhet, érdemben megvitatható volna. Tudomásul veszem, szomorúan, hogy te nem így látod, és elhárítod a lényegi véleményalkotást. Ha ez így van, akkor nincs mit erősködnöm ezen a vonalon sem tovább.
Őszintén köszönöm a színvonalas, mélyen elgondolkodtató, józan és mély gondolkodói tehetségre valló hozzászólásaidat!

"Rendben, csak "bizonyos fajta fotó vesztette el az erejét" - tegyük ezt fel.
Mi az ami nem vesztette el, esetleg ami erős maradt, vagy még erősebb lett. Tudnál erre példát?"

Én ezt a kérdést a fotóstílusokra vonatkoztatva értettem, úgyhogy kis listával válaszolok:

-alkalmazott fotó
-megrendezett fotó
-kísérleti fotó

a dokumentarista fotó pedig csak az eszmei értékéből vesztett, a vizuális erejéből szerintem nem.

Bizonyos szempontból csalás, pl. a korabeli újságok dokumentumfotóként hozták le, a valódiság látszatát keltve. Hogy Richard Whalen és Cornell Capa mennyire "tudatosan" csalt a későbbiekben, amikor megrendezetlennek állították be a képet, azt nem tudom, és annyira nagyon nem is érdekel. Azért nem, mert ha nem dokumentumként, hanem képként nézzük a fotót, a mű valódisága/hitelessége kevéssé kérdőjeleződik meg.

Arra a kérdésre pedig, hogy mi az, ami erős maradt szerintem, az a válaszom, hogy rengeteg minden. Nem kezdeném sorolni a fotótörténet kiemelkedő és maradandó teljesítményeit, mert minek? De hogy mégis mondjak valamit, a reklám kedvéért kiemelném egy kedvencemet, E. J. Bellocq-ot, akinek az életműve eddig sikerrel vette az "akadályokat", és érvényes/érdekes tudott maradni:

http://images.google.hu/images?hl=hu&rlz=1C1GGLS_enHU356HU356&um=1&sa=1&...

Rendben, csak "bizonyos fajta fotó vesztette el az erejét" - tegyük ezt fel. Mi az ami nem vesztette el, esetleg ami erős maradt, vagy még erősebb lett. Tudnál erre példát?
A "Milicista" szerintem is egy nagyszerű, szimbolikus erejű fotó, de ha a hiteleség oldalát vizsgáljuk, amiről te kezdtél el nagyon színvonalasan gondolkodni kettővel ezelőtti írásodban, akkor az bizony csak egy jó nagy csalás, amit hazugságokkal próbálnak leplezni immár 7o éve. Például, mikor néhány éve a Galériában kiállították Capa polgárháborús képeit, még egy fiktív életrajzot is kerekítettek a kép alá. Szerintem ennek semmi köze a kép esztétikai értékéhez, ezt bizony a nevén kell nevezni: csalás és hazudozás. Nincs mit szépíteni a dolgon.

A hozzászólás második felével lényegében egyetértek, bár szerintem a fotó, úgy általában nem veszítette el az erejét. Inkább: egy bizonyos fajta fotó veszítette el az erejét.

A milicista halálához: nyilvánvaló csalásról és hazudozásról én nem írtam, és nem véletlenül nem írtam. A milicista halála az a kép, aminek a hitelességéről - annak ellenére, hogy a kép "dokumentumként" hamis - elég nagy konszenzus van a szakmában.

Ez egy komoly és tiszteletreméltó hozászólás - gratulálok hozzá. Különösen tetszik, hogy a hamisítások közt utalsz a "Milicistára" - nyilván tudod, hogy a nyilvánvaló csalást azóta hazudozással próbálják legitimálni, vagyis hogy elveszett a negatív, ezért nem bizonyítható semmi...
Csak a nekem legfontosabbra térek ki: "hiába az objektív leképezés, nincs objektív kép", s ezt az evidenciát a digitális fotó csak nyilvánvalóvá tette - mondod. Én meg úgy érzem, hogy ha igaz is, hogy soha nem volt a fotó maradéktalanul hiteles - bármit értsünk ezalatt - a számítógép előtti időkben volt egy ilyen törekvés, tendencia, illúzió benne, s ez adta a fotóművészet hasonlíthatatlan erejét. A számítógépes fotó nem arra mutat rá, hogy Atget is csak egy csaló volt, ha nem tudott róla akkor is, hanem arra, hogy minden kép ami immár a digitális térben létrejön (mégha analóg is!) nélkülözi az objektivitás-dokumentarizmus-hitelesség stb. mozzanatát-illúzióját-törekvését stb. Ettől pedig a fotó, mint olyan, elvesztette az ő rettenetes erejét, ami mondjuk bármelyik Atget képből árad, mégha nem a remekművei közül való is. A fotó ártalmatlan esztétikai játékszer lett, amiben mivel minden lehetséges, így semminek sincs igazi tétje. Nem életre-halálra szól, mint anno. És ez nagyon nagy baj - nekem legalábbis.
Látom, hogy neked nem az, és tiszteletben tartom az érzéseidet.

Johhny,

A "hitelesség" elég nehéz fogalom, sokféleképp lehet használni. Megpróbálok néhány lehetséges, egymással részben összefüggő, illetve átfedő megközelítést adni. Nem kiérlelt elmélet ez, inkább hangosan történő gondolkodás. Ennek megfelelően bátran lehet kritizálni, vagy akár továbbgondolni:

1. A kép lehet "optikailag" hiteles, ha hűen mutatja az eredeti látványt, a kép utólagosan manipulálatlan, azaz a képen a "valóságot" látjuk. Példa "optikailag hamis" képre: le van leretusálva a képről a nagyfőnök ellensége, át vannak helyezve a piramisok a kedvezőbb kompozíció érdekében; vagy: gondolhatunk a XIX. század kompozit képeire, illetve a különböző Photoshop-manipulációkra, retusálási technikákra is.

2. A kép lehet "dokumentumként" hiteles, ha azt és úgy látjuk rajta, ami és ahogyan a "valóságban" is létezett a kép készítőjétől függetlenül. Tehát nem csak az expozíció után, hanem azt megelőzően sem történt semmilyen módon beavatkozás a látványba. Példa "dokumentumként hamis" képre: Robert Capa - A milicista halála, Gregory Crewdson életműve, vagy ez a kép: http://index.hu/tudomany/2010/01/21/megfosztottak_dijatol_a_termeszetfot...

3. A kép lehet "alkotói" szempontból hiteles, ha tartalmilag és formailag összhangban van a készítőjének szándékaival. Nehéz példát mondani ismert műre, ami nem ilyen, de egy eset eszembe jut, ahol az alkotói hitelesség kerül boncasztalra: http://www.balkon.hu/balkon04_09/11beck.html és http://www.koronczi.hu/basic/szovegek-gyenisvalaszbeckepernek.html

4. A kép lehet "morálisan" hiteles, ha a szerző szándékait (a mű "problémáit") igaznak/hitelesnek/megéltnek tekintjük. "Morális szempontból hamis" műre példa lehetne egy olyan fotósorozat, amely egyszerű német állampolgárokat ábrázol konzekvensen gonoszként/náciként, sztereotipizálva a német nemzeti karaktert. (Az emlékeim szerint létezik ilyesmi fotósorozat Boris Mikhailovtól, de nem találtam meg.)

A fenti kategóriák persze erősen leegyszerűsítettek, például az 1-es és a 2-es teljes egészében soha nem tud megvalósulni. Nincs "egyetlen valóság", minden fényképezési alapállás (pl. a napszak, objektív, nézőpont, expó stb. kiválasztása) és minden utómunka/nagyítás manipulációnak tekinthető, hiszen ezek megváltoztatják a kép hatását, vagyis magát az eredményt. Mindennél szerintem sokkalta fontosabb és izgalmasabb probléma, hogy egy kép lehet "dokumentumként" hiteles úgy, hogy közben teljesen átírja a valóságot. Egy klasszikus példa: gondoljunk arra a síró nőre, aki az elkészült fényképen vidáman kacagó nőnek tűnik.

Tehát, hiába az objektív leképezés, nincs objektív kép. Ez nem újdonság, így volt már az analóg korszakban is. A digitális technika nem annyira fölülírja, mint inkább tudatosítja, nyilvánvalóvá és megkerülhetetlenné teszi mindezt.

A dolog kulcsa az lehet, ha ezeket a szempontokat nem izoláltan, önmagukban, hanem sokkal inkább egymáshoz képest, illetve az alkotó-mű-világ hármasának viszonyrendszerében vizsgáljuk. Két leegyszerűsített példa erre:

a) Egy sajtófotó esetében fontos, hogy dokumentumként hiteles legyen. Ezzel szemben egy alkotói/művészi fotónál lehet, hogy épp a hamis dokumentumszerűségnek van jelentősége, mert a mű így utal bizonyos fotográfiai hagyományokra, vagy a jelenkor képhasználatára. Így a kép "dokumentumként nem hiteles", ellenben mint műalkotás, lehet nagyon is hiteles ebben a reflexiójában.

b) Egy bírósági fotótól a dokumentumszerűségen felül azt is elvárnánk, hogy a lehető legkevésbé írja át a valóságot. Egy alkotói/művészi fotót/sorozatot pedig sok esetben épp ez fajta átírás tudja működtetni.

A fotó talán legfontosabb ismérve, hogy közvetlenül képezi le a világot. Tehát lenyomat-jellege van, és így mindig hordoz magában egyfajta dokumentumszerűséget is. A digitális fotóhasználat önmagában ezen a dokumentumszerűségen, közvetlenségen, lenyomat-jellegen nem változtat. Bár tény, hogy a digitális képet lehet nem fotószerűen is használni - pl. pixelenként belenyúlva vagy "belefestve" a képbe, de az analóg fotót ugyanúgy lehetett nem fotószerűen használni - pl. retusálni, montázst készíteni vagy belefesteni.

Mátray Péter

ui.: tbzstv: küldöm magam.

Gyönyörűen foglaltad össze a lényeget, nem is tudok mit hozzátenni.

Értem, hogy a kitüntetett pillanat ideája veszett így el.

De azért a sokféle szerencsés együttállás egyik legfontosabb tényezője mégis csak a fotográfus, aki megörökíti ezt. Ez pedig -a véletlen képektől eltekintve- azért lényegében a fotós érzékenységének függvénye, ami feltételezhetően továbbra is adott és kevésbé függ technikai fordulatoktól.

Azt hiszem most úgy foglalnám össze, hogy a digitális korszakkal nagyobb a fotós felelőssége, és kisebb a dicsősége.

A totális fikció réme engem sem zavar a művészetben általában, sőt, kifejezeten szeretem a durva-formalista periódusokat. Kizárólag a fotóművészettel kapcsolatban vagyok bajban, úgy érzem a benne rejlő erő, és azok a hatalmas tétek, amiket mozgatni tudott, vesztek oda a digitális fordulattal. A többi művészeti ág eleve fiktív bír csak lenni, bármennyire látványelvű is, a fotónak viszont ez volt az őrületes specifikuma. Ettől lehetett több is, mint művészet! Amióta a valóság illúziója kiveszett belőle egyszerű művészetté degradálódott. Ezzel magához képest iszonyú veszteséget szenvedett. E képek már csak képek, és semmi többek, ha nem digitálisak, akkor is.

A klasszikus fotóművészet vonatkozásában valami ilyesmire gondoltam:
http://ballademeter.hu/nude13.jpg
Ez az Éva című kép. Nyilván nem AZ az Éva látható itt, de egy lehetséges Éva.
Én a digitális képek hitelességét (de nem csak azt, végülis minden műalkotást) ilyen alapon szoktam megítélni a magam számára, így számomra lényegtelen, hogy amit látok, az tényleg úgy van-e, vagy csak egy valamilyen szempontból lehetséges valóság.
Ha elhiszem ezt, akkor hitelesnek tartom, ha nem, nem.
Nyilván ahhoz, hogy ez a lehetséges valóság érdekes és értelmezhető legyen, valamilyen viszonyban kell állnia az ismert valósággal.

Nekem úgy tűnik, hogy a digitális kép és az analóg ugyanezen az alapon működik. Ha így nézem, akkor nem szakadt meg a mőbiusz-szalag.

Az analóg kép költőbb látványt nyújt. De lehet, hogy ezt is csak azért gondoljuk így, mert ilyen megjelenítési forma mentén alakult ki a fotóművészeti ízlés. Szemcsézettséget, tónusátmeneteket elemezve alkotunk teljes véleményt a képről, a digitális képkorszakban pedig ezektől el kell tekinteni, így mintha nem volna talaj a lábunk alatt. Arra is gondoltam, hogy ez lehet az ellenérzések egyik oka.

Lehet, hogy a hitelesség értelme kiterjeszthető egy rendszerhez való megfeleléssel is, de ha ezt megpróbáljuk a fotóművészet vonatkozásában elképzelni, akkor ott már az eredeti értelemből nem marad semmi. A fejlődés a művészetben az volna, hogy az antik szobor meg a modern szobor közt nem volna semmi átjárás? A tudomány lineáris fejlődése nem hasonlít a művészet mőbiusz-szalag-szerű mozgásához, még a technikai jellegű művészeti ágak esetében sem.

( Hitelesnek lenni szerintem az nem csak a látható valósággal azonosságot jelenti, hanem egy lehetséges rendszernek való megfelelést.)

Lehet, hogy a fotó soha nem is volt hiteles - nem értem miért, de tegyük csak fel - viszont erre a naiv illúzióra épült a fotóművészet. Mióta ez szertefoszlott a fotóművészet státusa, legalább is, megrendült.
Olyasmi ez mint a rendszerváltás: a kommunista diktatúrában legalább naivan reménykedhettünk abban, hogy a demorácia majd sokkal jobb lesz. Eljöt a demokrácia - nem lett sokkal jobb, ráadásul már nem is reménykedhetünk naivan, hogy valaha, egyátalán jobb is lehet még.

M!

Fogadjunk, hogy a teleportálást választanád, pedig kézi erővel kell, hogy megtörténjen...
Jössz-e majd?

tb - zstv

Kedves tbzstv!

Igen, igen. De nézhetnéd a jó oldalát is: legalább tudjuk tartani a kapcsolatot.

n.M.

M!

Sok mindent tönkretett a digi.
Veled is könnyebb így érintkezni, mint analóg.
Sosejösszel. Jó, van, hogy de.
De majd mutatunk róla képeket. Monitoron.
Vagy átküldjük.

Kötöm az ebet a karóhoz.

takács bálint - zsebtévé

Ja, és még valami: a tévesztés ellenére a lényegét tartom annak, amit írtam. Az optikai trükkök azt illusztrálják, hogy hiába "tudja" az ember, hogy csalás és ámítás áldozata, mégis hisz a szemének.

A digiális technika nem fosztotta meg a fotót a hitelességétől, mert az (abban az értelemben, ahogy NemProgBékön elvtárs is írja), soha nem is létezett. A digitális nem taccsra tette a fotóművészetet, hanem véget vetett egyfajta naivitásnak, amiről most kiderül: nem megy.

Ennyit a lételméletről.

Ja, ezt tényleg benéztem, ez van.

http://www.balkon.hu/balkon05_06/images/elnezest.jpg

Szegényke 27-eske reagálna a sok okosságokra, de szinte zsongik neki a kisméretű agya.
Aki szerint a kézi konyakosmeggy csak "egy kicsit jobb", mint a gépi, az szerintem ideológiák fogságában élő, megvezetett egyén. Legalább magunknak ne hazudozzunk már lényegi kérdésekben. Kifelé mindegy.
Hogy ki, mikor, miért nem stb. vállalja magát - erre mondják azt kést-villát ismerő körökben, hogy:MAGÁNÜGY. Nem vagyok biztos benne, hogy ezt a szót ismeri még valaki ezért emeltem ki. Amúgy megmondhatom, mert nem titok: a nevem Nat Roid, Csokonay Lili, Nah Te, Horo stb.(Mennyi svihák, te jó isten!)
Mátray Péter csúsztat, pedig nem szokott. Ugyan mi köze az optikai trükköknek a lételmélethez? A bűvészet az majdnem művészet, egy szó hibádzik csak?
A t-zést nem értem, a csacsiság-jelzőt igen. A mai nehéz időkben komolyan próbálni venni a fotóművészetet: csacsiság. Hát igen: pont itt van az eb elhantolva, vagyis hogy még pontosabb legyek, itt változik meg a leányzó fekvése, a pap illetve a papné vonatkozásában.
További jó szórakozást!

Elvtárs, egy ponton kihagytál egy "t"-t, így pont az ellenkezőjét érted, mint amit a másik elvtárs mond:
Anonymus: "fotóművészetet kivégezte a digit"
Péter: "fotóművészet a "digit""

Mondjuk, ő is mondhatott volna simán "digi"-t és nem "digit". De valószínűleg azt érti, amit sokat osztanak, hogy bejött a digi, fotóművészetnek kampó, merthogy, a feltevés szerint a fotóművészet az a fotó "hitelességén" áll vagy bukik. Merthogy ugye digiben mindent szénné lehet módosítani, ergo az analóg fotóművészet maga a torzítatlan "valóság" és hitelesség, ill. hogy ott felismerhető, ha bele van nyúlva a képbe, a diginél meg nem, így "nem hiszünk a szemünknek".
Amúgy ez a feltevés persze csacsiság, de most otthon hagytam az érvelőgépemet, meg amúgyis unom ezt a csapásirányt, úgyhogy ezt most itten nem támasztom alá semmivel.

NPG

Kedves Anonymus!

Reagálnék egy másik gondolatra a #27-esből:

"Ha jól emlékszem, a vita nem onnan indult, hogy a technikai fejlődés rossz dolog volna, hanem onnan, hogy speciel a fotóművészetet kivégezte a digit (mely analóg?), mert ha fennáll a lehetősége, hogy ne higgyünk a szemünknek, akkor nem is fogunk hinni neki többé."

Én nem látom, hogy miért végezte volna ki a fotóművészet a "digit"? Amennyire én látom, a "digi" él és virul. A mondat második fele pedig szerintem szimplán nem igaz. Mi a helyzet az alábbiakkal?

http://www.cs.dartmouth.edu/farid/illusions/white.html
http://web.mit.edu/persci/gaz/main-frameset.html

Hiszünk-e a szemünknek a fenti példáknál?

Mátray Péter

Nekem az a bajom, hogy a nevezzük úgy "digitális" világ egyre kevésbé tetszik.
Egyszerűen nem érzem, hogy amit kapok tőle, attól jobb lenne.
Emócionálisan idegenkedem rengeteg produktumtól, az okozatuktól még jobban.
István lehet, hogy hülyének tart majd, de el tudnám képzelni autó nélkül a világot és nem vágyom a teleportálásra sem.
Mindegy, nem akarok sok hülyeséget írni, mert aztán magyarázhatnám, hogy mit-miért gondolok és hogyan.
Mindezt úgy, hogy közben a klaviatúrát püfölöm és azt sem tudom kinek írok.
Ezt korábban analóg módon, egy sör mellett beszélték meg az emberek.

takács bálint - zsebtévé

Kedves Anonymous!

(A megszólított a #27 bejegyzés amonimusza.)

Ettem kézi konyakosmeggyet. Kicsit jobbnak gondolom, mint a gépi konyakosmeggyet.

Két dologban biztosan különbözünk:

1. Én nem tartom felsőbbrendőbbnek a kézi konyakosmeggyet, csak valamivel jobbnak. Mivel azt is gondolom, hogy attól a kézi konyakosmeggytől volt még „kézibb” is, csak erre a felmagyasztaló nem akar gondolni, mert akkor abból a pozicióból a sima kézi konyakosmeggy sem lenn misztifikálható, hiszen a kézi konykosmeggy gyártásában is talán csak egy-két munkafázis kézi.

2. Én nem nyilvánítanám magamat sem butának sem okosnak. De ha valaki Anonymousként szerepel egy fórum bejegyzésben, és „egy butuska fényképészként” írja alá a mondandóját, akkor akkor erre csak ezen megjelölések használatával tudok hivatkozni. Megjegyzem, ha ennek keletkezett némi gúnyos éle azt vállalom, mert úgy gondolom, hogy az ismeretlen beíró egy konkrét butaságát öntöttem vissza a fejére. Ha beszélgetek – akár ilyen helyen is – jó tudnom, hogy kivel teszem. Én inkább ebben lennék konzervatív, mert a magunk nem vállalásának következményeit rosszabbnak gondolom, mint a konyakosmeggy gyártás automatizálását.

Krajnik István

Most látom, hogy annyira sötét birok lenni, hogy valahogy kétszer küldtem el a fenti hülyeséget. Hát én mindent kétszer mondok, kétszer mondok. De nem kell azt ám egyszer sem meghallani!

Hogy buta volnék nem tagadom, mindazonáltal aki a kézi konyakosmeggy felsőbbrendűségét megkérdőjelezi, az még nem evett olyat. Ez nem intelligens érvek kérdése.
Ha jól emlékszem, a vita nem onnan indult, hogy a technikai fejlődés rossz dolog volna, hanem onnan, hogy speciel a fotóművészetet kivégezte a digit (mely analóg?), mert ha fennáll a lehetősége, hogy ne higgyünk a szemünknek, akkor nem is fogunk hinni neki többé. Én mindenesetre így fordítottam le magamba az eredeti állítást. "Ha nem muszály hinnünk, akkor nem is fogunk hinni"-mondotta volt a szintén lebutított Murphy. Vagy nem mondotta, mindenesetre mondotthatta volna - tehát mondta.
Miért, és milyen alapon kéne hinnünk a szemünknek - kérdezi azonnal a kvantumfizikai érvelő. Nem kéne - jön az idióta válasz - csak akkor az nem fotóművészet, hanem valami más. Mindösszesen ennyi lesz a probléma. Van akinek ez kicsi-, van akinek ez nagy baj. Akinek kicsi, ha jól értem az a jófej, modern, laza mai fiatal, akinek meg nagy, az meg a butuska fényképész, kinek neve legyen: Szegényke (az untermensch).

Van az analóg és a digitális fényképezőgép. Mindkettő legfontosabb rendeltetése, hogy fényképeket készítsünk vele.

Most képzeljük megunkat a múlt század elejére, amikor terjedni kezdtek az automobilok. Képzeljünk el egy vitát, ami azzal indul, hogy ezek a csúnya automobilok kiszorítják a közlekedésből a pompás hintókat. Pedig a hintók gyönyörűek, emberiek, élmény velük utazni, és az automobilokkal szemben ők jelentik a járművön való közlekedés autentikus formáját, ezeket az autókat inkább tekinthetjük emberáthelyező gépeknek.
Aztán a vita leginkább ezen autentikusság körül forog. Szóbakerül sok minden: „A” pontból „B” pontba, sebesség, gyorsulás, lovak, a friss lócitrom illata, stb.
Még egy Festőművész Kálmán nevű ember is közbeszól, hogy nem is itt van az igazi probláma, hanem az már jóval régebbi, ott kezdődött a baj, amikor az ember járműre szállt, nem pedig az Isten (az eredeti, nem az esztétikai) által teremtett két lábán közlekedget, mert a gépi közlekedés az nem közlekedés.

Mi lesz itt, ha megjelenik a teleportálás?!

„A gépi- és a kézi konykosmeggy között egyébként akkora a kvalitásbéli különbség az utóbbi javára, mintha nem is egy univerzum részei lennének.” - írja Anonymus, a butuska fényképész. Természetesen jelen viágban is helye van ilyen elragadtatott kijelentésnek, de ha ez egy vitában érvként próbál elhelyezkedni, akkor nem lenne nehéz belekötni a kijelentés erősen szubjektív és a valóságtól messze elrugaszkodott mivoltába.

Krajnik István

Az analógról kiderült hát, hogy digitális, a digitálisról, meg végre hogy analóg. Lehet, hogy ez igaz, de van olyan ember a földön aki ezt meg is érti?
A gépi- és a kézi konykosmeggy között egyébként akkora a kvalitásbéli különbség az utóbbi javára, mintha nem is egy univerzum részei lennének. Ennek biztos kijelentéséhez egyetlen kóstólás untig elég.
Változtat ez a ritka egyértelmű bizonyosság valamit a vita állásán?
Kérdezem a nálam sokkal okosabb kvantumfizikus kollégákat.

egy butuska fényképész

Szerintem nem kínos. Imádok ott lenni.

takács bálint - zsebtévé - nosztalgia mezeje

Egyetértek Istvánnal. További gondolatok hárdkór konyakosmeggy-fanoknak:

Érdekes szálat nyit a fény kvantáltságára, azaz a fonotok "darabosságára" vonatkozó megjegyzés. Ha tetszik, az analóg kép is felfogható úgy, mint egy olyan felület, amely sok-sok kémiai úton működő fényérzékeny berendezésből áll. Ezek a berendezések a szemcsék. Egy bizonyos skálán már ezek a szemcsék sem tekinthetők folytonos, analóg működésűnek, hiszen a fény is darabokban, fotonok formájában érkezik. Tehát egy szemcse feketedését a beérkező fotonok *darabszáma* befolyásolja. Mindezt kitágítva oda lyukadhatunk, ha nem vigyázunk, hogy maga a világ nem analóg, nem folytonos. Legalábbis a kvantumelmélet ezt mondja.

Ami lényeges különbség az analóg és a digitális kép között, az az információ reprezentációjának módja. Amit az analóg fotó esetében egy zárt kémiai mechanizmus biztosított, az a digitális rögzítéssel lényegében explicit "strigulázássá" vált. A pixelek fényességének ilyen formán kódolt, strigulázós nyilvántartása pedig egyszerre közvetlen hozzáférést ad az ember számára. Könnyedén behúzhatunk vagy kihúzhatunk strigulákat utólag is, ha akarunk.

Ami megváltozott, az az információ leírásának, kezelésének a módja. Például hogy a kép virtuálissá lesz, leválik az őt hordozó fizikai anyagról. Mindezek ellenére úgy fest, a dolgok legmélyén minden a régi.

Még egy kiegészítés talán lényeges lehet az analóg problémához.

A digitális fotótechnika megjelenéséig a fotózáshoz nem kapcsolódott az "analóg" jelző, viszont annak megjelenésekor az ember természetes módon meg akarta különböztetni a két dolgot. A "digitális" jelző kéznél volt, ez a technika elindulásakor a leglényegesebb jellemző kiemelését jelentette.
De vajon honnan került az "analóg" jelző a hagyományos fotó elé?
Nyilván egy analógia (ez itt most nyelvészeti kifejezés, l. Wikipedia) volt kéznél. Miféle analógia? Nézzük a következő fogalmi párokat:

digitális fotó - digitális számítógép
digitális számítógép - analóg számítógép

Itt lényegi kapcsolat van egy-egy pár elemei között, és egyuttal nagyon könnyen adódik az analóg jelző átvétele a hagyományos fotó megkülönböztetésére. Feltehetőleg ez történt, így születhetett meg a XX. század végén az "analóg fotó". De ez az átvétel már nem lényegi kapcsolatot ír le a jelző eredeti tartalma és a jelzős kapcsolat között. Itt már a jelző eredeti tartalmának az összetételre való átvitele erőltetett.

Persze ez nem baj, hiszen tele vagyunk hasoló nyelvi konstrukciókkal (csak egy gyöngyszemet említek a hetvenes évekből, amikor hazánkban elterjedt a Cola nevezetű ital, akkor jött a megkülönböztetés: barna kóla - szőke kóla, az utóbbi a sárgás színű italokat jelentette).

Krajnik István

Mondom, hogy nem analóg… (Ha mindenki szeme csukva van, akkor, most Péter kinyithatja …)

Persze a helyzet bonyolultabb, mint az ilyen rövid üzenetváltásokban le lehetne írni.

Jelzem (diszkréten), én nem írtam, hogy a kémiai-fotó digitális. Illetve nem tévesztem össze a digitális és diszkrét fogalmát. Röviden a következőt mondtam:

Az analóg fotó hasonlóan a digitálishoz diszkrét. Tehát nem analóg.

Péternek igaza van, amikor azt írja, hogy a kémiai-fotó analóg módon hordozza az információt. De vajon ez-e a lényeg? Nem lényegesebb-e a következő jellemzője a kémiai (és digitális) fotónak?

Idézek az "analóg" fogalom meghatározásából: "Az analóg összefüggés alapvető követelménye a következő: Ha a kapcsolat egyik oldala bármilyen kis mértékben is változik, a másik oldalon is hasonló jellegű és mértékű változásnak kell bekövetkeznie." Ezt nevezhetjük folytonossági követelménynek.

A fentiek tükrében nézzük meg egy vizuális látvány (egyik oldal) és annak fényképezőgép által kémiai adathordozóra (vagy akár a digitális gép érzékelőjére) való leképzését (másik oldal). Nyilván ha a befogott látvány részleteit vizsgáljuk, akkor a leképzés nem teljesíti a folytonosság követelményét, nem képes a látványt teljes részletességgel, csak "ugrásonként", szemcsénként, pixelenként visszaadni. Tehát nem analóg az összefüggés a látvány és leképzése között. (Természetesen lehet még beszélni a szemcsék lezser elrendezéséről szemben a pixelek katonásságával - aminek nagyrésze szintén tévhit - , a fotonok kvantáltságáról és még ezer dologról, kérdés, hogy itt van-e a lényeg.)

Persze, mind erre lehet mondani, hogy olyan kicsik ezek az ugrások, hogy lényegtelenek. Nos, pont ezt mondja mindenki (én is), aki nem lát számottevő különbséget ebben az apró technikai lépésben (aki kinyitja a szemét gondolhat pl. a kerék feltalálására… - persze, az sem úgy volt…).

Még megjegyzem, hogy az "analóg fotó" fogalmával semmi bajom, mint ahogy azzal sincs bajom, ha "kocsi"-nak hívják az autót, pedig rég nem Kocs községben gyártják a legjobb ilyen járműveket (és ugyanígy az "autó" szóval sincs bajom pedig régen tudjuk, hogy ez a jármű nem önjáró…).

Krajnik István

Egy apró kiegészítésem van István hozzászólásához, az érzékenyebb idegzetűek csukják be a szemüket olvasás közben:

A digitális és a diszkrét nem felcserélhető fogalmak. A diszkrét a folytonossal áll ellentétpárban. Az, hogy egy jelsorozat "digitális", annyit jelent jelent, hogy véges szimbólumhalmaz segítségével van leírva (csúnyán szólva: véges ábécé fölött van reprezentálva). A hagyományos számítógépek esetében két szimbólum van: a 0 és az 1.

Ilyen értelemben az analóg fotó diszkrét (mert - ahogy István is írja - diszkrét pontokból, ezüstszemcsékből áll), de nem digitális, mert az ezüstszemcsék a fotokémiai feketedés révén analóg módon hordozzák az információt. Tehát az analóg fotó valóban analóg.

Aki mindezt tudta követni, az kap egy fél éves Neo FM előfizetést!

Az ember nem analóg, az ember hibrid. Tehát analóg és kódolt egyszerre.

A komentekben több téves értelmezés is megjelenik az "analóg" fogalommal kapcsolatban. Akit érdekel az alábbi linken tanulmányozhatja egy pontosabb értelmezését a fogalomnak:

http://hu.wikipedia.org/wiki/Anal%C3%B3g

Az emberről csak annyit, hogy lényegi "előállítása" a DNS-ben kódolt, és ezt a kódot nem analóg módon kell értelmezni, ez digitális. Az az érdekes, hogy a kódot analógnak mutatkozó anyagok hordozzák, és a kész ember működésében ezután is megjelennek analógnak folyamatok. Ezek egy része persze csak azért nevezhető analógnak, mert túl komplex és nem ismerjük az alatta lévő struktúrákat, mechanizmusokat, kódokat. Ezért hibrid az ember.

Nem akarom megváltoztatni az "analóg fotó" szóhasználatot, de megjegyzem:
Az analóg fotó nem analóg. És ez akkor érdekes ha megpróbáljuk szembeállítani a digitális fotóval. Az analóg fotó (hasonlóan a digitális fotóhoz) diszkrét (ez itt most fizikai, matematikai fogalom - értelmezését részletesebben lást a fenti linken). Tehát pl. egy analóg fotó nem folytonosan (analóg módon) hordozza a látvány-információt. Ezt rögtön megtapasztalja, aki pl. mikroszkópon keresztül megnéz egy fotónagyítást. Hiányokat, réseket, le-nem-képzett valóságrészleteket fog találni (ill. nem fogja megtalálni őket) a mikroszkópikus képen.

Amikor összevetjük a két technikát talán helyesebb lenne "vegyileg rögzített" és "digitálisan kódolt" diszkrét módon leképzett látványokról beszélni. És ekkor már ezek a kínkeserves megfogalmazások is mutatják, hogy miféle területre tévedtünk, ne időzzünk ott sokat. Ettől talán csak egy kínosabb hely van: a nosztalgia mezeje. Aki onnan beszél legalább tudjon róla! (Még egy jó hír: lehet, hogy a slágerrádió mégsem szűnik meg.)

Krajnik István

Kedves Tibor!

A magam részéről nem vagyok meggyőződve arról, hogy digitális és analóg fotó között akkora lenne a szakadék. Nekem úgy tűnik, hogy pont a lényeget tekintve nincs változás: az állókép továbbra is technikai úton, közvetlen optikai leképezéssel jön létre.* Az a tény, hogy a képet rögzítő kémai eljárást egy elektrotechnikai eljárás cseréli fel, fontos technikai különbség, ami sok-sok új lehetőséghez vezet, de egyelőre nem látszik, hogy leválna egy új "művészeti ág".

Az pedig, hogy a fotó felületébe nem fotószerűen is bele lehet nyúlni, nem újdonság. Az analóg fotótörténet is bővelkedik manipulációkban:

http://www.cs.dartmouth.edu/farid/research/digitaltampering/

* Lábjegyzetben hozzá kell tennem, hogy konkrét művek mindig megcáfolhatják a médiumra/művészetre vonatkozó általános kijelentéseket, tehát szigorú értelemben eleve nem lehetséges elszeparált művészeti ágakról beszélni.

„Az ember analóg” – ezt a mondatot nagyon köszönöm!

Ha mondjuk meghal valaki – egy darabig – még hasonlítani fog kívülről arra, aki valaha volt, csak épp a lényege tűnt el valahová. Hogy hová az titok, mindenesetre nem lesz neki új, digitális identitása. (Másmilyen – esetleg spirituális – esetleg lesz, ki tudja?)

A robotok eleve csak digitális lényeggel bírnak, ami az élet számos területén a maga a pozitív változások frontvonala (ahogy hallom legújabban például a hagyományos nyomdászatot eszi meg a digitális nyomda – lényegesen jobb és olcsóbb végeredményt produkálva. Ez bármennyire fáj – rendben van).

Viszont e két világ között a fotóművészetben továbbra sem látom az átjárást. A fotóművészet lényege, hogy az optikai valóság és a stiláris eszközök feszültségében egzisztáló, száz százalékig objektív és száz százalékig szubjektív képfajtát hozhatunk létre, ami csak önmagára hasonlít (s épp ettől vált teljes értékű, új művészeti ággá – mondjuk, úgy száz évvel ezelőtt).

De vajon mi a digitális fotó lényege, identitása?

Esetleg az, hogy látszólag hasonlít az analóg fotóra (mint a halott az élőre)? Vagy hogy szabadon lehet manipulálni vele az optikai valóságot, jól becsapva mindenkit? Esetleg, hogy virtuális világokat lehet létrehozni vele, mikor még a valóságot sem értjük, vagy valami másról volna szó? De miről?

Valaki írja már meg!

Miltényi Tibor analóg

Kedves Gábor!

Talán úgy tűnhetett, hogy pénz- és műtárgyközpontú a felfogásom a kérdést illetően, én valahol csak arra próbáltam reflektálni, hogy a fílingjük más szerintem.
Valahol mégis működhet ez, mert több "laikus" nézőtől hallottam már ama megállapítást, miszerint a kép valahogy olyan "más" a papíron, mint a monitoron. Kérdésemre, miszerint mégis miben más többnyire az a válasz jött, hogy "nemtom, olyan....mintha élne!"
Hát ezt ennél jobban asszem nem lehet megfogalmazni, ezt az élményt:D (ha mégis sikerülne valakinek, akkor azt hallva sztem már könnyekkel küszködnék).
A jó minőségű nyomat szinte vibrál, belemászik az emberbe, és a gyakorlat azt mutatja, hogy nagyrészt tökmindegy, technikai szempontból vájtszemű vagy botszemű. Jó, persze Mariska nénit Pusztaröcsögén lehet, hogy ez nem hatja meg, de értek már meglepetések ilyen szinten is (az ember nem is gondolná sokszor, a botszeműek mi mindent látnak:O)
Szóval én csak a fílingnél maradok, bár gőzöm nincs milyen érzés lehet egy oridzsi Shakespeare kéziratot fogdosni, és már nem is fogom megtudni valószínűleg:))...na mindegy, ezt csak azért írtam, hogy nehogy úgy tűnjek;)...

Kedves Bálint! :)

Ha az ember analóg, akkor csak analóg módon tud érzékelni, tehát a digitálisat analógra fordítja, akkor nem mindegy? :-)
Megmutathatod a hiper hifi cuccot, csak lehet, hogy botfülű leszek hozzá... Nem lehet, hogy az emberek nagy része meg "botszemű". Jó mondhatjuk, hogy a (ki)vájtszeműeknek kell dolgozni, de az má' megint az elitista hozzáállás, amit szerintem te is utálsz.
Én nem azt mondom, hogy nem kell magasszinten prezentálni a kiállítási anyagot, és egy barátommal (a Nagy M.) való hosszas beszélgetés után arra jutottam, hogy a különbség bennünk generálódik igazán, amikor ELMEGYÜNK egy kiállításra és "ünnepi" hangulatba kerülünk. És arra is, hogy vannak műtárgyak ahol fontos a prezentálása, az alkotás "bőre", de kevés tartalommal, csak egy felfújt baba. Sok tartalommal, pedig az sem érdekel, ha hámlik. És persze vannak olyan "bőrök" is amiket csak a formájukért, maulátlanságukért csodálunk.

Hermánia ura... :D

Hermánia Ura!

Neked kell magyarázni ez mit is jelent?

A bakelit meg ha tényleg érdekel, elmesélem egyszer.
És demonstrálom is, ha akarod.

takács bálint - zsebtévé

Egyébként az Ember Analóg.

"De bizonyos tekintetben semmi különbség mondjuk Shakespeare: III Richard eredeti kézírásos verziója és az internetről letöltött pdf verziója között."
"- bizonyos tekintetben nincs, más tekintetben néhány millió dollár.
A szó nem csak szó. A kép nem csak kép. Nem lehet összehasonlítani egy kiállított képet annak egy katalógusban megjelenő verziójával. Ahogy egy eredeti kézírást sem egy pédéffel. Szerintem."

OK. Tehát számodra többet ad, ha a "néhány millió dolláros" kéziratról olvasod. Egyfelől persze, mert "hú Sekszpír írása". De a III Richardhoz nem tesz hozzá. Szerintem. A te nézőpontod úgy látom a műtárgykereskedelem felöl közelít. Én nem tenném meg a dolgok értékmérőjének a pénzt. És igen, nem lehet összehasonlítani egy kiállítási képet a katalógusban megjelenttel. De mi a különbség 2 tökegyforma nagyítás vagy print között, amiből az egyiket megérintette a művész keze a másikat nem, mert én printelttem ugyanakkorában, ugyanolyan papírra? Sarkítok direkt. Egy mondjuk 60 éves képnél szintén sok pénz a különbség. Nem gondolod, hogy miközben azon gondolkodunk sokat, hogy felállítsunk egy szabályrendszert, hogy meg tudjuk mondani, mi ér sok pénzt és mi nem, addig elveszik a művek mondanivalója. Hogy nem a megfelelő helyre koncentrálunk? Hogy bekerülnek érdemtelen és kimaradnak érdemes művek a műtárgypiacra/ról.
Egyébként nekem pl. Duane Michals ugyanazt nyújtja eredetiben, mint az interneten.

Megvallom a hifihez nem értek és biztos úgy van ahogy mondod, csak végülis az nem derült ki miért is jobb a bakelit...??? (analóg)

Kedves Tiltakozó Tanszéki Ismeretlen!

Az a tiszteletteljes javaslatom, hogy ha legközelebb egy szövegben ezt a kifejezést látja : “intermediális művészet” , vagy : “intermedialitás”, vagy ne adj isten: “intermédia”, akkor azt ne azonnal, föltétel nélkül és minden körülmény figyelembevételét mellőzve vonatkoztassa azt a Magyar Képzőművészeti Egyetem Intermédia Tanszékére. Amikor az inkriminált szöveget írtam, nekem például – eléggé el nem ítélhető módon – eszembe sem jutott nevezett intézmény, mivel az intermedialitásról mint a teljes művészettörténeti folyamat egy eleméről írtam, azaz aktuális félreértésének veszélyéről kívántam szólni éppen. (Egy másik művészeti iskola sokkal több joggal juthatott volna az eszembe – a téma kapcsán és súlyos személyes érintettségem okán is –, de azt a mintegy két évtizednyi totális elmebajt szerencsére már rég elfelejtettem.) Olybá tűnik tiltakozása nekem, mintha leírtam volna valahol, hogy “tegnap fájt a fejem”, mire az Orvostudományi Egyetem Neurológia Tanszéke (ha van ilyen egyátalán) beírna egy óvást, hogy valójában mennyire előrehaladott kutatások vannak már e tárgyban, és milyen hatásos gyógyszerek állnak a kedves beteg rendelkezésére, ha fáj a feje, szóval ne tessék már ilyen sértő felelőtlenségeket írogatni…(Nosza tegyünk egy próbát, hátha kisül valami érdekes, hát leírom: tegnap fájt a fejem. Várom tehát a szakszerű és mélységes morális felháborodottságból születő heves ellenreakciókat...Csak nehogy sisteregni kezdjenek a vonalak, úgy izgulok.)

Természetesen ha félreértettem a “Tiltakozást”, és ez egy nem túl eredeti, mindenesetre – bizonyos határok között – akár szellemesnek is tekinthető intermediális nem-művészi-művészi gesztus volt igazából, akkor elnézést az előbbiekért, és természetesen én is lelkesen csatlakozom a tiltakozáshoz önmagam ellen, sőt felszólítok minden jóérzésű derék magyar embert, hogy immáron együtt is tiltakozzunk, mondjuk a hirtelen támadt nyomorult őszi időjárás ellen! Monggyon le a Ősz meg a Tél, ezt kívánom én, s velem a nemzettest! Remélem minél többen fognak csatlakozni hozzánk. Véreim, könyörgöm akasszuk fel mind a kettőt, de izibe!

Miltényi Tibor, ősztélkutató-zugesztéta-napóleon

Kedves Miltényi Tibor,

a Magyar Képzőművészeti Egyetem Intermédia tanszékének nevében tiltakozom az alábbi véleménye ellen:

"az intermedialitás szó szerint félreértve bizony csak annyit tesz, hogy összeöntöm mondjuk a bablevest a halászlével, aztán hátha lesz valami?!
Előre mondom: a kísérletből semmi értékes nem fog kisülni, sőt még a puszta fogyaszthatósággal is komoly problémák lesznek…"

Ha tisztában van vele, hogy effajta vélemény csak félreértés eredménye lehet, akkor miért vallja?

Előre mondom: a kísérletből sok-sok értékes dolog sült már ki és még fog is, a fogyaszthatósággal is csak annyira lehet probléma, mint bármely más műfaj esetében. (a fogyaszthatóság nem műfajfüggő)

Jó lenne kicsit jobban tájékozódni a kortárs művészet tendenciáival kapcsolatban, mielőtt véleményt mondunk.

Tudom, hogy az intermédia sokakanak még mindig kicsit homályos folt, de akkor nézzünk utána, járjunk kiállításra és vegyük észre, hogy efféle művek egyre gyakrabban tűnnek fel, nemcsak a bennfentesek által látogatott galériákban, hanem pl. a Műcsarnokban, vagy az FKSE kiállítóhelyein is.

Kedves Miltényi Tibor!

Örülök a válasznak, de azért még nem adnám fel.:)
Az a gondom az érvényes műalkotás megnevezéssel, hogy ez értelemszerűen feltételez egy szabályrendszert, amely szabályrendszer a felállításáig összegyűlt tapasztalatokat összegzi, és nyilván csak azt(!). Mi lesz a sorsa a szabályrendszer megszületése utáni első kísérletező műalkotásnak?

Tehát az a problémám az ilyen szabályrendszerekkel, hogy azok gyakrolatilag a születésük pillanatában elavultak. Nem azt mondom, hogy haszontalanok, nem, hasznosak. Ezek nélkül nyilván nem is működhetne a műtárgykereskedelem. Mégis, ha jobban megnézzük, alapvetően nem a fejlődést, a változást, az alakulást szolgálják, hanem természetüknél fogva a konzerválást segítik.

Nem az anarchia felé törekszem, én igazából csak azt szeretném beláttatni, hogy egy szabályrendszerre való hivatkozás a nem hagyományos eljárással készült műalkotás-aspiránsok megítélésénel eleve kirekesztő jellegű is lehet, emiatt nem szerencsés.
Én azt szeretném, ha teszem azt egy adott digitális képről eldől, hogy nem műalkotás, akkor ne az legyen az ok, hogy nem a szabályrendszernek megfelelően jött létre, hanem az, hogy érdemtelen.

Azért kérdeztem a korábbi hozzászólásomban azt, hogy tényleg van-e minden művészeti ágnak ilyen szabályrendszere, mert nem tudom elképzelni, hogy a zenét, az irodalmat, de még a festészetet vagy a szobrászatot sem, hogy meg lehetne határozni világos technikai specifikációk által. (vagy ha mégis, akkor azt olyasminek képzelem, mint Ernst Jandl dalát a Fájdalmas szerelemről http://ubu.artmob.ca/sound/jandl_ernst/von_zum_zum/Jandl-Ernst_Vom-Vom-Z... )
Ha pedig nem technikaiak ezek a specifikációk, akkor meg szüksgészerűen szubjektívek lesznek, és ha ilyenek, akkor beláthatjuk, hogy megint csak egy grémium megegyezése lesz, hogy mi felel meg, és mi nem.

A fotó haláláról:
Én látom, hogy sokkal kisebb piac lett az analóg fotó és kellékei, emiatt idővel majd biztosan drágábbak is lesznek ezek, amivel majd (vagy már) teljesen kiszorulnak a hétköznapi felhasználásból, de gondolom azért még jó sokáig rendelkezésére fognak állni a művészetnek.
Ez a szűkülés egyrészt rossz, mert drágábbá teszi az analóg fotó előállítását, de másrészt pedig jó is lehet, mert speciálisabbá, ritkábbá és mindezzel műtárgynak alkalmasabbá is teszi azt.

Az intermedialitásról:
"a kísérletből semmi értékes nem fog kisülni" Lehet.
Csak csendben jegyzem meg, hogy például a kollázs technika is eredendően talán valami intermediális dolog, mégis milyen jókat csinálnak vele!
És hogy egy friss, -nekem intermediálisnak tűnő- konkrét pozitív példát is mondjak, itt, néhány bejegyzéssel alább megjelent pixellovagok című kiállítás anyagát én mindenféle szempontból gyöngyörködtetőnek találom. Ezért én bizakodó vagyok.

"De bizonyos tekintetben semmi különbség mondjuk Shakespeare: III Richard eredeti kézírásos verziója és az internetről letöltött pdf verziója között."
- bizonyos tekintetben nincs, más tekintetben néhány millió dollár.
A szó nem csak szó. A kép nem csak kép. Nem lehet összehasonlítani egy kiállított képet annak egy katalógusban megjelenő verziójával. Ahogy egy eredeti kézírást sem egy pédéffel. Szerintem.
Hifi ügyben volt szerencsém a múltkor belekeveredni egy megszállott elektronikai és villamossági szenvedéllyel megáldott kis társaságba, ahol megtudhattam pl. hogy a bakelitlemez nem azért jó, mert serceg, és hogy azon kívül, hogy nem mindegy, milyen gépen játsszák le, az sem mindegy, milyen kábellel használják adott lemezjátszót, sőt még egy rakás mindentől függ az, hogy a "tökéletes" hangzást megpróbálja létrehozni a megszállott hifis, tehát azt hiszem nem pont a sercegés miatt hurrogják az analóg jelet, mint ahogy az sem biztos, hogy akik anno hurráztak a digitális jelnek, azok épp ezek az emberek voltak.
Hiszek benne, hogy a fotó nem halott. Az ún. "digitális korosztály" sztem érdekes módon még mindig sokkal szívesebben használja fotók alkotására az analóg technikát, ami mögött természetesen van egy adag "retró őrület" is, és természetesen kiegészítik ezt digitális tudásukkal is, de sokan kísérleteznek vegyszeres mókákkal is.
Az idősebb korosztály, akiknek sokszor már elegük van a nagy fakamerával való macerázásból, meg szívesen kattintgat egy dslr-rel akár, és élvezi, amit fiatal korában nem kaphatott meg: a gyors, szinte azonnali képalkotást. Hacsak nem használt persze Polaroidot;)...

Kedves Borsay Márti!

Egyetértek veled abban, hogy természetesen önmagában a technikai eszköz nem legitimálja az esztétikai értéket, viszont a művészeti ágak technikai specifikumainak figyelembe vétele elengedhetetlen előfeltétele annak, hogy egyáltalán érvényes műalkotás jöhessen létre. Ha nem így volna, akkor csak intermediális művészet létezne:önálló művészeti ágak ki sem alakultak volna az időben.

Persze minden művész jó ha intermediális abban az értelemben, hogy minél több szellemi-esztétikai inspirációra érzékeny, annál bonyolultabb- pontosabb lesz a műve. De az intermedialitás szó szerint félreértve bizony csak annyit tesz, hogy összeöntöm mondjuk a bablevest a halászlével, aztán hátha lesz valami?!
Előre mondom: a kísérletből semmi értékes nem fog kisülni, sőt még a puszta fogyaszthatósággal is komoly problémák lesznek…

Miltényi Tibor

Egyetértek Borsay Márti hozzászólásával.

És asszem a szobrászat is halott. Nem hiszem, hogy Mr. Kapoor vésővel csinálná a szobrait. Sőt még csak azt sem hiszem, hogy a gyártási folyamatban, a tervezésen és az ellenőrzésen kívül bármiben is részt venne.
http://www.anishkapoor.com/works/public/2004cloudgate/index.htm

Mondom ezt úgy, hogy nagyon szeretem az analóg fotográfiákat és nem szoktam PhotoShopban igazán belenyúlni a hagyományos képeimbe.

Nekem ez az analóg siratás (plusz egekig magasztalás) kicsit ugyanaz a folyamat, mint anno a HiFi-ben, mikor arra törekedtek, hogy egyre sercegés- és zúgásmentesebbek legyenek a bakelit lemezek, aztán mikor feltalálták a CD-t, akkor meg fanyalogtak, hogy lélektelen és mégis csak jó volt a sercegés. A lélek a sercegésben lakik. Viszont asszem a CD-n felnőtt generációnak nem fog hiányozni a sercegés.
Szerintem a megapixeleken felnőtt generációnak sem fog hiányozni az analóg szemcse. Nagyon remélem és hiszek is benne, hogy fognak 100 év múlva is művészi célokra analóg technikákat alkalmazni. De bizonyos tekintetben semmi különbség mondjuk Shakespeare: III Richard eredeti kézírásos verziója és az internetről letöltött pdf verziója között.
üdv gábor

Bocs

Nem is materialista Hegel, ok, visszaszívtam.

De ne barbározzá má lécci jó, szoktam ám én is könyveket olvasni :)

Tényleg nem Hegelről van itt szó leginkább!

( egyáltalán Hegel mondottt ilyet, most elbizonytalanodtam ? Kedves Olga nézz utána légy szíves, úgy is mostanában olvasol Hegelt is. )

Itt most nem Hegel a lényeges, hanem az, hogy helyesek-e ezek a megállapítások:
1." minden művészeti ágnak van valami lényegi alapja, ami nélkül már nem önmaga többé"
2."a fotóművészetet kizárólag az optikai valóság és a stiláris absztakciók feszültsége működtette"