Karácsonyi jobb kéz Jokesznek

Engem zavar az, hogy ennyi „pengeváltás” után sem értjük jobban egymást, talán pont azért mert ezek a szakmai viták valahogy, valamitől mindig pengeváltásokká válnak. Ezért teszek egy kísérletet arra, hogy leírjam, mi jár a fejemben veled kapcsolatban, amikor éppen nem harcolni kell. Ezt egyébként már korábban meg akartam tenni, Csontóról illetve Barakonyiról írtak után, csak a legutóbbi szöveged az már kiakasztott.
Az én fotóimat a továbbiakban nyugodtan szarozhatod is (nyilvánosan megígérem, hogy nem sértődöm meg többet), sőt a parasztozás-tahózás sem érdekel, a lúzerezés, az már inkább, mert az olyanokról szólt, akik nem tehetnek a mi elmérgesedett vitánkról. De hagyjuk ezt most.

Amikor elkezdtem komolyabban fotózni, Szerencsés, Kerekes és a Te munkáid tetszettek. 
Szerintem a te anyagaid közül az Esetlegesség lehetőségei a legerősebbek, vagy mondhatnám úgy is, hogy az akkori kísérletekhez te ezzel a sorozatoddal tettél leginkább hozzá. És ez az út az, amit folytatnod lett volna érdemes.
Abbahagytad, lehet, hogy azért, mert az ebben rejlő további lehetőségek már nem érdekeltek, nem hittél benne, izgalmasabbnak, logikusabbnak tűnt az a bizonyos gesztus.Vagy mert túl közel volt az MTI - féle riportfotózás egyhangú, propagandisztikus képözöne, ami elrémített minden gondolkodót bármiféle képtől aminek köze van a riportszerűséghez.
Minket ez már nem igazán érdekelt, nem akartunk harcolni senki ellen, én 89-ben három hét után simán elmenekültem az MTI-ből, küzdenem már nem kellett az ottani látásmód ellen, lettek más lehetőségeim, csinálhattam, amit akartam. 
Jól látható oka van annak, hogy miért lett Magyarországon a nyolcvanas évek közepétől ilyen hangsúlyos irány a dokumentarizmus sajtótól független ága. Mert ez a látásmód csaknem teljesen hiányzott még a nyolcvanas évek magyar fotográfiából is, pedig az ötvenes évektől Európában, Amerikában lényegi irányzat volt, Frank-tól Klein-en és Friedlander-en át Koudelkáig. És e hiánynak nemcsak fotótörténeti okai voltak. De ezeket te is tudod. Sőt nemcsak a látásmód hiányzott addig, hanem az a szabadság is, hogy valaki azt csinál, amit akar, harc nélkül, a sajtótól és bármitől függetlenül, miért lettünk volna ebben a pillanatban alternatívok? Mi nem találtunk ki semmilyen új képformát, csak magyar viszonyok között alkalmaztunk bizonyos lehetőségeket. Örültünk, hogy fotózhatunk a saját kedvünkre. Viszont így mégis olyan képek születtek, melyek azelőtt nem készültek, nem készülhettek el, ezért érdekelt sokakat.
Te a kísérletben hiszel, én lehetőségnek tartom azt is, ha valaki mások által kikísérletezett eredményeket jól alkalmaz. Annál is inkább, mert azért a magyarországi „kísérletezők” gyakran követők valahol, ha a dolgokat nagyobb összefüggésben vizsgáljuk. Ők többnyire a mi kísérletezőink.  Mifelénk ez csak habitus kérdése marad inkább, ezért tartunk ott ahol.  De természetesen a mindenkori kísérletezés fontosságát nem vitatom.
Nektek volt konkrét ellenség képetek, nekünk, amikor a képeinket csináltuk, akkor pont nem. Én például úgy hittem, gondoltam (talán nem egyedül), hogy látleletet készítek arról a korról, amit rövidesen meghaladunk. Ma már könnyebben kreálnék magamnak ellenség képet.

Nem tudok olyanról, hogy az általunk követett látásmód bárkire is rá lett volna erőltetve, szerintem már régóta mindenki úgy gondolkozik, ahogy akar, mindenféle egyéb probléma van inkább.
A szubjektív dokumentarista vonalhoz sorolható alkotók soha nem akartak más gondolatokat lehetetlenné tenni.

Veszélyt látok abban, hogy te még mindig harcolni akarsz, nem hinném, hogy mi lennénk kerékkötői a fejlődésnek, ezt nagyon igazságtalannak gondolom. Itt van a honlapunk, amin bárki láthatja, hogy irányultságtól mentesen próbálunk mindenféle magas színvonalú fotográfiát támogatni, és az iskolákban melyekhez nekem is közöm van, szintén ez az elv működik. Láthatod, hogy a te általad pozitívan megítélt alkotók is ott szerepelnek a honlapunkon, aki nem, az csak azért nem, mert nem tudunk egyszerre minden munkát elvégezni. Nekem senki ellen nincs kifogásom, akiket pozitívan említesz.
Viszont félek attól, hogy az általad mindig emlegetett elit csapat lesz előbb-utóbb szálka a náluk is fiatalabbak szemébe, és fordítva is. Szerintem, ezt abba kellene hagyni: az idősebbeknek nem kellene rossz néven venniük, hogy a fiatalabbak mást akarnak, a fiatalok pedig jó lenne, ha saját közegükbe látva tudnák megítélni az előttük járók munkáit.

Lehet például, hogy a jelenlegi FFS csapat többnyire még nem kiforrott alkotókból áll, de ott is meg lehetett volna találni azokat, akiket érdemes lett volna egy kicsit biztatni.
Szerintem a veszekedés, meg a sarkos véleményezések helyett inkább össze kellene fogni, mert a köztünk lévő nézeteltérés igencsak kis részlete a magyar fotográfia problémáinak.

Ha hülyeségeket írtam, majd úgyis válaszolsz!

Gulyás Miklós

Gyerekek, ennyire nem olvassa senki ezt a "folyóiratot", hogy még mindig az én cikkemen vergődtök? De muszáj lecsúszni a nagy vitaprovokálás közben a gagyi fotósfórumok nívójára? A tudálékos "szerkesztői megjegyzést" - csúsztatást - éppen ezért pontosítanám:

1. Nincs és nem volt "pengeváltás", mert Gulyás idegbajos írása mellől még aznap leszedtétek a nem tudom milyen indokkal - és az engedélyem nélkül - felpakolt képeket. (Tényleg, én ugyan örülök neki, hogy nem a Miki borzalmasan szűk keresztmetszetű értelmezésében beszélgettek itt az eredeti cikkről, de az Új Művészettől például kértetek engedélyt a friss lapszámban lévő cikkük bekopizásához? És a felrakott képek szerzői engedélyezték-e a munkáik e kontextusban történő, szerző és cím nélküli publikálását?)

2. Abban "egyeztem meg" a Mikivel telefonon, hogy mivel az ide felpakolt tahó írása abszolút nem érdekel (mert idulatos, személyeskedő és a mondataimat pontatlanul idéző-kiforgató), ezért ha normális hangnemben összeírja a sérelmeit, esetleg beszélgethetünk róla. Én ugyanis a kirohanásai ellenére sem haragszom rá, nem vele és nem is velem kezdődött a magyar fotográfia, hogy itt most élet-halál kérdésről lenne szó. Vagyis: nem "kértem fel" semmire senkit, ezt a "vitát" kb. hárman szeretnétek provokálni. (Ezeken az anonym - hol egyes, hol többes számban írt - hülyeségeken meg ugye nem kell tt meghatódnom:)

A Gulyás-levélről: tényleg nem volt időm vele foglalkozni, de most itt beleolvasgatva is csak ennyit mondhatok:

Ezt a levelet nem nekem kellett volna elküldeni, hanem egy pszichológusnak, mert a cikk és levél alapján nem nekem van üldözési mániám. Ha Gulyás még mindig cipelni akarja a szubjektív vagy akármilyen dokumentarizmus keresztjét, tőlem cipelheti, és minden, általam név szerint meg nem nevezett alkotó helyébe is beleképzelheti magát, cipelve azok vélt keresztjét is. Mindezzel azonban csak sajnálkozást fog kiváltani - a Megváltó szerepe nem a hősies keresztcipelésben merült ki. De ahogy a Hon albumot és az új munkáit elnézem, nem szeret sokáig szenvedni és cipekedni ő sem:)

A levélbeni csúsztatásokat és a pontatlan emlékezést pedig röviden a tényekkel pontosítanám, ezekről sincs mit vitázni:

1. A Gulyás által főleg telefonon használt többes szám nem egy ellene - főleg nem a hazai "fotográfiai közélet" ellen - szövetkezett bűnbanda. Az egyes Dokumentum kiállítások és kiadványok mögött általában egy meglehetősen erős szakmai-elméleti konszenzus áll, és a csapat leginkább a választott témának, koncepciónak legkiválóbb értőiből, képviselőiből áll. Az igaz, hogy "a fotográfiai közélet", meg a "mit szólnak majd?" aztán marhára nem érdekel senkit. Nem kicsit lenne röhejes, ha Gulyással szemben ezen a szájton Tímár Katalint vagy Petrányi Zsoltot, esetleg Horányi Attillát, még korábbról Beke Lászlót kellene megvédeni, akik a maguk területén többszörösen bebizonyították már a kiválóságukat. (Mindenesetre egyikük sem írta még az egyelőre helyett azt, hogy "egyenlőre"...)

2. Gulyás már nem is titkolja a levelében, az a legfőbb baja, hogy RÓLA nem beszéltem, írtam soha, sehol. Lehetnék én akármilyen bunkó paraszt, ha az ő hátsó dokumentarista fertályába benyalok, akkor jóban leszünk... Engem viszont rohadtul nem érdekelt soha senki dokumentarizmusa, hátsója - vagy akár művészettörténész babája - amit a művészetről gondolok, azt leírom, és azt általában el is olvassák. Biztosan ezért szokták publikálni is. (Ha meg nem, akkor jön a 7. Dokumentum, és majd megnézzük, hogy tényleg van-e élet a fotó után, és mi a franc érdekes még ebben a kattintgatásban?)

3. A Dokk kiállításmegnyitón 2002-ben (egész pontosan emlékszem) két nevet említettem meg - mint az én generációm előtti sajátos és egyéni dokumentarizmus képviselőjét -: Féner Tamásét és Korniss Péterét. Tudom, hogy a dokumentarizmust Magyarországon a Gulyás találta fel, de azért néha helyre tehetné már az üldözött identitását: nem üldözi senki, de azzal a szerencsétlenséggel, hogy hozzá kénytelen járni egy csomó fotót tanulni vágyó lúzer, ne éljen már vissza, és ne a saját szobrát farigcsáltassa velük. Arról pedig igazán nem tehetek, ha az elmúlt 6-8 évben a dokumentarizmuson elinduló legkiválóbb fiatalok legalább fele nem a Mestert, hanem egy tahót kért fel első vagy akárhányadik kiállítása megnyitására, könyvük vagy portfóliójuk bemutatására, stb. Sajnos ez van, ide jutott a rohadt nagy - magyarosan és szubjektíven manipulált - fotós közélet:)

4. De ha már a fiatalabb generációk ismeretei, vagy a nemzedékek közötti kontinuitás kerül szóba, hogy a picsába fordulhat elő, hogy pl. a Gulyás-féle oktatásban nem hallanak Hámos Gusztávról, Vető Jánosról, Lőrinczy-ről, Nagy Zoltánról, Haris Lászlóról, stb.?

5. Csontó-cikkről: A Ruff-beszélgetésen a Mücsában - a budapesti szocreál lakóházat ábrázoló képéről letretusált autó kapcsán - volt pofája a csávónak azt állítani, hogy teljesen mindegy, hogy kinyomozva az autó gazdáját becsenget hozzá, és megkéri, hogy álljon el a fotózás idejére onnan, vagy az, hogy leretusálja a képről... (Csontó is ott volt, hallotta, sőt, Arion is:)) Ehhez képest én ortodox voltam, ahogy a Fotóművészetben a Csontó-cikk befejeződik: (Gulyás, tessék a mondatokat végigolvasni, bazdmeg, és nem félbevágva idézni!:)

"Kicsit mérges is voltam Csontóra, mikor elárulta, hogy a nő testét ő dekorálta ki! Azt viszont el is felejtettem megkérdezni tőle, hogy ez mikor történt: még az exponálás előtt, vagy az után? Igaz, ennek a ténynek a vizualitás mai korában és világában már egyáltalán nincs jelentősége - persze csak a képek előtt állva... Mert maga az élet még mindig a képek mögött játszódik!" (J. A.)

Az idén már nem szeretnék idekattintani - most is véletlen volt -, úgyhogy BUÉK! Igyatok is a dokumentarizmusra, jobban csúszik... általatok lefele:)

Mint rendszeres művészeti újság böngésző, megdöbbenéssel olvastam Jokesz Antal indoklások nélküli ítélkezését az Új Művészetben. Nagyon őszintén remélem, a feltett kérdések mentén kielégítő válaszokat kaphatunk a cikkben éles hangon megfogalmazott kijelentései alátámasztására. E nélkül ugyanis komolyan megkérdőjeleződhet a szerző hitelessége!!