Kedves György,
nekem evidens, hogy a ***portré az portré, mint műfaj, és a csillagok helyén bármi előtag állhat, ez a kategorizálás jelen esetben (író) csak abban a tekintetben érdekes, hogy mi a befogadói elvárás, és hogy az alkotó akarja-e (képes-e) ezt teljesíteni.

A képességet nem firtatnám, hiszen ha csak emlékkép készül, mert mondjuk kinn jártunk a könyvhéten és dedikáció mellé a mobillal lövettünk magunkról egy emléket, hogy épp mondjuk Parti Naggyal parolázunk, az szerintem kevés esetben és jószerivel csak véletlenül lehet több, mint amiért készül - megörökíteni a pillanatot. Tehát ha valaki tudatosan portrét készít, ott két fő irány lehetséges.

1. Több olyan fotós létezik, aki abban hisz, hogy a pillanatból kell dolgozni, minden beállítás, "előgondolat" csak hamisítja a pillanatot, tehát ha író a delikvens, akkor adott helyzetnek, lelki és fizikai állapotnak megfelelően rögzít. Ebben az esetben a kép időtállósága, érvényessége attól is függ, hogy sikerült-e valami jellemző pillanatot, gesztust elkapni, ami utána már jó esetben hitelesíti a munkát.

2. Azok a fotósok, akik szakmájukon túl is képesek és akarnak látni, azaz csúnya szóval a szakbarbárságot elkerülendő figyelik a társművészeteket és portré esetén alanyukból felkészültek, azok magát a portréfotózás eseményét azzal kezdik, hogy beszélgetnek, feltérképezik az adott állapotot és a bennük élő előképet legfeljebb kiegészítik azzal, amit a gyakorlati helyzet hozzáadhat.

E második eset nem csak portréra, hanem mondjuk színházra, táncra és műtárgyra is igaz - azaz ezek fényképezése is akkor mutathat túl az ön által alkalmazottnak mondott irányon és szinten, vagyis a böcsületes iparos munkán, ha a fényképész saját őrületén, elképzelésén túl kellő alázattal viseltetik modellje iránt (és modell lehet bármi, ami a gép optikája elé kerül).

Az ön által említett Balla képekről összefoglalóan annyit, hogy érdemes elmenni élőben megnézni a képeket, mert a netes méret sok mindent a méretből adódóan nem ad vissza. Például épp Nagy László esetében azt, hogy az az etneriőr, ahol a kép készült, a lakótelepi lakás beépített szerkényeire Nagy által festett ikonszerű naív képekkel együtt ad képet Nagy Lászlóról, tehát a portré szerves részévé válik a környezet is. Pilinszky képe egy belső kép kivetítése, ahogy az alkotó a költőt látta, a mozgás által "hozzáadott érték" abban rejlik, hogy személyiségjegyet ad a képhez, vagyis azt a jellemzőt, ami Pilinszky mindennapjait hozza be azáltal, hogy a bemozdulás a személy túlfűtöttségét állítja szembe a szikár versképekkel, amit ismerhetünk. A Schaár portré, a műtermében alkotásai között elmerengő szobrász képe nem csak az asszonyt mutatja, hanem azt is, hogy milyen viszonyban volt alkotásaival, a bensőségességet, azt a személyes varázslatot, ami által ezek a szobrok megszülethettek. A 9-es kép Ladányi Mihály, aki egyszerűen szólva ivott rendesen, tehát ez a kép azon kívül, hogy akár mondhatóan szemtelen portré, de a tekintet, a gesztus által válik igen kemény üzenetté és önvallomássá a kép. A Zelk portré is gesztus szinten üzen a nézőnek, az a kéz, ahogy uralja a teret, a tárgyait, amin nyugszik, jellemző és karakteres bemutatás, vélemény és karakterábrázolás.

A cél? Balla esetében legkevésbé az illusztráció. Egy személy feltérképezése után az általánosból a személyes felé vezető úton megtalálni azt a pontot, ami kellően szubjektív és szuggesztív, de annyira azért általános is, amennyi szükséges ahhoz, hogy ne váljék öncélúvá az ábrázolás.

Kedves Hegyi Zsolt!

Köszönöm a jegyzetét, mert megnyitott egy fontos pályát a problémakörben, amire nem is gondoltam, és ez a portré műfaj. Valóban, igaza van, ebben az értelemben az íróportré több is tud lenne, mint egy ételfotó. De nem mindig. Illetve, és ez önkritika is, bármiről is beszélünk, muszáj valamilyen módon általánosítani, absztrahálni, így viszont sokszor nem vesszük/veszem figyelembe a "gyakorlatot", a műveket. Így némi ingajárat szükséges. Tehát: amit korábban írtam, az valóban nem igaz abban a formában, mert leszűkítette a dolgot, és bezárta, viszont a másik oldal sem igaz ab ovo, hogy az íróportré, mert portré, mindig több, mint ételfotó. Igaz, ez utóbbit senki nem állította, csak hangosan gondolkodtam.
Szerintem az íróportré egyrészt, ha jó, ha nagy fotós műveli, a portré műfaj és a művészet legjobbjai közé emelkedhet, másrészt, ha invenciótlanul művelik, nem több, mint ételfotó. Sajnos, művészeti dolgokban elég nehéz aranyszabályokat alkotni, amelyek mindig érvényesek és amelyek alapján klasszul eldönthető, mi micsoda. Ill. nem is sajnos! Sőt jó, hogy nincsenek ilyesmik. Annyiban lehet talán alkalmazott fotó bármiféle -portré, mert a tárgy erősen meghatározó, ill. a szándék. Tehát, hogy adott a tárgy/író/étel/kazán, és azt be kell mutatni, ez azért meghatározza előre a dolgot. Persze nagy tehetség úgy meg tudja csinálni a munkát, hogy messze több lesz, mint illusztráció, de alapvetően azért a cél az illusztrálás, bemutatás, ábrázolás.
Pl. Balla:
http://83.169.6.167/system/statements/normal/statements_92964.jpg?130877...
Nekem ez a kép önmagában nem sokat jelentene, nem túl érdekes, csak, ha tudom, hogy ez Nagy László.
Ez a Pilinszky pedig szerintem önmagában is meg tud élni, erős kép egy emberi jelenlétről, egyéniségről, aki történetesen Pilinszky:
http://www.vers.hu/data/files/Image/evfordulos_koltok/pilinszky9.jpg
Pl. itt a 4. kép is megáll önmagában:
http://www.pim.hu/object.442c7700-c123-4432-93c5-0fc731295b2a.ivy
De a 9-es már nem, kár, hogy nincs odaírva, ki ez? Fodor?
A Zelk-portré is kevés szerintem, bár Zelknek igen karakterisztikus az arca, de önmagában kicsit parodisztikus is.

Nevezett képeket nem láttam. Nem is kívánnám tehát Hegedűs és Dézsi képeire korlátozni a mondanivalóm, főleg, mert CsGy írása az, aminek okán szükségét érzem, hogy megfogalmazzam a magam kérdéseit.

Egyrészt nem értelmezhető számomra Barta Edit kérdése, mert gondolom a képeket nem az író készíti önmagáról, vagyis nem önarckép. A portré mint műfaj sokféle megközelítést megenged, belefér a tárgyias ábrázolás éppúgy, mint az enteriőr, zsáner, de alkalmazott fotográfiának tekinteni semmiképp nem szerencsés, ételfotós hasonlattal élni legfeljebb egy jó bon mot, nem több.

Kérdezem tehát CsGy-től, hogy szerinte miben más az íróportré a festőportrétól, vagy egy kazánkovács portréjától? Van-e bármi szakmai, esztétikai vagy tárgyi különbség, aminek okán kiűzeti a portré-paradicsomból és degradálja alkalmazott fotóvá?

Egyébiránt javaslom tessenek elmenni a Petőfi Irodalmi Múzeumba, ahol Ballának láthatóak íróportréi, még augusztus 20-ig. A terem mérete bár korlátokat szab a mennyiségnek, de talán érzékelhető lesz, hogy az íróportré nem külön műfaj, de bizony ha a szerző nem ismeri azt, akit ábrázolni kíván, akkor abból igazolványkép lesz, és nem portré. De ez igaz, szerintem bármi portréra.

Engem az íróportré olvasóként érdekel. Mindig arra vagyok kíváncsi, hogy az olvasott vers/próza alapján a szerzőről bennem kialakuló kép milyen viszonyban van a lefényképezhetővel, az úgymond valóságossal. Ezért jellemzően olyan írókat nézek meg, akiket már olvastam.
Jókat lehet csodálkozni, ahogyan a kétféle valóság küzd egymással, mert sokszor az olvasás útján szerzett kép erősebbnek, hitelesebbnek, valóságosabbnak tűnik.

Végül is erre a célra számomra bármilyen, az írót ábrázoló kép megfelel. Én nem igényelném, hogy az írólétnek a drámája tükröződjön a képeken, mert nem általában az íróságra, és az ehhez kapcsolható sztereotípiák megerősítésére vagyok kíváncsi, hanem magára a konkrét emberre.

Mindezekért tehát számomra az íróportré, mint költői önreflexió, az maga a szöveg. A fénykép formában megjelenő költői önreflexiót akkor tudnám értelmezni, ha maga az író készítene, vagy tervezne önarcképet magáról.
De lehet, hogy nem értem ezt a kérdést.

Számomra az íróportré, legyen az bár a legzseniálisabb, legeredetibb, mégis az alkalmazott fotó kategóriájába tartozik, azaz egyenértékű egy ételfotóval pl. Nem tudom, ill. nem láttam még olyan íróportrét, ami önmagában is megállt volna, azaz, mint szerzői/autonóm/akármi kép/műalkotás működött volna. Ill. kérdés, hogy mi értelme is lenne egy olyan képnek, ami többé-kevésbé autonóm és teljesen el tud szakadni tárgyától? Az a "baj", hogy más alkalmazott műfajokban tudok/látok példát arra, hogy cseppfolyóssá válik az átmenet/határ műalkotás és alkalmazott fotográfia, ill. a fotó, mint puszta illusztráció/termékismertető/reklám között. [A reklám helyett, bár a műfaj hidegen hagy: gyakorta nagy élvezettel lapozgatom/nézem ebből a szempontból a magyar The Room magazint.] Lehet, hogy az íróportré sem reménytelen, csak kicsit meg kellene "dolgozni" a matériát, felismerni és lebontani a jól bejáratott és már-már automatikusan működő képi toposzokat, szétszerelni az íróportrémasinériát? Vagyis, nem jött-e el az önreflexió/innováció kora az íróporté műfajában is? Vagy, megfordítva: az írók (is) felkészültek-e erre? És: van-e ennek értelme? CsGy

A JAK Piknik egy sorozat, a következő részekben hozzuk a piknik FFS-JAK anyagait, azaz szövegeket és rájuk rezonáló képeket.

Cséka György

Azt írjátok, az FFS együttműködésével jött létre az est. FFSesek képeit mégsem találom. Valahol lesz abból is galéria?

A fő kérdések számomra:
1. megújítható-e az íróportré műfaja? Túl lehet-e lépni a műfaj klasszikus jegyein, illetve túl kell-e lépni rajta?
2. Milyen összefüggésben áll az íróportré mint fotográfiai képtípus (s egyben a modernitás esztétikai jegyeinek hordozója) a posztmodern költői önreflexiójával? Váteszként kell-e ábrázolni az írókat/költőket vagy földi halandóknak?

Szerintem semmi különös, pláne nem ijesztő. Írók látszanak, nyilván nagyrészt úgy, ahogy saját magukat elképzelik, ahogy saját magukat szeretnék látni. Az íróportré amúgy sem a kreativitás terepe. Ha az, az legtöbbször kínos, művészkedő. De mindenki a saját véleménye mellett persze.

Ezek a portrék - többnyire - ijesztően rossz képek...