"Pont emiatt a sok lehetőség miatt Szabó úgy látja, hogy a most 40-50-60-70 éves generációból sok művész nagyon korrumpálódott: lehetőségük volt viszonylag könnyen könyvek kiadására, kiállításokon való részvételre, sokan tanári állást kaptak, ajándékozás útján műveik múzeumok gyűjteményébe került és éppen ezért valahogy elpuhultak". Szabó Károlynak ezeken a kijelentésein nagyon komolyan meglepődtem, sőt megdöbbentőnek sértőnek és igazságtalannak érzem mondatait. Természetesen ahhoz joga van személyes megítélés alapján, hogy akár négy generáció fotóművészeti, közéleti és tanári tevékenységét teljes egészében negatívan értékelje, de szerintem nincs joga, vagy nem szerencsés tényeket figyelmen kívül hagyni. Szabó Károly a kortárs művészeti életben betöltött pozíciója alapján nem lehet tájékozatlan. Korosztályi határolása alapján mindenképpen megszólítva érzem magam, én legalább 30 fotóművészt fel tudnék sorolni akik korosztályuk alapján ide tartoznak, viszont a fenti minősítések nem illenek rájuk, ezért joggal érezhetik megbántva magukat. Mások nevében nem vitatkoznék, majd megteszik ők is, ha Szabó kijelentéseit egyáltalán méltónak találják erre. Én az alábbiakban megemlítenék a saját szakmai pályámmal kapcsolatos néhány adalékot, amiből talán pontosabban kiderül miért fájnak a galériás mondatai. A korrumpálódás az amit legelőször magamra vehetnék. A mindenki számára bármikor (a www.fotografus.hu-n is) látható, két kiadott, hangsúlyosan kritikai szemléletű fotóalbumom („1 másodperc”, „Hon”) és a most elkészült legújabb anyagom, a „Pannon Visual Discont” alapján úgy gondolom rám ez nem illik, vagy nem ismerem a kifejezés jelentését. Egész életemben azt hallottam, főleg apámtól, ha nem kritizálnék állandóan, a tehetségem alapján boldog ember is lehetnék. A Fotóművészek Szövetségébe, és semmilyen más szakmai, vagy politikai szervezetbe soha nem kértem a felvételemet, és tagja sem vagyok ilyennek. A szakmában sokáig senkit nem ismertem, 27 éves koromban felvettek a Magyar Iparművészeti Főiskolára (garantálhatóan protekció nélkül). Itt jól éreztem magam és sokat tanultam, miután elvégeztem Kopek Gábor megkért tanársegédnek, (ő sem volt soha szereplője a szakmai a szakmai lobbinak) a felkérést elvállaltam. Párhuzamosan elkezdtem a szakmába dolgozni, azóta sem hallottam képekről annyi hülyeséget beszélni, mint azokban az időben (nyolcvanas vége, kilencvenes eleje), elképesztően ásatag nézetekkel kellett küzdeni. A kiállítási lehetőségekről: 51. évemben vagyok, eddigi pályámon mindig jellemző volt, hogy nagyobb képanyagokban gondolkoztam, gond volt kiállítóhelyet találni, megfelelőt lényegében ez idáig nem is sikerült (pedig lenne mit megmutatni). A kiállítás, amiről megismertek a szakmában pl. a Pataky Művelődési Központban volt látható 1997-ben. 2007 elején végre lehetőséget kaptam, hogy az Ernst Múzeum összes termében megcsinálhassak a HON sorozatból egy nagy kiállítást, ez áldozatául esett az akkori intézmény összevonásnak, Petrányi igazgató úr kihúzta a kiállítási programból. Könyvkiadás: hasonló események miatt döntöttem úgy, hogy inkább könyvekben gondolkozom, ez elsőre nehezebbnek tűnik, de nem kell hozzá galériát venni, vagy bérelni és legalább megmarad. Az első könyvemnek a kiadója egy alternatívnak tekinthető kis magán kiadó: az Új Mandátum Könyvkiadó volt, az NKA az előkészítésre adott ugyan 300 ezer Ft-ot, a nyomdai munkákat már nem támogatták egy fillérrel sem, pedig 2 millió Ft körül volt a végösszeg. Lelkes barátok adták rá össze a pénzt. És sokan segítettek a munkában is: Pl. a könyvtervet Muraköezy Gabriella ingyen csinálta meg. A második albummal egyszerűbb volt a helyzet, szintén 2 millióba került, az NKA adott 800 ezret, a többit a saját zsebemből fizettem és magánkiadásban készült. Szóval szerintem így bárki adhat ki könyvet, aki nem egyéb dolgokra költ, ezt én előjognak nem nevezném. Tanári állás: a MOMÉ-n és jogelődeiben régóta tanítok, de nem a negyed állású közalkalmazotti fizetésemből élek, ezt inkább félig társadalmi munkának tekintem, ezért nem panaszként említem meg. 6 évvel ezelőtt létrehoztuk, szintén baráti (nem szakmai körből) segítséggel a Fotografus. hu Alapítvány a Magyar Fotográfiáért elnevezésű szervezetet és fotóiskolát, szerintem sokat tettünk azt alapítvány nevében kitűzött célért idáig is és fogunk tenni a jövőben. Én a magam részéről Szabó Károlynak sok sikert kívánok a galériás szakmában, de szerintem nem mások munkájának lesajnálásával kellene feltűnést keltenie, hanem egy friss és jó szellemű értékalapon működő műtárgypiac tevékeny részesévé kellene válnia.

Meglepetten olvastam a fenti riportban a Szabó Károly és Kincses Károly által elmondottakat. Hát elég amnéziás a gondolkodásuk, mindkettőnek más-más -számukra kedvező- felejtése és téves információja van. Én a magam részéről az első voltam, aki a rendszerváltás után (itthon semmi esélyt nem látva) munkáim saját nemzetközi menedzselésébe kezdtem. Akkoriban (1991-et írunk) galériák nyerte, senki sem tudta itthon, hogy eszik, vagy isszák a fotó műkereskedelmét. Hol volt akkor bárki is, aki infót tudott volna? (Attalai Gáborral való beszélgetések segítettek a legtöbbet.) Meg is tudom mutatni és indokolni hogyan láttam akkoriban itthon és mit tapasztaltam külföldön. Sőt, később 1995-ben az új Fotó című lap művészeti dolgokért felelős szerkesztőjeként a teljes májusi számot a fotó műkereskedelemnek szántuk (árakkal, képekkel, írásokkal) no, persze teljes csend és halál volt a fogadtatása. (Az 1995/5 szám). Látszott, hogy oly távoli provincia vagyunk ettől, hogy nem értenek belőle semmit. Ekkor kezdtem el gondolkodni azon, hogy a tapasztalatokat megosztom. Ebből született sok-sok formálódó előadás után mára A kortárs fotóműtárgy alapjai című technikai írás (lásd Fényképészet, szerk. Baki Péter), ami segítheti a pályakezdőt, de műgyűjtőnek is hasznos. Mindent dokumentumokkal tudok alátámasztani. Tessék utánanézni mielőtt valaki ezt is lefitymálja, ki az a Bert Hartkamp(Hollandia), Michéle Auer (Svájc), Michel Deumer (Belgium), Fritz Franz Vogel (Svájc), Frits Gierstberg (Hollandia), Paule Friedland (Párizs), Pierre Bonhomme/Borhan (Párizs), Madeleine-Millot Durrenberger (Strasbourg) Evan Mirapaul (New York), hogy csak néhány nevet ide írjak. Egy képzőművész már sztár lett volna itthon, ha ilyen rangú gyűjteményekben vannak a munkái. Itthon a szakma sem ismeri őket. Röhej, hogy ma ez Magyarországon még mindig nem referencia! Alig van akiket nem ismerek, de azokat a Galerie Fotohof, a Bolt Galéria, a Sarah Morthland Gallery és a Nessim Galéria szervezte, nyilván érthető, a személyes kötődésük miatt maradtak előttem ismeretlenek. Először a munkámat 1988-ban (!!) a Galerie Fotohof adta el "normál" salzburgi galériaáron. Közel 30 magángyűjteményben szerepelnek fotóim Európa valamennyi országában és az USA-ban, New Yorkban. A közgyűjteményekbe pedig mind vásárlás útján (valódi, helyi, értsd párizsi, német, amerikai, stb. galériaárakon) jutottam be és nem ajándékozás útján, ahogy Szabó Károly gondolja, ezzel is degradálva a középnemzedék egyes fotográfusainak sikereit. Én is 40-es vagyok, nem korrumpálódtam, sőt nem is környékeztek meg. Akkoriban a kiállításainkat egy-két kivételtől eltekintve néma csend fogadta. Nem jelent meg albumom (csak jóval később 2007-ben, az albumomat Baki Péter felkérésére jelentettük meg, ami olyan volt, mint egy álom, fölhívnak, és valaki azt mondja a vonal másik végén, hogy szeretne kiállítani és könyvet kiadni a munkáimból, gondolni sem mertem rá, hogy valaha könyvem jelenik meg, pláne ilyen szép kiállítású), nem ajánlottak állást, azóta sincs egyetlen állami kitüntetésem se.
Mitől puhultam volna el? Kilátástalan helyzetben voltam/voltunk, örök várakozásban, csak én megelégeltem. Mellesleg akkoriban senkit nem érdekelt, hogy közel 20 évig (1980-as munkásszállótól 1999-es váci első saját lakásunkig) nyomorult albérletről-albérletre vándoroltam, és elvileg éhen haltam a "magyar fotó műkereskedelem" jóvoltából, miközben "nyugaton" rangos, sőt világhírű magán- és közgyűjteményekbe vásárolták meg munkáimat. Hogy miért nem volt lakásom? Miközben mások „ültek a tutiban” minden pénzt a további munkákba és külföldi tartózkodásba fektettem, mert jó volt ott lenni, azok között, akik értettek a fotográfiához. Sokat tanultam tőlük, kifinomultak voltak és ámulatba ejtően sokat tudtak a fotográfiáról. Nem voltak sértett és sérült emberek. Láttad volna azokat az itthoni arcokat, mikor lelkesen meséltem (1992-ben), hogy milyen nyitottságot, tudást, és tiszteletet tapasztaltam, miközben a munkáimat meg is vásárolták. Megdöbbentem ennyi kisszerű irigység láttán és elszomorított. Pedig másokat is noszogattam, vágjanak bele. (Kerekes Gábor barátom azóta szerepel töretlenül a nemzetközi és később a hazai fotó műkereskedelemben.) Elmeséltem mindenkinek a „titkot”, ami nem is volt titok, csak itthon nem tudtuk, hogyan működik, egyetlen galéria sem működött. No, persze itthon ez senkit nem érdekelt, sőt "bűn" volt pénzről beszélni. Sőt, illetlenség, a fotó szentélyében. Az akkori ajakbiggyesztő, megvető emberek lám-lám ma már szakemberei a fotó műkereskedelemnek, ma már nem ciki a pénzt említeni, sőt ez most a trendi. A másik oldalon azt sem értem, hogy mit jelent az, hogy az idősebb generáció tagjai már elég lehetőséget kaptak. Szerintem ez nem kizárásos alapon működik, ha csak valaki nem diktatúrában szocializálódott. Talán Leibovitz és Salgado nincs folyamatosan az érdeklődés homlokterében, miközben Dijkstra, Tillmann, stb a kortárs fotó sztárjai ugyanúgy? Ráadásul nem is egy pályán mozognak. Úgy tudtam, hogy egy művész soha nem megy nyugdíjba és nem az életkora hanem a munkái teszik őt azzá, ami. Márha írnak róla. De ez már egy másik történet.