Az iménti kicsit túlságosan is enigmatikus kommentet nem lehetne konkretizálni kicsit? Fogalmam nincs ugyanis, hogy mire kéne gondolnom.

üdv-miltényi

(lesznek)

Voltam. Megnéztem. Sokat vártam, kevesebbet kaptam. Engem a kukkolás annyira nagyon nem köt le, ha tudtam volna hogy haldokló és halott Sonntag családi fotói lesz a képek kétharmadán, pucéran, pizsiben, melegitőalsóban, haláloságyon, kajálva meg ahogy csak az ember el tudja képzelni, be sem megyek. Ezeknek a képeknek szerintem/számomra művészi értékük nem volt, még akkor sem, ha Sonntagtól olvastam_szóval valamennyire képben voltam, tudtam hogy kinek az összeaszott hátsófele van az adott képen. A többi kép közül négytől (!) dobtam hátast, de ha nem néztünk volna meg bónuszként pár bécsi galériát, nagyon rossz szájizzel mentem volna haza.

A Leibovitz-kiállításról írt kritika teljesen rendben van, az tehát, hogy ez az életmű bennem egészen más visszhangot keltett, egyátalán nem a kritikus véleményét, vagy írásának színvonalát minősíti.
A kiállítást amúgy nem láttam, viszont a képek leírása alapján "volt szerencsém" nemrégiben végiglapozni a kiállítás vélhető katalógusát: egy roppant vaskos és áttekinthetetlenül zavaros albumot (monográfiát? életműösszefoglalót? - vagy valami ilyesmit).
Számomra ez a könyv azóta legrosszabb rémálmaimban szokott visszaköszönni. Először is, mert számomra a fotóalbum abszolút szentség: ezt tartom a fotó egyetlen örökkévalóságnak szóló, autentikus megnyilvánulási formájának. Ez az album viszont legalább hároszor - de lehet, hogy négyszer - akkora mint ideális mérete volna. Szerintem Leibovitz üres profizmusának szánalmasan dilettáns aspektusa nyilvánul meg abban, ahogy meglévő értékeit is büszkén félreérti a "minél nagyobb, annál jobb" minősíthetetlenül vicces alapelve mentén.
Van ebben azután minden, amit a "nagy" celebfotós üres óráiban privát kedvtelésére is összefotózott, a témák változatossága egyszerűen felsorolhatatlanul tágas. Nekem eleve gyanúsak azok, akiknek mindenről van határozott véleményük, és azt nem is átallják mindenáron közölni is - de a könyv alapján Leibovitz bizony ezek közé tartozik. A baj persze azzal van igazából, hogy mindenhez hozzászól ugyan, de semmiről nincs mondanivalója. Bármilyen létező stílusban tud elfogadható képet készíteni, melyek kétségtelen tehetségről és formaérzékről tanúskodnak, csak éppen egy szava nem igaz - pontosabban kong az ürességtől az egész. A témák bátor ám lapos eklektikája sem érzékeny személyiségéhez visz közelebb, hanem ahhoz a szomorú belátáshoz, hogy egyátalán nincsen neki ilyenje. Ő bizony csak pontosan az aminek látszik, azaz a Nagy Amerikai Álom(Hatalmas Hazugságának) propagandafotósa.
Számora ez nem egyéb, mint a fotóművészettel való viszaélés minősített esete, ha megmaradt volna egyszerű celeb-sztárfotósnak sokkal hitelesebb volna az életműve. Ehelyett ezúttal ELMENT MŰVÉSZNEK, ami iszonyúan nem áll jól neki, tudniillik egész egyszerűen NEM AZ őkelme!Bocs az ünneprontásért - Üdv: miltényi