XL

Negyven, ezerötszáz, hárommillió-nyolcszázezer mínusz egymillió az kettőmillió-nyolcszázezer, hatvanhat, tizenkettőezer, nulla. Ezek nem egy turistákra specializálódott pesti mulató fizetőpincérének szavai, hanem a 2009-es Rencontres d’Arles fotófesztivállal kapcsolatos puszta számszaki tények.
Európa és talán a világ legnagyobb, legkomolyabb múlttal rendelkező*  fotófesztiválja az új szlovén autópálya átadásával a bűvös 1500 kilométeres körön belülre került Budapesttől.

A jubileumi rendezvény alapzöngéjét idén a gazdasági világválság biztosította: a programsorozat több mint három és félmillió eurós költségvetését ezúttal egymillió euróval megkurtította a szponzorok apadozó adakozó kedve**.  Ugyan a kiállítások továbbra is rengeteg pénzből és jórészt kifogástalanul lettek installálva, szabad szemmel is jól látható volt, ahogy a szervezők mindenből és mindenkiből igyekeztek pénzt kinyerni. Az amúgy bálákban álló ünnepi katalógusból még a meghívott vendégeknek is vonakodva adtak tiszteletpéldányt, valamint a korábbi években a heti belépővel ingyenesen látogatható esti vetítésekért most 10-27 eurót kértek.

A júliustól szeptember közepéig tartó fesztivál során Arles-ban hatvanhat hivatalos, és legalább ennyi nem hivatalos tárlat látható. Ilyenkor még a sarki hentesnél is fotókiállítást találunk, nem beszélve a tengernyi kisebb-nagyobb galériáról, illetve az átmenetileg fotókönyvesbolttá, kiállítótérré alakuló üzlethelyiségekről. A fesztivál abszolút csúcsidőszaka a július eleji nyitó hét, amely hatalmas emberáradatot okoz az amúgy csöndes, javarészt bevándorlók lakta provanszál kisváros szűk utcáin. A hivatalos adatok szerint idén 12 000 látogató vett részt a nyitó hét programjain, ami 30%-os növekedést jelent a tavalyi forgalomhoz képest. A korábbi évek tapasztalata szerint ez a látogatószám a fesztiválzárásig négy-ötszörösére hízik. Itthonról nézve eme ragyogó adatokat némi keserűségre adhat okot, hogy a gigászi fotóünnepen hazánkat lényegében senki sem képviselte***.

A Bresson-Paik-Lacroix tengely

Egy négy évtizedes múltra visszatekintő fesztiválnak nem csak a világgazdasági válsághoz hasonló aktualitásokkal kell megküzdenie, hanem a folyamatos megújulásért is harcot kell vívnia. A jubileum alkalmából rendezett visszatekintő kiállítás tanúsága szerint a hőskorban az Henri Cartier-Bresson, André Kertész, Brassai, Manuel Alvarez Bravo vagy Jacques Henri Lartigue nevével fémjelzett arles-i összejöveteleket a baráti légkör jellemezte. A nyolcvanas évek közepétől azonban elkezdtek újabb erővonalak megjelenni a fesztivál programjában: volt kiállítása David Hockney-nak (1985), itt robbant be a köztudatba Martin Parr (1986), és Arles-ban vett nagy lendületet Nan Goldin karrierje is (1987).

E folyamat kifutásaképp a fesztivál a kilencvenes években konceptesebb vizekre sodródott: 1995-ben például Nam June Paik is a meghívott kiállítók között szerepelt. Az irányváltást valószínűleg örömmel fogadták bizonyos szakmai körök, a nagyközönség azonban nem volt igazán vevő rá. Márpedig egy nagy múltú és nagy költségvetésű fesztiválnak lételeme a magas látogatószám. A helyzet megmentésére a szervezők a közönségbarátabbra hangolták a következő évek programjait, ezzel próbálva visszacsalogatni az elkóborolt tömegeket.

Az ezirányú erőfeszítések csúcspontjának talán a tavalyi fesztivált tekinthetjük, ahol is a meghívott főkurátor, Christian Lacroix arles-i születésű divattervező volt. Így történhetett, hogy a 2008-as Rencontres D’Arles lett a világtörténelem eddigi legpompásabb divatfotó-fesztiválja. Valószínűleg a szervezők is megsejthették, hogy ezzel a húzással újabb zsákutcába manőverezték magukat, így idénre összeállítottak egy mindenki által elfogadható, világsztárokat is felvonultató, ám progresszívnek nehezen nevezhető kiállítási kínálatot.

A program

A fesztivál fő kiállítási helyszíne a régi gyárterületből és épületegyüttesből évről évre fokozatosan kultúrparkká alakulóParc Des Ateliers volt****.  E park egyik csarnokában kapott helyet az idei meghívott kurátor, Nan Goldin által rendezett kiállítás is. Goldin saját bevallása szerint posztmodern elméletek konstruálása helyett egyszerűen elhívta barátait, hogy állítsanak ki. Úgy is mondhatnánk, hogy a kurátor önmagát tette meg rendezőelvnek. Ez a gesztus nem meglepő Goldin munkáit ismerve, ám a megvalósult kiállítás tanúsága szerint a hiteles koncepció önmagában nem garancia semmire.

A tárlat tizenhárom fős „mezőnyéből” toronymagasan emelkedett ki Leigh Ledare anyaga, amelyben a szexmunkásként dolgozó édesanyjához fűződő, hétköznapinak egyáltalán nem nevezhető viszonyát láthattuk képpé, szöveggé és mozgóképpé formálva. A kiállítás Ledare-on túl is tartalmazott izgalmakat – pl. Antione D’Agata Death Agony, vagy JH Engström Wells c. sorozatát –, de sok esetben a lenyűgöző installációs megoldások több figyelmet vonzottak, mint maguk a képek.

Nan Goldin nem csak kurátorként, hanem alkotóként és gyűjtőként is megmutatkozott a fesztiválon. Óránként vetítették a The Ballad of Sexual Dependency New York MOMA számára tavaly felújított változatát. Meglepő és izgalmas térben, egy XIII. századi templomban kapott helyet egy másik Goldin-vetítés, a Sisters, Saints and Sibyls, amely a művész tragikus sorsú nővérének állít emléket. Ugyanezen templom oldalszárnyában mutatták be Goldin kifejezetten sokoldalú és friss fotográfiai gyűjteményét. A szerteágazó képanyag meglepő természetességgel tudta egyazon egész részeként felmutatni pl. André Kertész és Leigh Ledare képeit.

A fesztivál csúcspontja talán Duane Michals retrospektív kiállítása volt. Michals nevét méltatlanul kevesen ismerik itthon, noha valószínűleg ő volt az első, aki tudatosan és következetesen használta a szekvencia formát, illetve lépett át a szűken vett fotográfia határain a képekhez fűzött, pontosabban a képek részévé tett kézírásos szövegeivel. A 77 éves Duane Michals a kiállítása tárlatvezetésén és egyéb előadásain eleven, friss és velejéig humoros formát hozott. A Théatre Antique-ban tartott teltházas vetítését például egy lendületes moonwalkolással indította – mindezt Michael Jackson temetése után két nappal. Az életművét reprezentáló kiállítási anyag hűen tükrözte Michals hitvallását: nem a látvány a lényeges, hanem a gondolat, ami mögötte van, hiszen a nem látható dolgok sokkalta fontosabbak a láthatóaknál.

A fesztivál jó néhány, további kiemelkedő teljesítménnyel szolgált. Ilyen volt Robert Delpire*****  könyv és magazinkiadó életmű-kiállítása is – ezen belül többek között Henri-Cartier Bresson, Robert Frank vagy Josef Koudelka sorozataival (a falon) és albumaival (a posztamenseken). Mondhatni a szokásos színvonalat hozta Martin Parr Luxury c. képvetítésével. A „konceptuálisabb” irányvonal lényegében teljesen hiányzott a programból: Duane Michals mellett talán egyedül Naoya Hatakeyma olykor döbbenetes precizitású, máskor szándékosan elnagyolt makettes munkáit érdemes megemlíteni. Remekbe szabott képeivel és egy lenyűgöző, ötkötetes albumsorozattal volt jelen Sarah Moon, akit egyes rajongói mellesleg Audrey Tautou időskori alteregójaként aposztrofálnak.

Szerencsére akadt néhány kifejezetten friss és izgalmas darab a Fesztivál Felfedezettje díjra jelölt tizenöt anyag között is. Ilyen volt például Moira Ricci munkája, amelyben kiváló érzékkel helyezte rá magát az elhunyt édesanyjáról készült, évtizedeket felölelő privát fotókra. Szintén említést érdemel a mindössze huszonnégy éves Sean Lee zavarba ejtő pszeudo-dokumentarista, pszeudo-transzszexuális önarcképsorozata. A 25 000 eurós díjat azonban nem ők, hanem Martin Parr jelöltje, Rimaldas Viksraitis nyerte a litván falusi élet alkoholgőzös oldalát derűs együttérzéssel dokumentáló sorozatával.

Ezen érdekességek mellett sok olyan kiállítás is becsúszott a programban, amin a fullasztó képáradattól megszédült fesztiválozó megpróbált gyorsan túlesni – puszta önvédelemből. Kifejezetten elhibázott volt például a rengeteg gigantikus méretű, finom technikájú nyomatot bemutató 18-as számú „etnofotó” csarnok. A néhol üresen álköltői, néhol nézhetetlenül túlzsúfolt – ám célját tekintve egységesen zavaros – kiállításcsokor előtt elhaladva önkéntelenül is felmerült az emberben, hogy mi minden másra lehetett volna elkölteni eme pazar kiállítási keretösszeget.

A fotókiállítások és a képvetítések mellett két kiemelt programot kell megemlíteni, melyeken akár magyar fotográfusok is részt vehettek volna. Az egyik a fesztivál nyitóhete alatt futó portfolió review, ahol a világ minden tájáról érkező neves és kevésbé neves konzulensek várták a feltörekvő fotográfusokat. Jól jellemzi a fesztivál méreteit, hogy a review összesen 93 konzulens részvételével zajlott. Ötletes és hasznos megoldás, hogy a jelentkezők portfólióinak digitális változatát bárki végiglapozgathatta a külön e célra kihelyezett számítógépeken.

A másik jelentős kiegészítő program a könyvszemle volt, amelynek keretében több száz lecsavarozott fotóalbumot, portfóliót lapozgathatott át a további szabad agykapacitásokkal rendelkező fesztivállátogató. A mustra teljesen nyitott volt, bárki küldhetett be könyvet. Ennek megfelelően az amatőr portfólióktól a legkomolyabb könyvkiadók kifinomult kiadványáig mindenféle album megtalálható volt. A nevezés ingyenes volt, a beküldött könyvek hagyományosan a Francia Nemzeti Fotográfiai Iskola könyvtárába kerülnek fesztiválzáráskor. Könyvdíjat két kategóriában osztott a zsűri, 8-8000 eurós összegben. A szerzői albumok között Anders Petersen és JH Engström From back home című kötete nyert, míg a történeti album kategóriában Susan Meiselas In History című könyve vitte haza az elismerést.

A képeken túl

A fesztivál egyik alapélménye a befogadhatatlan és főleg feldolgozhatatlan mennyiségű kép okozta sokkhatás, illetve a sokk elpárolgásával hátramaradó felismerés: naivan, koncepció (vagy másképp: filozófia) nélkül nem érdemes kiállítani. Egy hasonló méretű fesztiválon hirtelen világossá és közvetlenül átélhetővé válik ez a sokszor hallott frázis. Miközben a befogadó próbál felszínen maradni a tengernyi kép (és könyv) között, a művek jelentős része el sem éri az ingerküszöböt: a szem (és az agy) önkéntelenül tovasiklik. Ahogy a kevésbé eredeti munkák egyetlen strukturálatlan, monoton folttá olvadnak össze, úgy válnak ki és értékelődnek fel az igazán egyéni hangvételű alkotások.

A fotográfiák nyújtotta élmény mellett Arles másik nagy tapasztalása volt testközelből******  figyelni a meghívott nagyágyúkat (például Nan Goldint, Duane Michalst vagy Martin Parrt). Őket hallgatva (és nézve) az ember közelebb kerülhetett az egyéni munkamódszerekhez, és persze magukhoz a művekhez is. Sőt, a meghívottak szívesen beszéltek a fotográfia általánosabb, művészetüktől részben független kérdéseiről is.

Például fotó és pénz viszonyának tekintetében úgy tűnik, nagy az egyetértés az Arles-ba meghívott sztárok között. Tagadhatatlan, hogy a Bächer-iskola hatása a fotográfiára jelentős, hiszen jórészt nekik köszönhető, hogy a fotó mára a művészeti világ elismert részévé lett. Ugyanakkor a fotográfia világa és a művészeti-üzleti világ két lényegesen különböző univerzumot képez. Míg az előbbi középpontjában maguk a művek állnak, az utóbbit leginkább anyagi szempontok mozgatják. A fent említett három alkotó közül talán Nan Goldin érte el a legnagyobb „művészeti-üzleti” sikereket, ám ő is meglehetős kiábrándultsággal és keserűséggel beszélt e világ térhódításáról. Mindez részben megmagyarázza azt a kitapintható törésvonalat, amely Arles-on kívül tartja pl. Andreas Gurskyt. A Michals-tárlat egyik friss anyaga egyébként kíméletlen gúnnyal parodizálja az utóbbi időben csillagászati pénzeket kereső képzőművész-fotográfusokat (például Andreas Gurskyt, Thomas Ruffot, Cindy Shermant vagy Andres Serranot).

Térkép

Van a fesztiválnak egy ránk nézve szomorú tanulsága is: a személyes beszélgetésekből úgy tűnt, hogy Magyarország helyét a Fotográfia Világtérképén egy éktelen üres folt jelzi. Meglepő például, hogy 2009-ben a „magyar” szó hallatán jellemzően Lőrinczy Györgyre asszociáltak a jelentős világeseményen.

Hogy Arles-ban nem kíváncsiak ránk, az részben magyarázható azzal, hogy üzleti szempontból érdektelenek vagyunk a számukra. A tény azonban, hogy a százezres látogatottságú, jóval progresszívebb és nyitottabb 2008-as Lyon Fotófesztiválon sem vettünk részt, elszomorító annak fényében, hogy a kiemelt vendég éppen Kelet-Európa volt. Jelen voltak a csehek, a szlovákok, a bolgárok is. Gyanús, hogy mi azért nem szerepeltünk, mert a lyoni szervezők egyszerűen nem tudták, kit kellene felhívni Budapesten. És lássuk be, ez érthető is.

Itthon ugyanis nincs egyetlen intézmény sem, amely kiemelt szinten foglalkozna a magyar fotográfia nemzetközi reprezentációjával. Vannak ugyan galériák és fotográfusok, akik ad-hoc magánakciók keretében próbálnak kitörni, de úgy tűnik, hogy ez az út nem célravezető*******.  Ahhoz, hogy a magyar fotográfia sok szálon kapcsolódó szerves részévé válhasson a világ fotóvérkeringésének, átfogó stratégiára és folyamatos jelenlétre lenne szükség. Mindez valószínűleg nem valósítható meg a szükséges intézményi-infrastrukturális háttér megteremtése nélkül. A lemaradásunk jelentősnek tűnik, Magyarországot sokévnyi kitartó munkával lehetne felhelyezni arra a bizonyos térképre.
Van azonban egy jó hír is. A negyvenedik Rencontres d’Arles fesztivált elnézve úgy tűnik, jó néhány kortárs alkotónk tudná sikerrel képviselni Magyarországot a nemzetközi mezőnyben.

 

*Jól mutatja a fesztivál jelentőségét, hogy az ünnepi megnyitó tiszteletére Arles-on robogott át a Tour de France mezőnye.

**Összehasonlításképp a 2009-es Sziget Fesztivál összköltségvetése 8 millió euró körül volt.

***A pontosság kedvéért tegyük hozzá, hogy a cikk szerzőjét a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiója küldte ki a fesztiválra.

****A Parc des Ateliers megújulása a Roche gyógyszergyárat tulajdonló Hoffmann család szívügye, Maja Hoffmann összességében 100 millió eurót ajánlott fel a célra.

*****Robert Delpire különleges érzékének és bátorságának köszönhetjük a fotótörténet több kiemelkedő albumát. Ő jelentette meg először Robert Frank The Americans c. albumát is, és szintén ő adja ki Koudelka albumait vagy a népszerű Photo Poche sorozatot is.

******A „testközel” kifejezés szó szerint értendő, hiszen a meghívott, ismert és kevésbé ismert fotográfusok ugyanazokon a szűk utcákon sétáltak és ugyanazokban a kocsmákban boroztak, mint a fesztivál látogatói. A bátrabbak könnyedén szóba elegyedhettek velük.

*******Pozitív fejlemény, hogy az NKA támogatásával idén úgynevezett vizitor és rezidencia programok indultak, amelyek hosszú távon hozzájárulhatnak a honi fotó nemzetközi beágyazódásához.

http://www.rencontres-arles.com
2009.07.07-09.13.

 

Hozzászólások az íráshoz (eddig 44 hozzászólás érkezett)