Vízválasztó

Hegedűs művének egykorú értelmezését Esterházy Péter dermesztô pontossággal fogalmazta meg rövid karcolatában. “Én akkor még nem tudtam, hogy ez olyan lesz, mintha nem is lett volna […], nem tudtam, hogy egy egész árvizet el lehet hallgatni […]. Ilyen volt az élet, ilyen megalázó és ambivalens a Kádár-rendszerben” (Részlet A Nagy Fehérvári Árvíz című, évtizedek óta kéziratban heverő dokumentumregényből.)

Mondani sem kell, hogy Fehérváron természetesen nem volt sem 1987-89-ben, sem azt megelőzően, sem azt követően ilyen jellegű áradás, amely átmosta volna a város terét, kiöblítve, a régi szennyet elsodorva, hogy lerakja új hordalékát. Nem volt olyan ár, amely egyes építményeket elmosott volna, hogy helyükre mások kerülhessenek, de olyan sem, amely tisztított volna, miközben fertőzött, felkavarva és részben eltávolítva az üledéket és port, és arra késztette volna a város lakóit, hogy elgondolkozzanak a víz folyása kapcsán saját sorsuk alakulásán is.

Hegedűs 2 László özönvize inkább emlékeztet állóvízre, mint frissességet hozó, bőven áradó folyóra. Csendesen fodrozódik a felszín, amelyből kiállnak az építmények – mint amikor a talajvíz szintjének emelkedését követve lassan felfelé szivárog a pöcegödör sűrűn folyó sáros leve és elárasztja a környéket. Az ő árvize nem a változást ígéri, hanem egy új állapot immár tartós jelenlétét, amely csak hosszú idő elteltével változhat, de oly lassan, hogy azt talán nem is érzékelhetjük, csak nagy időkülönbséggel. A víz közben lassan, de biztosan alámos és elemészt mindent, amit körülölel, hiába tűnik a felszín békésen nyugodtnak. Akik pedig benne állunk, elfogadjuk az elfogadhatatlannak tűnőt. Normalitássá válik az extremitás, megtanulunk együtt élni vele.

Az Esterházy-olvasat nyomán Hegedűs 2 a kor és az azt uraló rendszer hazug, romlott voltáról beszél, amely élve a dekonstrukció módszerével, megkérdőjelezte az örök igazságok érvényességét, a megismerés lehetőségét, és relativizálta a történelem fogalmát és eseményeit. A munka játékká vált, mégha nem is okozott örömet és szórakozást, igaz nem könnyedsége, hanem valós tétjének hiánya miatt. Eközben pedig a közélet és ennek függvényében a hatalmat megtestesítô rendszerek képviselôi által kontrollált egyén saját szférája is csupán látszatszerűvé vált. Akárcsak az árvíz.

Nem csak az a kérdés, hogy ha volt, akkor el lehet-e hallgatni, hanem hogy volt-e egyáltalán, vagy tényleg meg sem történt-e. A teljes elbizonytalanodás lesz úrrá a nézôn, akárcsak az akkori kortársakon, akik abban sem lehettek már bizonyosak, amit maguk annak véltek. Hegedűs 2 fényképei, amelyeket modifikált, ha úgy tetszik, meghamisított a festés gesztusával, fikcionalizálva a tényszerûnek tűnő helyzetet, éppen a tapasztalás útján megszerezhető bizonyosságot “mosták alá”.

Húsz évvel később, a mű ismételt bemutatása alkalmából az eredeti képek kiegészültek aktuálisan fényképezett színes pandantjukkal. Hegedűs 2 csupán a kontrasztra kívánt rámutatni, ami az egykori és a mai helyzet között feszül, kérdezve, mi és mennyiben változott meg a “nagy árvíz” óta. A ’90-es évek végére egy animált változata is elkészült az anyagnak az eredeti képek felhasználásával, amely a korabeli hangulatfestő filmetűdöket idézi mind “vágástechnikájával”, mind képszekvenciáinak mozgásával, akárcsak a nem létező kamera kezelésével.

A kiállítótér közepébe az “átrium” bejáratától egy a “filmet” és a képeket kiegésztő, az egykor kötelezô protokolláris vörös szőnyeg vezetett a bejárattól a terem közepe felé, ahol hirtelen felívelt, mint egy síugrósánc asztala. A távolba mutató út hirtelen felfüggesztésre került. Nem szűnt meg, nem bontották el, nem vett fordulatot, hanem felemelkedett, miközben egy új perspektíva meglelésének lehetôsége felé orientálta a rajta közeledőt. Ahol azonban az út a semmibe veszett, a háttérben pedig, a kiálltóterem falán a FOREVER neonfeliraton akadt meg a tekintet, amelynek 'o' betûje azonos idôközökben felvillant, majd kialudt. Az idő múlását érzékeltetô ritmikus vibrálás a fény szakadatlan áradását meg-megszakítva mindenek folyamatos változására hívta fel a figyelmet, szembesítve az örök változatlanság tarthatatlan mítoszával.

Mivel semmi sem létezik öröktől fogva változatlan alakjában, szükségszerű, amint a felvételek is “igazolják”, hogy Fehérváron már száraz lábbal lehet eljutni egyik címrôl a másikra. Az ár, legalábbis Hegedűs 2 képein levonult, de a nagy folyamokhoz hasonlóan hátrahagyta hordalékát, amely közvetlenül ugyan a fermentáció során keletkező anyagok miatt bizonyos organizmusok számára mérgező lehet, hosszú távon mégis biztosíthatja valami újnak a kisarjadását, kiteljesedését, termékeny táptalajt kínálva neki.

A képek “tanúbizonysága” szerint (egykor irántuk mutatott bizalmunkat ugyan már sosem szerzik vissza) valóban így is történt, feledtetve mindazt, ami egykor ott volt a helyén. Az új kiszorította azt, ami volt, de legalábbis átformálta, megváltoztatta. A nyomok eltűntek a természet "mékápja" mögött. Ez az új viszont elgondolkodtató állapotban van. Már maga is a romlás jeleit mutatja, ami szerves anyagok esetében nem meglepô, de a folyamatos progresszió útjának “jelzőkövei” esetében legalábbis szokatlan.

Hegedűs 2 valójában csak látszólag dokumentál ezekkel az nemrég, egyetlen hétvégi napon készült felvételekkel. Ehelyett inkább mesélôként bújik meg a fényképezôgép mögött, aki képeivel mondja el az elmúlt húsz év egy lehetséges elbeszélését, miként változott meg minden, ha egyáltalán, mi tûnt el, hogy helyet adjon másnak, mi az ami maradt, miként és miért.

A kiállításlátogató előtt ugyan rejtve maradt, de mindazok, akiket megtisztelt Hegedűs 2 az alkalomra összeállított CD-vel, tapasztalhatták, hogy azon a régi és az új képek egyforma méretûek. Az utóbbiak nézőképpé csökevényesedett formátumukkal a korábbi sorozat egyes képei alá helyezve a kiállításon inkább csak mellékes szerepet kaphattak. Az arányrendszer megbontása az installációban így végzetes hibának bizonyult a mû lehetséges olvasata szempontjából ahhoz képest, ami a CD-n még egyértelműen adódik. Ott a történelmi “kordokumentum” és a jelen reprezentációja azonos intenzitással jelenik meg, a múlt közvetlen kapcsolatban van (fizikailag) a jelennel - ha nincs is kontinuitás a kettô között. Bár egy éles vonal szétválasztja ôket, mégis elválaszthatatlanul összetartoznak.

Ez két korszakot összekapcsoló cezúra a kiállítás kontextusában elvész, így a szükségszerű összetartozás, az egymásra utaltság és az egymásra vonatkozás is. Az oksági viszonyok elporladnak, a folyamatok látszólag megszakadnak, múlt leválik a jelenrôl, az egyik a másiktól függetlenül létezik tovább. A kiállításrendezők “tévedéséből” vagy hibájából újabb jelentésrétegek rakódnak Hegedűs 2 alkotására. Így alakul át a múlt puszta legendává, históriává, a jelen pedig önmagában létező entitásként a múltat nem tekintheti hivatkozási alapnak vagy oknak (mert a múlt irányában megszabadult a számadás kötelezettségétől). Ezért a hagyományt is máshonnan kell meríteni, kapaszkodót máshol kell keresni. Ennek sikere kétséges, tartalma pedig ellentmondásos.

A Centrális Galéria tárlatának egyik célja épp az lehetett, hogy a művel húsz évvel később ismét szembesítse az egykori nézőt, és arra késztesse, hogy az eltelt idő távlatából újra  megvizsgálja egykori álláspontját. A jelen látogatóinak pedig bemutathatja a korszakra reflektáló egyik lehetséges korabeli kritikai olvasatot. Ez már önmagában is legitimálta az anyagnak ismételt kiállítását. Az installálásnak köszönhetően viszont olyan jelentések adódtak a műhöz, amelyek nem szerepeltek az alkotó intenciói között, és valójában (mégha csupán véletlenek összjátéka folytán is) csakis ennek a kiállításnak köszönhetôen és kizárólag a kiállítás kontextusában tárulhatnak fel.

A Nagy Fehérvári Árvíz, Hegedűs 2 László kiállítása
Centrális Galéria
2009.11.05. – 2009.12.04.
 http://www.h2l.hu/

Hozzászólások az íráshoz (eddig 1 hozzászólás érkezett)