„Most” egy „Villanyfestmény” című installációt állított ki a Gödörben (mely semmiféle viszonyba nem áll a másik két kiállító – Gajzágó Donáta és Korondi Luca – kortárs festményeivel). Összefoglaló mű ez, melyben művészetének utóbbi harminc éve összegződik. Arról az Időről beszél, ami eltűnt, de amelynek eltűntéről ő tüntetőleg nem kíván tudomást venni.
Vető János a hetvenes évek neoavantgárdjának és a nyolcvanas évek alternatív művészetének egyik legjelentősebb művészegyénisége volt. Egyik titka, hogy mindig tudta, kivel érdemes együtt gondolkodni-alkotni. Sorrendben: Baksa-Soós János (Kex!), Szentjóby Tamás (fluxus!), Molnár Gergely (Spions!), Hajas Tibor (performance!), Méhes Lóránd (Zuzu!), Lukin Gábor (Trabant!) – és így tovább. Vető ezekben az alkotói-baráti kapcsolatokban lett önmaga: originális, erős, hitető hatással bíró, nagyszabású életművet létrehozó, igazi underground-klasszikus. (Jelzem: kapcsolataival példát adott a tekintélytisztelet valódi tartalmáról is, ami egyáltalán nem a divatos reakciós seggnyalás!)
Másik titka továbbá – abból a rengetegből, amiről nem is tudok –, hogy az igazi művészet sohasem szektás, még ha az alkotó azt játssza is (pl. Molnár Gergely, Hajas Tibor). A művészet lényegének – azaz paradox létformájának – tudása tehát az övé: heroikus, ám laza, radikális és szkeptikus, vidám és melankolikus, kvázi-infantilis és rejtélyes, spirituális és profán, banális és ezoterikus, optimista és rezignált, barkácsoló és vérprofi, képimádó és intermediális, (és így tovább) egyszerre. Underground életformában élt mindenestül, mégsem veszett el benne, inkább művészetet csinált mindenből.
Az ő esetében nincs szükség jó emlékezőtehetségre, anekdotikus hajlamra és végtelen kommentárokra: életműve megfogható, megtekinthető és meghallgatható. Mondjuk egy tisztességes, összefoglaló monográfiát az utóbbi tíz-húsz évben összehozhattak volna az illetékesek, de ennek hiánya legyen csak az ő szégyenük. Pedig az ő esetében is igaz lesz, hogy „a jót, azt nem lehet eltüntetni, és az igazságot nem lehet vérbefojtani” (V.J.)
Vető intermediális alkatú művész, aki e gyanús kategóriát egyéniségének erejével és stílusának homogenitásával tette a maga számára esztétikailag értelmessé, mások számára pedig hozzáférhetővé. (A kísérleti intermedialitás egyébként a hetvenes években még egyátalán nem azt a zavaros és fellengzős semmit mondás jelentette, mint ami a jelen korstíluspótlékaként konstruált „újmediális, kortárs művészetet” jellemzi.)
Zenéi, dalszövegei és festészete mellett engem különösen a fotói nyűgöznek le: a Hajas-szekvenciákkal párhuzamosan készített metaforikus képpárjai, illetve triptichonjai (melyekben a fotó pszichedelikus és költői lehetőségeit tárta fel), a nyolcvanas évek elején készített fotó-festmény montázsai (melyekben új esztétikai értelmet adott fotó és festészet eredeti felfogású egymásában létezésének), valamint a nyolcvanas évek közepén – nagyítógép alatt – készített, vicces-drámai megrendezett tárgykollázsai (melyekben összefoglalt mindent, amit a fotóval kapcsolatban felfedezett). Szerintem ezekkel a remekműveivel a magyar fotóművészet történetének abszolút élvonalában van a helye – olyan művészek között, mint Vitéz Papp Gergely, id. Soltész István, Szilágyi Lenke vagy Vancsó Zoltán.
A nyolcvanas évek második felétől azonban a nagy időket kicsi idők váltották fel a művészetben – s tartanak immár valószínűleg a világ végezetéig (azaz még kb. 20-30 évig, ha minden ilyen jól vagy rosszul megy). Míg Vetőben a hetvenes-nyolcvanas években egyfolytában megszólalt a műtörténeti Idő, az azóta eltelt húsz évben már nem volt, ami megszólaljon. Tehetsége és kreativitása nem kopott, munkakedve is a régi, de újabb alkotásai már csak a nagy Semmiben zengenek.
„Most” egy „Villanyfestmény” című installációt állított ki a Gödörben (mely semmiféle viszonyba nem áll a másik két kiállító – Gajzágó Donáta és Korondi Luca – kortárs festményeivel). Összefoglaló mű ez, melyben művészetének utóbbi harminc éve összegződik. Arról az Időről beszél, ami eltűnt, de amelynek eltűntéről ő tüntetőleg nem kíván tudomást venni.
Ragaszkodik ahhoz az attitűdjéhez, hogy semmiféle spekulációnak nem szabad kiszolgáltatni a művészetet, mert többféle igazság van és „ha valami véget ér, valami elkezdődik.” Hogy valami véget ért az világos, de vajon mi kezdődött el? Csak nem a nosztalgia kora, amit ez a mű is ellenállhatatlanul áraszt magából. Ha igen, az nekünk nem annyira jó, mert – amellett hogy igazságtartalma adott esetben kétségbevonhatatlan – a nosztalgia nem egy túlságosan erős esztétikai állítás. Egy ilyen ritka-zseniális művésztől pedig különösen nem az.
Természetesen könnyen megeshet, hogy tévedek e megítélésben, és akkor ahhoz hasonló helyzet áll fenn, mint Duchamp utolsó installációja kapcsán – „Adva lévén” 1946-66 –, melyről máig tart a szakmai vita, hogy egy végsőkig kifinomult remekmű, vagy inkább egy orbitálisan ízléstelen giccs… Egy igazi művész viszont pont arról ismerszik meg, hogy ne fogadjon szót, és ne törődjön a kritikákkal, úgyhogy kedves János, én végső soron nem is kívánok neked mást, minthogy alkoss még legalább harminc évig, és műveiddel teremtsd meg az új Időt!
MOST - Gajzágó Donáta, Korodi Luca és Vető János kiállítása, Gödör Klub, 2009. november 14 - 25.
Hozzászólások az íráshoz (eddig 3 hozzászólás érkezett)