„Nem gondolkodtam azon, hogy az új világban minek kellene lennie, hanem azon, minek nem kellene lennie.” (Eric Heinitz, kiállító)
A mottó is jelzi, hogy első lendületből két képzeletbeli úton indulhatunk el, ha változtatni szeretnénk: kiveszünk a szobából, vagy beteszünk oda valamit. Persze, az átrendezés ennél sokkal kreatívabb is lehet, amint mindkét módszerrel egy időben élünk. Sőt, még célravezetőbb lehet, ha egyszerűen kirúgjuk a szoba falait.
Az Európai Bizottság által kiírt „Képzelj el egy új világot!” pályázat címe és a kiírás is tág teret hagyott a profi és amatőr fotósoknak. Bár már önmagában az inspiráló, ha a kreativitásra, gondolatok, elképzelések megmutatására szólítanak fel. Manapság ez nem túl gyakori, főként nem tét, cél és elvárások nélkül. Azaz valaminek a szolgálatába állított kreativitásból, vagy annak tűnő képességéből van elég. Most azonban szabadra állított elmével egy új, és automatikusan mindenki által jobbként értelmezett világot lehetett felvázolni fotók segítségével.
A Kreativitás és Innováció Európai Éve alkalmából született kezdeményezésre (már az eddigiek alapján sem meglepő módon) 1500 fotós 5000 alkotást küldött be. Ez a magas szám valószínűleg annak is köszönhető, hogy sok a mondanivalónk. Végre bármelyik európai (vagy nemsokára európai, vagy izlandi, norvég és lichteinsteini) állampolgárnak lehetősége adódott, hogy elmondhassa, ami a szívét nyomja. Vagy csak úgy eszébe jutott, vagy passzolt a kiíráshoz, vagy bármi más miatt – de érdemesnek tartotta megosztani. S végre nem csak a szűkebb környezettel – vagy pusztán a virtuális térben, hanem (eséllyel) pályázva a kézzelfogható üzenet részeként. Az üzenetnek, hogy a bizonyos módon elmondott véleményünk érdemes a megfontolásra. Ez egy weboldalért és egy kiállítható példány előállításáért mindenképpen megéri.
A fotók mint minden vízió és science-fiction: a jelenről szólnak. Társadalomkritikák, állásfoglalások arról, ami van. Ez az egyetlen jellemző, ami minden fotóra igaz, de ez nem minden esetben az alkotók szándékán múlt, hanem jelenidejűségükön. Minden más szempontból eklektikus, egyenetlen mélységű és színvonalú a 3 nyertes sorozatból és a 30 közönségdíjra nevezett műből összeállt tárlat.
A fotóanyag képileg nem értelmezhető összefüggő egészként, ami részben nem meglepő egy ilyen jellegű tárlatnál, másrészt a válogatásban több olyan alkotás is van, amik egymásnak felelgetnek – mintha a zsűri érzékeltetni akarta volna, hogy mennyi hasonló kiindulású fotó érkezett be, hogy milyen hasonló motívumok és témák foglalkoztatják Európa-szerte a fotózókat, és próbált ennek mentén egységesebb anyagot összeállítani. (Lásd a pitypangos-lányos, vagy papírdobozfejű embereket ábrázoló fotókat.) Hogy mennyire eltérőek ezzel együtt is a fotók, azt a kiállításrendezés is „leviselkedi”: szokatlanul izgalmas módon a kiállítótér falát egymásba illeszkedő sokszínű sávokra festették a rendezők. Nem egy kiállításra ítélt mű jól ismert képi toposzokkal dolgozik, sőt, még azt is mondhatjuk, hogy képi közhellyel él. Hasonló a helyzet a fotók által felvetett problémákkal is, amelyek igen sokfélék. Nemcsak témáik, hanem komplexitásuk, fajsúlyuk, végiggondoltságuk is eltér egymástól, és nem mindegyiknek sikerült túllépnie a felszínes, szintén közhelyszerű kijelentéseken. Itt talán az is szerepet játszhat, hogy a legtöbben sorozatokat adtak be, s azokból pusztán egy fotó akkor sem tudja annyira összetettet módon érzékeltetni a felvetett kérdéseket, ha amúgy képes lenne rá. Illetve, nyilván szó sincs arról, hogy csak drámában és/vagy bonyolultan lehet problémákról beszélni.
A gumicukor mackókkal elmesélt kirekesztősdi (Eric Heinitz) játékos formája megnevettet, ugyanakkor már annyira „cuki“, hogy éppen ezzel azt juttatja eszünkbe, hogy a jelenség mennyire nem az. És az is felmerül, hogy mi magunk talán éppen ennyire vagyunk nevetségesek, vagy komolynak tűnni akarók, amikor hátat fordítunk a másiknak. A Majmok fegyverrel sorozat (Ariana Kanonenberg) kiállított képe sci-fit idéző szürreális világot mutat, és talán túl egyszerűnek tűnik az összekapcsolás, hogy akkor ki kicsoda, de eléggé meglepő a mozgólépcsőző majom ahhoz, hogy a kép mégis működjön. Érzékelésünket állítja kihívások elé a 3. helyezett fotósorozat, Vincent Bitaud Car(e)less City című anyaga: elsőre nem is nagyon tűnik fel, hogy van valami furcsa a képekben. Ismerős városi tájakat látunk. Aztán persze egy másodperccel később leesik, hogy a mesterséges formák határait tisztességesen betartva, de visszatért a természet, a víz, a föld, a fű a háztetőkre, a felüljárókra, az autópályákra. És a képi játék megfejtése során legalább egy pillanatra belegondolunk, hogy valószínűleg nem ez lenne az egyetlen következménye, ha autómentessé alakulnának városaink. S hogy lehet nagyon személyesen, az egyes emberen keresztül utalni valami sokkal nagyobb és komolyabb problémára az eddig említett, az ember alakját nélkülöző képek mellett, arra Quinn Jacobson egy német takarítónőt ábrázoló fotója nagyon jó példa. Itt persze nem sokat értenénk a kísérőszöveg nélkül. De Németország múltjáról, arról, hogy mennyi tisztázni, rendbetenni való volt, és van – hogy egyáltalán, tisztába kell tenni a múltat ezen a szinten is a jelenben ahhoz, hogy érdemes legyen megvárni, amíg jövő lesz belőle – kulcskérdés, Európa bonyolult és terhekkel teli történetét tekintve biztosan.
Az új világ képe ma még a fejünkben, képzeletünkben, szándékaink szintjén létezik csak. A digitális világ adja azt az illúziót, hogy a jövő hamarabb itt van, hogy ami holnap lesz, tulajdonképpen az is itt van velünk, látható, körbeküldhető a neten. Ilyen, jövőből érkezettnek tűnő, a zsűri által képeslapszerűsége miatt is kedvelt képek az első helyezett magyar fotós, Halász Dániel Képzeletbeli napló sorozatának fotói. A bárki fotóalbumából kivehető fotók azt jelzik, hogy milyen jó lesz, amikor majd az egész világon nem lesznek határok, a lehetőségek szintjén sem. A fotósorozat makettek segítségével készült, ebbe a fotóshagyományba épül be, és nem is rosszul: sajátos hangulatú képek, a személyesség legcsekélyebb jelzése nélkül, ami azonban valóban jellemző saját fotóink egy részére is, amikor egy jó nagy darabot akarunk befogni abból a látványból, ami elénk tárul, amikor utazunk. És nem állunk „eztnézzetekmilyenszuperhelyrejutottamel“ pózba az előtérben. A határok nélküliség, mint az új Európa egyik fő célja és eredménye nem véletlenül nyerhette el mint téma is a zsűri tetszését.
Társadalmi egyenlőtlenségek, menekültügyi, környezetvédelmi problémák, az egyének jövőbeli viszonylatainak módjait feszegető kérdések még egyaránt felmerülnek, ahogy olyan képekből is láthatunk jó párat, amelyek különlegesen, utópisztikusan szépek, álomszerűek, és így utalnak arra, hogy nem a jelenvalóság részei. A kétségbeesett szerepmegfelelések elől bármiből készített hajóval való menekülésről szóló kép mai terheinkre utal, és arra, hogy ezek elől sokszor csak fejben tudunk kiutat találni (Katja Wittig).
A 33 fotóból illetve sorozatból négynek az alkotója magyar, amire büszkék lehetünk: az első helyezett és a közönségdíjas (Szabó Balázs: Hősök), illetve még kettő: Balogh Imola és Nyéki Attila egy-egy fotója is bekerült a végső anyagba. Ez utóbbi képe csak egy a többi között, nem nyer kiemelést, de talán így van jól. Az ok szerepel rajta, ami miatt az egész történet érdekes: egy ultrahangos felvételt mutat a fotó, egy magzatot az anyaméhben. Még bent van, védve, fejlődik, készülődik. Miatta tesszük, amit teszünk. Az ő jelenéről gondolkodunk mi most – s egyúttal ő: a jövő maga.
Képzelj el egy új világot!
2010. február 12 – március 21.
Hozzászólások az íráshoz (eddig 0 hozzászólás érkezett)