Sosem látott backstage-fotók, színpadon kívüli átszellemült, civil vagy éppen intim pillanatok, eljövendő nagy sztárok pályakezdő portréi, szenvedélytől túlfűtött koncertpillanatok, művészi albumborítók és végül, akik nélkül nem nyerne értelmet a zene: az emberarcú rajongó közönség.
Ha valaki lehívja az egyik legnagyobb nyomtatott és online New York-i fotómagazin weboldalán található aktuális kiállítások listáját, akkor közel 10 oldalnyi galériacímet és kiállítóhelyet nyomtathat ki sorvezetőnek, ráadásul mindezt akkurátusan nagyobb körzetekre osztva: Downtown, Chelsea, Midtown & Uptown, Bronx, Brooklyn, Queens, Staten Island. A választás nagyvonalúságunkra és lejárható cipőtalpunkra volt bízva, ám sokszor izgalmasabbnak és tartalmasabbnak bizonyult az őrült halloween-i forgatagot, a nagy New York City Marathont figyelni, netán a harlemi negyed döbbenetes utcatárlatát – a rasszista pogromokat és lincseléseket megörökítő százéves dokumentumfotókkal.
Az elmúlt hónapokban (a Capa-kiállítás kapcsán) Magyarországon sokszor negatív felhangokkal emlegetett International Center of Photography (ICP) origónak tökéletesnek tűnik. A Time Square szomszédságában, az egyik legforgalmasabb sugárút sűrű kereszteződésének felhőkarcolójának aljában helyett kapott ICP elsőre fotográfiai világközponthoz képest kicsiny méreteivel hökkent meg, másodjára nem túl ütőképes tárlatával, harmadszorra pedig szervezettségével: a 6. Avenue túloldalán, az ICP galériával szemben található (a föld alatt) az ICP méretes oktatási centruma, ami még a kiállítóteremnél is fontosabbnak, virulensebbnek és cashflow-szagúbbnak tűnt: az általában 2 hónapos fotókurzusok ára – és van belőle tucatnyi – átlag 900 dollárt kóstál, az egynapos workshopoké 300 dollárt.
A tendencia itt is megfigyelhető, akárcsak az általam vizsgált alternatív színházak esetében: nem az intézményben, a főtevékenységben „van” a pénz, hanem az oktatásban. Az ICP boltja viszont remek albumokkal, pofás fotóhasználati tárgyakkal vannak telezsúfolva, ezek között is a legizgalmasabbnak a Sharan cég kartonpapírból origamizható lyukkamerái tűntek (kisfilmes, panoráma és álrollfilmes formátum), amik rendes 35mm-es filmre exponálnak, többször használhatók és mindössze 30 dollárba kerülnek.
Az ICP-ben a harmadik fotó és videó triennálét rendezték meg éppen, ennek keretében volt látható a Dress Code c. kiállítás, amely 34 alkotótól különböző szociokulturális kontextusba helyezett divatfotókat és fotószériákat vonultatott fel, a divatot nem a kifutók és magazinok világa felől, hanem történelmi, nemi, földrajzi távlatokból közelítve. A ruhák, kosztümök és egyéb testöltözékek sokkal inkább voltak egyes kísérleti projekt vizuális elemei, eszközei, mint céljai: az egy kaptafára járó, globalizálódó világban az egyéniség és a kulturális identitás sajátos megnyilvánulásai. Ennek ellenére a szemkápráztató, színtani hatásokra alapozva kifestett kiállítófalakon lógó munkák többsége unalmas vagy sorozatból való kiragadottsága okán értelmezhetetlen volt (pl. Cindy Sherman képei), és a művészet-divat-kereskedelem alapkérdésein nem nagyon lépett túl.
Emlékezetes marad Yto Barrada 9-képes tablója a Csempészek c. sorozatából: egy marokkói asszony 9 lépésben úgy veszi fel tradicionális ruháját, a dzsellabát, hogy a határellenőrzések és a motozások során a sok réteg alatt, a bő, buggyos redőkben ne tűnjön fel a csempészáru. Hatásos munka Anne Morgenstern Dry Run c. sorozata is: Damaszkuszban élő, fiatal palesztin menekülteket öltöztet fel divatos ruhákba. Alanyai futnak, homokdombról gurulnak le, roncsok felett ugrándoznak, elbújnak: a pillanatképek „fashionphoto” jellege és a közel-keleti ütközőzónából megszokott hírügynökségi fotózsurnalista ízek között éles feszültség keletkezik.
Üde színfolt Hank Willis Thomas Unbranded c. szériája: a fotós Martin Luther King 1968-as halála és Barack Obama 2008-as megválasztása között megjelent, kizárólag afroamerikaiakat felvonultató sajtó- és óriásplakát-hirdetéseket retusált. A képekről eltávolította a reklámozott terméket: a vásárlási célzatosságtól megfosztott képek humort, harmóniát és jólétet sugároznak, leleplezve, hogy a faji előítéleteken a profit érdekében képesek felülemelkedni a multicégek, és a sajnálatos közgondolkodással szembe menve a fehér középosztály világához hasonló illúziót előidézni fekete alanyokkal. A kiállításról bővebben.
Ha már Obama: a neves Leica Gallery Pete Souza, az amerikai elnök személyi fényképészének sorozatát állította ki. Az elnök első 200 napja cím kapcsán (magyar) reflexből rossz propagandafotók, idilli és patetikus beállítások ugranak be, ám Souza olyan képeket válogatott be a bő felhozatalba a munkájából adódó több tízezernyi kattintásból, amelyek egy ízléses sajtófotó-versenyen aratnának. Nem takargat, nem jópofizik: remek, elkapott pillanatok, a hivatalosságon túllépő, duplafenekű jelenetek mutatják be a Mr. President formális és színfalak mögötti életét. Kíváncsi lennék, a politikai mocsárra épülő közgondolkodás hogyan fogadna egy ilyen kiállítást itthon, illetve a jelenlegi elnöki fotós, a legendás magyar narancsos képi világot megteremtő Déri Miklós milyen képeket rakna ki.
Elhagyva a belvárost és Brooklyn felé, valamint a minőségi sajtófotós nyomvonalon továbbhaladva belepillantottam a VII fotóügynökség (itt hálózati tag Gárdi Balázs is) tárlatába is: Seamus Murphy „A darkness visible: Afghanistan” c. munkája a lerágott csontok még cupákos részéhez tartozik. Decens, az érző megfigyelő pozíciójából készített, átfogó fekete-fehér sorozata a színvonalas, a háborúval és keleti egzotikummal nem olcsójánoskodó képriportok közé tartozik. Ugyanezt a korrektséget tudhatja magáénak a Brooklyn Museum of Art termeiben látható „Who shot rock n’ roll: A photographic history, 1955 to present” c. kiállítás is. A lefordíthatatlan szójátékos cím a rocktörténet minden szegmensét igyekszik lefedni. Sosem látott backstage-fotók, színpadon kívüli átszellemült, civil vagy éppen intim pillanatok, eljövendő nagy sztárok pályakezdő portréi, szenvedélytől túlfűtött koncertpillanatok, művészi albumborítók és végül, akik nélkül nem nyerne értelmet a zene: az emberarcú rajongó közönség.
A végére maradt a két múzeumi mogul: a Museum of Modern Art (MoMA) óriási csalódást, (tényleg) említést sem érdemlő New Photography 2009 címmel futó kiállítóterme riasztó irányvonalat és súlyos ötlettelenséget feltételez, vagy csak egy fals kurátori munka eredményét mutatja. Jobban járunk, ha a gyűjteményt bemutató termek valamelyikébe hátrálunk, ahol sok meglepetés nem vár ránk, de egy korrektül szelektált, best-of-Avedon-anyag még így is felüdülés.
A Metropolitan Museum of Art koncepciója pedig valahol a drága, nagy merítés és az ömlesztett sajt érzete közt ingadozik: minden van, mi szem szájnak ingere, döbbenetes ókori leletek vagy akár méregdrága elitfestmények. És mindenből janicsárnyi: ha éppen a képaláírás szerint állagmegóváson esik át valamelyik Matisse-kép, akkor nézzünk csak jobbra-balra, van ott elég sztárpiktor még. A 19. századi festők terméből mi sem természetesebben lépünk át a szamurájharcosok öltözékét bemutató trendi időszaki kiállításba, majd egy balkanyar és máris a polinéz kultúra tárgyait szemlélhetjük.
Valahogy így jártam odüsszeiámat, amikor egyszercsak alagút végi fényként fotók tűntek fel. Lelkesedésem alábbhagyott, amikor Robert Frank The Americans (mi más?!) gyűjteményes kiállításába ütköztem. A Fotopost hasábjain már megírtam a párizsi labdaházi tárlat kesernyés rezüméjét, New Yorkban mégis értek meglepetések: pl. több teremnyi kép az ’55-ös sorozatból, sokkal nagyobb méretben, mint a párizsi kiállításon. A bevezető teremben Robert Frank kusza, ceruzával írt piszkozatai, legépelt és beadott pályázatai, kérvényei, elszámolásai a Guggenheim-ösztöndíj kapcsán, édesbús levélváltásai a szintén nyughatatlan Walker Evans-szel, próbalaborálások selejtjei, negatív kontaktokban bejelölt hasznos képkockák világították meg jobban a legendás sorozat keletkezéstörténetét, míg az utolsó teremben az átértékelt múlttal kapcsolatos anyagok kaptak helyet.
Franket nyomasztották hamar kultikussá vált könyvének értelmezései, a hirtelen jött hírnév és a fényképeinek kollektív emlékezet-képző volta. Kvázi megtagadta, még ki is parodizálta a sorozatát: nem ikonokként akarta látni képeit, hanem a múlt szuvenírjeiként, erről tanúskodik az 1977-es, szárítókötélre kitett Americans-fotó nagyítás is. Ugyanakkor az utóbbi évek könyvmegjelenései és vándorkiállításai egyfajta kritikai kiadásként is értelmezhetők.
Ami nem változott, az a The Americans képeiből sugárzó szenvtelenség, az ifjú fotós helyzetekbe „belemenős”, megkapó sutasága. A helyzet „muszája” miatt dőlve-suttyomban exponált képeken feltáruló félénkség egyszerre mutatja, hogy a talált pillanatban mindkét fél (a fotós és alanya is) lelepleződik. A dokumentarista fotós ismérve ez: rajtakapás és rajtakapottság.
Hozzászólások az íráshoz (eddig 0 hozzászólás érkezett)