Szilágyi Lenke számos alkalommal elmondta: ő szép képekért dolgozik. Vagyis nem egy ideológia mentén, ahol a kép eszköz kifejezésre, hanem maga a cél. Ő az az alkotó, aki a fényképet nem tervezte fegyverként, vagy érvelésként használni, mindezt megtetszik a szerkesztők, kurátorok, kiadók. Ezzel a késztetéssel sem vitatkozni nem érdemes, sem belelátni egy intrikáltabb koncepciót. Mi viszont az, amit szépnek ítél? Mire jó mindez nekünk, ábrázoltaknak és nézőknek?
A Puszta idill is sokféle képből áll, ezek mindegyike külön válaszokat nyújthat a fenti kérdésekre. Egyik véglet az installációban is a végső kép: az álló, templomtornyos-lombos darab.
Olyannyira festményszerű, hogy inkább a konstruktivista városi tájképből, az akvarell technikája nyújtotta fátyolos foltokból és a lírai absztrakció színharmónia-igényéből vezethető le, semmint bármiféle objektivitás újraközléséből. A szokatlan eredetek véletlenül talált vagy éppen kijavított (fény)viszonyok eredményei, azaz erős, szakadozott felhőzeten áttűnő holdfény és lombokat már bemozdító, közepes erősségű szél, kiegészülve a fa koronáját mesterséges fényforrás által nappali látványúra színező effektusával. E reflektor, hogy egy forgatás céljából vetült-e e fára, avagy e fotó kedvéért-e, talán egy autó fényszórójából, ha meg is tudjuk, nyilván nem fogja a kép értékét egyik irányba se elbillenteni. Arra a munkára irányítja csak a figyelmet, melyet Szilágyi Lenke saját élethelyzeteivel közösen végez.
Véletlenül ezt éppen tudom, hogy a Viktort lepattant prostituáltként megörökítő kép (Valahol I. 2008.) egészen megrendezett darab, színes reflektoraival, jelmezével, sminkjével egyetemben. Ennyiben szintén egyfajta végletet képvisel, mivel ez a legakartabb kép. Más kérdés, hogy végeredményében inkább paródiája azon képakarásnak, amikor személyiségeket gazdagon illusztrálnak környezetük révén, s a felvételben rögzítik, megfellebbezhetetlenné alakítják (akár az emlékműveket) ezt a személyiségkonstrukciót. A tágas képtérrel, az önmaga kívánatosságában egy percig sem kételkedő, e tágasságot emiatt egójával könnyedén ki is töltő modellel kapcsolódik össze. Az ebben a rendkívül hanyagolt környezetben fölvett kép pedig igazi közép-európai, halálos humorral kuncog a fényképhez fűződő, azt mint valóságábrázolást elfogadó hiten.
A többi kép erősebben elüt e két kilógótól, s egységesebb gondolatok köré rendezi magát, két csoportba. Számomra az tűnt fel – leginkább az éjjeli vasútállomás környéki felvételeken – hogy a művész azt változtatja képpé, ami ezeknek az embereknek a valósága, miközben ezek az emberek ezt a valóságot meg sem élik. Megszokott környezetükről tudomást sem vesznek, társaságuk, beszélgetéseik minden bizonnyal csak elfedik azt, ami valós közegük. A képek nem pillanatok felvételei, mert ahhoz az kellene, hogy a szereplők jelen legyenek, de ez nem jellemző rájuk, hiszen valami másra figyelnek.
A személygépkocsis kép példázza ezt leginkább. Szereplői jövőjükben vagy múltjukban matatnak, illetve valaki ’nem jelen lévővel’ kommunikálnak, külön-külön. Ezen történeteik, érzéseik fölfedésére a kép esélyt sem nyújt, annál inkább azt hangsúlyozza, mi az, amitől e személyek tudatai menekülnek. Már a nyilvános térből átléptek a személyes buborékba, csak még látszik rajtuk, milyen messze merültek el sebesen. Mindezt nem egy kemény, szobrászias környezetábrázolással valósítja meg e fotográfia, hanem a tükröződések, fénytorzulások nyomai által föloldottabb, megint egy, ám másfajta illuzórikusságot sugalló módon.
A félabsztraktot súrolja – belülről – kollázsszerűségével az a néhány kép, ahol a bemozduló szerelvények masszív, egységes színfoltokat foglalnak el a képfelületből. Ez is inkább festői és grafikusi vizuális megszokásokat vonz, hiszen a kompozíció kedvéért tart annyit és éppen akkor a záridő, nem pedig a záridő alatt csúcsosodó események utólagos visszaolvasásának irányítása a cél.
Szilágyi Lenkét sosem érdekelték az embereket lázba hozó dolgok, mármint, amikről általában készítenek is fényképet, s általuk a valamivé kijelentett ügynek híre megy, hogy tovább dagadjon. Feltételezem, hogy például ilyen dagadékok töltik ki szorulásig a kék vaslemez-kerítés előtt telefonáló személy tudatát is; legalábbis nem tartom elképzelhetőnek, hogy egyszer csak megtorpanjon a bilikék kerítés előtt, és olyasmivel kezdjen foglalatoskodni: mint amit egy monokróm festő monumentális alkotása előtt tehetünk.
E városias környezet ott-sem-létre, telefonálásra, mást akarásra ösztökélő, filmesre bevilágított éjszakai közege mellett magában a szikrázóan napfényes életben lubickolnak a Puszta idill többi képviselői. A kontraszt vállalhatatlanul Oscar-szagú lenne, ha a fürdőzők nem viselnék ilyen egyértelműen az iparosítás nyomait, ahol a természet, ha mező, úgy egynyári pionír gyomokból (aggófű, pipacs) áll, mint a masszívan átmozgatott, majd hanyagolt földeken általában. A strand pedig kőolaj-kitermeléssel kapcsolatos tartálykocsik környéki öntözőcsatornája, ahol a betonzsilipek párkányai kínálkoznak a nem kimondottan kristálytiszta vízbeugrálásra.
Ők mégis a bajnokok, mert ahhoz képest, hogy senkinek sem jutna eszébe külön fürdődresszre költeni, szakadatlanul megélik azt, ahol tartózkodnak, mindezt közösségként teszik. Ugyanez az egybe fűzött figyelem teszi irigylésre méltóvá a szekeresekkel eltöltött idő alatt készült felvételek szereplőit is.
Az ipari nyomok végképp elkopnak a zöldmezős képeken, itt lakik a legerősebb Puszta idill. Az ebben a tájban élők természetközelségét – régi legelőn lovasok, nyárfasor, és ennyi – méltán gondolom egészen fantasztikusnak innen a billentyűzet előttről is, de még a Dunára néző galériából is. A gyepen heverő srácok arcára viszont egyáltalán nem az ül ki, hogy tisztában lennének adott esetben azzal, hogy valaki a róluk készült fénykép alapján vágyódást érezhet az ő életük iránt. Számukra a puszta az unalom átka, ahol hiába lenne az erőlködés, minden ugyanúgy maradna. Szilágyi Lenke pedig ezt is azonnal hozzáférhetővé teszi, mielőtt még az érdekessé váló képek dagasztotta elvágyódásunk kifutna a fedő alól.
Szilágyi Lenke Puszta idill című kiállítása megtekinthető a Memoart Galériában 2009. április 28-ig.
Szilágyi Lenke portfoliója a fotografus.hu honlapon
Hozzászólások az íráshoz (eddig 0 hozzászólás érkezett)