A portré. A fotó mint színpad

(„Ezen beállítottság erénye az, hogy felszámolódik. Így egy új valóságsík jelenik meg, mely már túl van az időben megfagyasztott, megrendezett pilanat rögzítésén, hiszen teret ad az interpretációnak.”)

Gerhard Klocker

  

 

A  fotó mint színpad, hangzik a kiállítás alcíme, s ez rögtön egy bizonyos perspektívát ad az el-elkalandozó figyelmemnek. Nem könnyű ugyanis fókuszáltnak maradni, ha az ember ilyen széttartó, ilyen nagyívű, ilyen hatalmas nevekkel teletűzdelt, ilyen sokrétű kiállítást akar bejárni, még akkor sem, ha a képek sokasága elvileg mind egyetlen műfajba sorolható. A fotó mint színpad tehát elsőre talán meghökkentő cím, ha portrékat megyünk megnézni, hiszen azok ugyebár a „lélek tükrei”, vagy legalábbis valamit, valami őszintét és csak a fotó igazságrögzítő technikái előtt feltárulót mutatnak meg a modell belső életéből.

 

Az arc vászon, melyre a lélek saját magát rajzolja, a tekintet pedig kapu, mely a belső titokra nyílik; a jó portré tehát arról ismerszik meg, képes-e felnyitni ezeket a kapukat és tükröt tartani a modell (akit, ebben az értelemben degradáló modellnek nevezni, hiszen önmagát prezentálja, nem puszta felületként van jelen) feltáruló személyisége, története, kontextusa elé. A portré e séma szerint tehát sűrít, a portré egy megismételhetetlen igazságfeltárulás képe, nincs szüksége további változatokra, nem része sorozatnak, önmagában áll. 

 

 

 

Az imént felsoroltaknál azért talán már mindannyian csalafintábbak vagyunk, s nézői elvárásaink nem korlátozódnak ilyen igazságfeltárulásokra, de talán mégis hasznos ezeket az ősi sémákat elővenni, hiszen kiállításunk művészei által továbbra is játékban vannak tartva, hol azért, mert egyes művészek folyamatosan próbálkoznak velük, újraalkotják őket, feszegetik a határaikat; hol azért, mert mások látványosan aláaknázzák őket, s tudatosan reflektálnak a mögöttük megbúvó, a fotóval kapcsolatos előítéleteinkre.

 

Persze nemcsak arról van szó, hogy fotó és igazság viszonya kérdőjeleződött meg, ennél itt egy, a portré szempontjából talán még relevánsabb probléma is szerepet játszik; hiszen a képen ábrázolt személyekkel kapcsolatban is kérdések merülnek fel; elsősorban az, hogy milyen fogalmunk is van pontosan az identitásról. Elképzelhető-e az emberi identitás valamiféle belső egységként, mely egy ügyes fotós képén megmutatja magát, vagy inkább töredezettségről, széttartó, egymásnak ellentmondó elemekről kell beszélnünk, ha ezt a fogalmat akarjuk körüljárni?

 

A kunsthallei kiállítás kurátora, Peter Weiermair tehát bizonyos naiv elgondolásokkal szemben, a fotográfiai posztmodernből, az alkalmazott fotográfia fotóművészetre gyakorolt hatásából (és a kettő időnkénti összeolvadásából) okulva „színpad”-nak nevezi a portréfotó játékterét, mely „mindig egy dialógus eredménye”, melyet egyszerre legalább hárman alakítanak ki; a művész és a modell mellett számolnunk kell a nézői tekintettel is. Hozzátenném, szerintem a játszma ennél még komplexebb, hiszen jelen van egy kamera is, adottak a fotó- (és művészet)történet bevett ábrázolási formái, melyek különösen erősen érvényesülnek egy olyan kép esetében, mely ilyen erősen ágyazódik egy műfaji tradícióba. 

 

Mi marad tehát a portré portréságából, ha leszámolunk minden naiv előítéletünkkel, s szembenézünk a ténnyel, hogy itt bizony színpadokról van szó, melyek többszörösen összetett játszmáknak adnak teret? Mit mutat nekünk a portré, ha nem egy közvetlenül feltáruló lelket, egy belső lényeget? Jelenti-e a portré halálát a fotó igazságrögzítő szerepébe, feltáró képességébe vetett hit megkérdőjeleződése és a digitális fotográfia, a manipulációs technikák megjelenése?  

E kérdéseket feszegeti maga a kiállítás is, és bizony szép számú példát hoz fel a tradíció valamiféle továbbélésére; az érdekes pedig éppen az, hogy miféle továbbélésről van szó, hogy az egyes művészek milyen stratégiákat fejlesztenek ki a az emberi arc, az emberi test megmutatására, egy egyén bemutatására, vagy megkonstruálására.

 

 

Bizonyos művészek továbbkísérleteznek az autenticitás valamilyen formájával, igyekeznek olyan helyzeteket létrehozni, melyben ha nem is az egyén egész lénye, de legalább egy-egy nézete, egy-egy fragmentuma megmutatkozhat, felszínre kerülhet. Ezt a szinte automatikus, csak az öntudatlanban, a pillanatnyiban előkerülő lényeg-darabkát kutatja Beat Streuli, nagyvárosi tömegekben elkapott közeli felvételeivel. Itt nincs annyi lehetőség a beállításra, a modell pedig nem vesz részt tudatosan a folyamatban: hétköznapi maszkját viseli, nem rendezi önmagát képpé a szó portrészituációt idéző értelmében, s így talán személyének mindennapiságából látunk egy szeletet.

 

Leo Kandl pont az ellenkező stratégiát választja: a modell kezébe adja a hatalmat a kép fölött; modelljei önkéntesen jelentkeznek a fotós apróhirdetésére, maguk választják ki a helyszínt, s helyezik el magukat a térben. Ez az önredezés más módon ad alkalmat az identitás egy darabkájának (jelen esetben) ön-megmutatására.

 

Wolfgang Tillmans képein az „eredetiségigény” (jobb kifejezés hiányában megmaradok ennél) megint másképp mutatkozik meg: „Az identitás töredékes jellege nyűgöz le.” – mondja Tillmans egy interjúban. Képei az „egyetlen olvasat hiányát”, „a személyiség többrétegűségét és ellentmondásait” kutatják, melyek megfoghatatlanok egyetlen sűrített képben, egy bejáratott formaegyüttes segítségével. 

 

Luigi Gariglio is az identitás törékeny mivoltát igyekszik megragadni, de egészen más módszerekkel: környezetükről leválasztott, a színpadra egyedül, a maguk védtelenségébe állított emberek képét mutatja be nekünk: bártáncosnőinek mindennapi életformája csak kontrasztot alkotó szellemként lebeg a steril képek hátterében (ugyanakkor igen erős a jelenléte, hiszen a modellek, egy-egy képen belül hiába választódnak le foglalkozásuk hátteréről, sorozatba illesztve a képek a tipológia-alkotás felé mutatnak). Tudunk-e, vagy inkább akarunk-e hűek lenni a modell lényéhez, s ha van egy ilyen felfedhető lényegiség, vajon az az önmagában, önmagáért, különösebb fotóművészeti beavatkozás nélkül lefényképezett arcban mutatkozik-e meg? 

 

 

A szociális, családi és egyéb kontextusok helyreállítása más művészek számára pont ahhoz járul hozzá, hogy modelljükről minél teljesebb képet mutassanak. Sok, a kiállításon szereplő fotográfus igyekszik lázasan saját életének szereplőit megörökíteni mindennapi környezetükben. E modus talán leghíresebb képviselője Nan Goldin, aki most a Kunsthalléban is szerepel néhány képpel. Az ő nyomában fotósok egész generációja indult el mindennapjaik alakjait naplószerű stlíusban megörökíteni. Tillmans képeihez hasonlóan Goldin is modelljei „töredékes identitását” követi, a képek az életmű egészének részeként nyernek értelmet, mely életműben a szereplők különböző élethelyzetekben tűnnek fel, de soha nem olvadnak egyetlen alakká, nem fényképezhetőek le lényegiségük sűrítettségében.

 

Andreas Mader az egyéniség folyamatszerűségét családjának konstans dokumentációjában engedi kibontakozni, növekedés, születés és halál ciklusait követi kamerájával. „Nagyformátumú kamerával dolgozom, ennek nehézkessége elég időt és teret ad modelljeimnek, hogy valamit elmondjanak saját magukról” –idézi Madert a kiállítási tájékoztató, aki Leo Kandl-hoz hasonlóan a modell önrendezésére helyezi a hangsúlyt.

 

Különleges problémát jelentenek a portré műfaján belül, így a kiállítás terében is, az ismert személyiségeket ábrázoló képek, melyek az autenticitás kérdését még egyértelműbben vetik, fel mint az eddig tárgyalt portrék. Hiszen itt számolnunk kell egyfajta, mindenki által ismert, a hírességhez asszociált maszkkal, personával, megjelenéssel, mellyel a fényképnek mindenképp teendője van, megkérdőjelezheti, megerősítheti, újat konstruálhat helyette.

  

Ezekkel küszködnek az itt kiállított alkotók is: míg Andrea Cometta egyértelmű támadást indít alanyai ismert megjelenési formái, pózai ellen; Anton Corbijn Kunsthalléban látható munkái, a később tárgyalt Rineke Dijkstrahoz hasonlóan, szinte megtört, elhagyott, szerepek és lehetséges identitások súlya alatt görnyedő figurákként láttatja a hírességeket.  

 

 

A ’Das Porträt’ művészeinek jelentős hányada vagy teljesen félreteszi, vagy másodlagosnak nyilvánítja az autenticitás kérdését. A személyiség vagy nem bemutatható, vagy ha igen, akkor a bemutatás nem feltétlenül a portré feladatkörébe tartozik. Sok kép helyezi ugyan előtérbe  a modell testét, de teszi ezt nem elsősorban identitásának valamiféle – akár töredékes – előcsalogatása végett, sokkal inkább a testet mint testet nézve: „a tökéletességet keresem a formában. Olyasmit próbálok lefényképezni, amiből akár szobor is lehetne”, idézi Robert Mapplethorpe-ot a Kunsthalle tájékoztatója, aki a kiállítás szempontjából korai újítónak tekintendő, képei a kiindulópontját jelentik a Das Porträt által kijelölt ívnek.

 

Valérie Belin ebből a szempontból az ív másik végpontja,  fényképei egy új évszazad tökéletesre retusált modellarcai, puszta felületek, melyekben az egyéniség kérdése már fel sem merül, nincs elrejtett titok, mely a fotós ügyességének köszönhetően megmutatkozik, az arc képe már valami egészen mást jelent. 

 

Mi marad tehát a portréból, ha már nem akar (vagy nem tud) az egyéniségről mesélni? Marad egy sor művészettörténeti konvenció, ábrázolási stratégiák sora, hagyományok. A portré stilizált képet alkot bizonyos emberekről, s teszi ezt bizonyos művészettörténeti sémákhoz alkalmazkodva: Amy Elkins részben kritikainak is tekinthető munkássága ezen sémákkal játszik, főként azok a nemiséget konstruáló, a társadalmi nem sztereotípiáit előállító és megerősító elemeivel: a hagyományosan női portrékkal asszociált pózokat, beállításokat itt a művésznő férfi ismerősei öltik magukra.

 

Elkins munkássága a kiállítás művészei közül talán Rineke Dijkstraéhoz köthető: mindkettejük modelljei gyengének, kiszolgáltatottnak tűnnek, szinte felszámolódnak az ábrázolási konvenviók és énkonstrukciós mechanizmusok sűrű szövetében. Dijkstra képei tudatosan játszanak tipológiákkal: a dijkstrai portré azzal a határterülettel foglalkozik, ahol az általános emberibe, mindannyiunk sebezhetőségébe olvadó egyén (a nemrég szült kismama, a bizonytalan kamasz) kialakítani, konstruálni igyekszik saját identitását a kamera előtt, különböző kulturális mintákra támaszkodva. 

 

Természetesen mondanom sem kell, hogy a Kunsthalle nagyívű kiállításának csak egy töredékéről tudtam a fentiekben említést tenni. Igyekeztem mindenesetre jelezni egy sor kérdést, melyekre a Das Portät választ keres, s melyek a kiállítást struktúrálják. „A kiállítás művészei éppenséggel a kétség nevében dolgoznak” (Weirmair), s bár maga a tematika elsőre igen szűknek, meghatározottnak tűnik, egy-két termet bejárva azonban már mi is elbizonytalanodunk.

 

A portré műfaja egy sor előítéletet mozgat meg bennünk, melyekkel a kiállítás számol és okosan hozza őket játékba, úgy válogatván a művészeket, hogy azok szinte egymásnak ellentmondva igyekezzenek megjeleníteni saját portékoncepciójukat. Küzdelem az eltűnőben lévő autenticitásért, a személyiség feltárásáért, vagy önreflexív játékok művészettörténeti hagyományokkal a képfelszínen:  nem tudom, meghúzhatunk-e egyértelmű határokat e törekvések között, talán inkább egy kontinuum pontjaiként kellene rájuk gondolni. Minden kiállított művész számol a maga módján a hagyományos portréfogalom megkérdőjeleződésével, ez azonban semmiképp sem jelenti azt, hogy a portré műfaja feleslegessé válna, s kiállítást rendezni róla valamiféle nosztalgikus gesztus lenne csupán. Sőt, talán most válik igazán relevánssá egy ilyen kezdeményezés, mikor a legalapvetőbb szervező elve is kérdéses, ám olyan módon kérdéses, hogy arra művészek egész sora igyekszik megoldást találni. Ha megoldás nem is fog születni, a próbálkozások maguk is elég érdekesek, azt hiszem.

 

Források

 

Blank, Gil & Tillmans, Wolfgang. Interview (2004)

Weiermair, Peter (2009). Das Porträt in der zeitgenössischen Fotografie. In Fair-Zeitung für Kunst und Ästhetik, 6., 9-11.

Kiállítási tájékoztató.