Olyannyira tömény képzőművészeti politizálásnak tűnik e tárlat, hogy gyanúnk joggal merül fel: esetleg mégsem a megszűnni képtelen szocializmusról volna szó itt? A mű készülésének ideje hajszálpontosan egyezik futó köztársaságunk időtartamával; angol nyelvű, "örökké" értelmű neonfelirat próbál működni a tér középpontjában, miután egy
égnek pöndörödő vörös szőnyeg éppen rávezeti tekintetünket. A fotómunkák beszéde sem kevésbé dupla fenekű.
E szőnyeg a kiállítótérbe vezet, mintha csak megtisztelne bennünket egy tárlatra aligha illő, fölösleges fényűzésképpen, azonban azáltal, hogy a két túlsó sarka felfüggesztődik, inkább egyfajta házi rakétakilövő állomás dinamikáját ölti magára. Mindez minimális gesztus lehet az ironikus képre az önerőből mennybemenetelnek, vaskos karikatúrája a menedzserkori karrierizmusnak, de ehhez kapcsolódóan az önmegvalósítás teljes mitológiájának, másfelől a mindenkori szebb jövők ígéretének, de akár még egy szuperhatalom repülőgép-anyahajójának is.
Ha nem karikatúraként szeretnénk látni, hanem például ábrázolásként, úgy félreérthetjük e gesztust a végtelenbe folytatható szocializmus megjelenéseként, amit – lám– éppen húsz éve sem sikerült eltörölni, sőt, a vörös szőnyegre egykoron lépők pályája optimistán, töretlenül ível a magasságokba.
Bármelyik olvasatot csak erősíti a Forever neonfelirat középső, nem működő és valamelyik villogó betűjével karöltve. ("Működik ez a vacak?") Szerencsénkre Hegedűs 2 nem a fenti asszociációs, sörétes puskázás egyik és csak egyik szálára akarta a befogadót – amint látjuk, sikertelenül – rávezetni, hanem éppen ellenkezőleg, a radikális interpretációt (amely a nyitottságból fakad) kívánja meg tőlünk.
Ezt a még nem látható installációt azonban leginkább egy kommentárként kell felfognunk a már ismert műsorozathoz. Ez az 1989-ban elkezdett mű Beke László szerint Hegedűs 2 soha be nem fejezhető fő műve, amely áll egy fotó-, fotómontázs-átfestés sorozatból, egy ezen állóképek festéseit, rátéteit animáló videóból, Esterházy Péter meg nem jelent regényéből, s most egészül ki nemcsak az installációs elemekkel, hanem az eredeti felvételi helyekről húsz év elteltével a mai állapotokat is dokumentáló – a nagyításban sajnos eltörpülő méretű – új fotósorozattal.
(Aki 1985 után született, vagy kortárs művészettel nem oly régóta foglalkozik, annak számára az ismert sorozat nem ismert, ezért tudnia kell, hogy az egy vízió materializálása. A szocializmus látható jeleit dokumentáló képek, amelyek vurstlit, szocreál és szocmodern fali reliefeket, emlékműveket, festett hirdetéseket, államosított békeidőbeli épületeket ábrázolnak, kiegészülnek egyfelől egy bokáig-térdig érő vízfelület akvarelljével, illetve olyasféle kiegészítésekkel, melyeknek értelmében a mindent elöntő árvíz az oly biztosnak vélt monumentumokat – de még a vurstli vízikocsi-hattyúit is – eredeti kontextusukból kimozdítja. A mocsaras vidéken, szigetre épült Székesfehérvár tehát a megfordítottját éli át az ismert képnek, azaz nem a kommunizmus szelleme járja át a világot, hanem e szellemiség materializált következményei egy csapásra a múlt rekvizitumaivá válnak, leválnak a közterekről, lévén az őket létrehozó szellem távozott – vagy meg is szűnt –, s a mindent átjáró tisztító víz hordalékaként lebegnek az eltűnés és értelmetlen jelenlét még nem eldöntött, köztes állapotában.)
Így egy reményteli/torkig telt álláspontból képként megfogalmazott, a társadalmi változásra irányuló óhajnak, azaz egy "klasszikus" analógiás mágikus operációnak tekinthető létrejöttekor a mű. Ezért különösen izgalmas húsz év távlatából az "objektív" vizsgálat, a mai állapotok képének szereplése a tárlaton – az egykori átfestések mellett.
Ezáltal nem egyszerűen idézőjelbe tétetik a sorozat, mert ahhoz az is elég volna, ha pusztán a mai közönség tekintené meg a képeket, történeti értékét értékelve benne. Itt kissé többről van szó, amit talán úgy a legegyszerűbb megfogalmazni, hogy a társadalmi struktúra kreatív varázslója (ne feledjük, végső soron ez volt J. Beuys ideálja a Soziale Plastikról) tudományos (objektív!) módszerrel teszteli egykori operációjának eredményességét.
A képpárok magukért beszélnek, azaz hogy mi tűnt valójában el, mi nem, sőt, felújíttatott, s hogy ha eltűnt, helyébe mi került, mindez közvetlenül szemléletes; egyedi kommentárokat nem igényel, miközben az állásfoglalás minimumát és maximumát is képviseli.
A Nagy Fehérvári Árvíz, Hegedűs 2 László kiállítása
Centrális Galéria
2009.11.05. – 2009.12.04.
Hozzászólások az íráshoz (eddig 2 hozzászólás érkezett)