A kerítés mögött

 

Ami kezdetektől fogva vitathatatlan: a fotó révén beleláthatunk mások életébe. A kamera bejuthat a kerítések mögé, modellt ülnek neki olyanok is, akiket egyébként csak hírből ismernénk, olyan helyeken, ahol a madár sem jár. Persze a vitathatatlanság itt sem szó szerint értendő, hiszen ma már minden esetben azonnal felmerül, hogy kinek állt érdekében a kerítés mögé nézés engedélyezése vagy hogy a madár szárnycsapását beállította-e valaki. Ahelyett, hogy a lehetőségek tágultak volna, egyre problematikusabbá vált a megfigyelő és a megfigyelt viszonya; a megfigyelésre szakosodott és egyre differenciáltabb sajtófotó pedig az újra és újra felmerülő kérdésekre egyre inkább sztenderd válaszokat talált. A nagy sajtófotó-kiállításokon ezért évről-évre erősebb a déjà vu érzése.

 

A Pécsi József Ösztöndíjasok idei kiállítását a sztenderd déjà vu érzése lengi be. Ez elsősorban nem is az alkotók hibája, hanem – magán a műfajon túl – valószínűleg a zsűrié, amely idén is erősen a sajtófotó felé billentette a mérleg nyelvét, így mondott ítéletet nemcsak a fotográfia képzőművészeti megközelítéséről, de a műfajokat elválasztó határokról is. Határok márpedig vannak – mondják –, a kérdés csak az, hogy hol?

 

A három ösztöndíjas alkotó klasszikus riportsorozatokkal állt elő, mindannyian markáns formakészlettel és technikával, biztos szemmel válogatva. Kamerájukkal hárman háromféle világba nyújtanak bepillantást, mindegyik világ a maga módján zárt. Hernád Géza az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet, azaz Lipótmező végnapjait dokumentálta. Egy-egy kép erejéig benézhetünk a kerítés mögé, felvillan egy-egy sors, a háttérben az eltűnőben lévő idő nyomai. A kissé elmosódott, melankolikus fényképeken az ápoltak és a kiszolgáló személyzet tagjai egyaránt megjelennek, és a kamera nem tesz közöttük különbséget. Az elmegyógyintézet sokkal őszintébb közegnek tűnik, mint a kerítésen innen húzódó világ, és minden fényképen valamilyen formában ott van az elzárkózás és a naiv kitárulkozás ambivalenciája.

 

 

Másféle ambivalencia mozgatja Hartyányi Norbert sorozatát, az élmény hevében elkattintott fénykép, valamint a gondosan előkészített és beállított jelenet kettőssége. Szabadidős tevékenységek láthatóak a képeken: az eltűnt helyett ez itt a megtalált idő. A tevékenység egy-egy emberhez kapcsolódik, a fénykép mellett ott a neve, a foglalkozása és az életkora. Míg Hernád képeiről sokáig gondolhatunk majd sorsokra, Hartyányi arcaiból valószínűleg egy sem marad meg. A szabadidő eltöltése ugyanis nem élettörténetként, hanem csak emblémaként jelenik meg, illusztrációként egy rövid adatsorhoz: Gábor, a 29 éves mérnök vadászni jár. A fénykép – amelyen szinte az egyetlen felismerhető jel Gábor karján a tetoválás – ezt a mondatot egészíti ki. A sors és a jellem helyett kíváncsiságunk periferikus kérdésére kapunk választ, hiszen mindig szerettük volna tudni, mit csinálnak az ismeretlenek a szabadidejükkel, merre jár az átlagember – egyébként. A voyeur kamera működése azonban nem ennyire egyszerű, hiszen sem a képek igazságtartalmát, sem ebből kiindulva a néző és a nézett viszonyát nem áll módunkban tisztázni.

 

A három alkotó közül Simonyi Balázs megfigyelői viszonyrendszere a legtisztább. Sorozatát a plázában lézengő fiatalok életéről készítette, azokról a gyerekekről, akik egyre több rétegben jelennek meg a kereskedelem templomaiban, és akik most már egyre többször szociológiai tanulmányok szenvtelen tárgyai. A róluk készült képek, bár karneválinak tűnnek, valójában szintén szenvtelenek. Megmutatják a helyszínhez idomulva színezett fiatalok arcát és arctalanságát, a pláza való világának álságos csillogását. Kivillan ismét a jól ismert tény: a plázában látszólag könnyű kilépni a valóságból, miközben a pláza maga a legkeményebb valóság. Ebben az esetben is ugyanaz a kíváncsiság mozgatja a nézőt, mint Hartyányinál: mindig is tudni szerettük volna, mit csinálnak ismerősök vagy ismeretlenek gyerekei a plázában. Amikor bevásárlás közben időről-időre látjuk őket, semmi különöset, beszélgetnek, esznek, isznak, mobiloznak. Pontosan azt, amit Simonyi képei is elárulnak.

 

Alapjában véve nincs semmi baj a sorozatokkal, sem a hitelességükkel, sem a valóságukkal, sem az idejükkel – csak az a déjà vu ne lenne. Mert nemcsak ezeket a beállításokat és ezeket a színeket láttuk már valahol, de a fotó korlátait is régóta ismerjük. Korlátoz maga a műfaj, korlátot jelent, hogy a fotósnak nem hiszünk el mindent, és az is, hogy neki sem mutatnak meg mindent. Az önmagára is reflektáló fényképtől mindennek ellenére mindig valamilyen áttörést várunk. Amikor Erhardt Miklós és Dominic Hislop 1998-ban eldobható kamerákat adott hajléktalanoknak, hogy ők maguk mutassák be saját életüket, majd a képeket az interjúkkal együtt Saját szemmel címen adták közre, akkor épp ezt a régóta ismert megfigyelői csapdát kerülték meg, szociálisan érzékeny képzőművészként, rendkívül gondosan. Rájöttek arra, hogy a klasszikus és mégoly őszinte riportsorozat ebben az esetben legfeljebb a felszínt karcolhatná, s ennek megkerülésére még a kisajátítás sem túl nagy ár. A képzőművészek projektje, amely egyedi és követhetetlen módon áttörte a sajtófotó korlátait, igazi húsbavágó kísérlet volt. Több mint tíz éves határátlépésük, ha nem is példa, de legalább évente felmerülő mérce lehetne.

 

Pécsi József Ösztöndíjasok beszámoló kiállítása

2010. március 25. - május 2.