A Lumen Galériában bemutatták az első két fiatal fotóst a Ph-Budapest Artist-in-Residence program keretében: Marina Gadonneix-t és Shigeru Takatot. A program során a vendégművészek közös workshopon vesznek részt hazai fotósokkal, illetve ismertetik műveiket prezentáció és egy kiállítás keretében. Az első magyarországi fotográfiai residency a MOME, a Lumen Galéria és a Mai Manó Ház együttműködéséből született.
Takato kisméretű fotóin „csendes” tévéstúdiók látszanak, melyek éppen nem árasztják magukból a virtuális valóság hírszerkesztők által gondosan válogatott és ránk zúdított képkockáit. A téma ma már nem új, sőt inkább toposznak nevezhető. A médiabirodalmak tudatmódosító laborjainak bemutatása már legtöbbször közhelyszerű megállapításokhoz vezet, több mint hat évvel a második öbölháború kirobbanása, s a CNN „bravúros” virtuális „hadviselése” után, mely sok művész fantáziáját indította be, többek között a digitális kép térhódításával kapcsolatban is.
Ennek a gondolatnak profetikus hangsúlyú alkotása KissPál Szabolcs Over the Shoulders (2008) című videó-installációja. Takato azonban még 2001-ben kezdte a Tv-stúdiók sorozatot, és most egy folyamatos megfigyelés eredményét láthatjuk magunk előtt. Takato bemutatója a tv-stúdiók olimpiáját állítja a néző elé. A képeken a világ különböző országainak stúdiói kis polcon támaszkodnak a galéria falához, egymás mellett, szépen egy vonalban, demokratikusan és globálisan.
A japán származású fotóművész számomra új felfedezést tett a stúdiók kapcsán: apró idétlen részleteikben mégiscsak eltérnek, van bennük valami hevenyészett egyediség. Legtöbbjük persze nikkelezett felületek és csillámló neonok által bevilágított fantáziadizájn-szülemény, de helyenként feltűnnek kevésbé félelmetes műselyem fotelek és tulipános festmények, hogy szappanoperás banalitást kölcsönözzenek az elhagyott helyszíneknek, illetve egyedi kulturális utalásoknak a berendezésben és a stúdió építészetében. A szónoki emelvény és az aréna hibridjeként, hol egy, hol több üres székkel emlékeztetnek a lezajlott szónoklatokra vagy szóbeli csatározásokra. Demokrácia-kritikaként állnak előttünk e stúdiók, sokszor olyan országok reprezentánsaiként, ahol a demokrácia valós gyakorlatát csak hírből ismerik, no meg alkotmánytervezetekből. A médiahelyszínek kilúgozottak, emberi nyomtól mentesek, tárgyilagos frontális beállításban jelennek meg. A képek közepes mérete inkább megfigyelői és ironikus attitűdre törekszik, mint megfélemlítésre.
Gadonneix Zavarszimuláció sorozatában azonban a szabadság féltését érezhettük át, ha azonosultunk a képek sugallta nyomasztó atmoszférával. Az alkotó generációja talán csak a szülők történeteiből szerezhetett tudomást a hidegháborús atomriadó-gyakorlatokról, melyek egy rövid ideig az élet és a mindennapok részét képezték, leghevesebben a Szovjetunióban és az Egyesült Államokban, de a pólusokhoz tartozó országok ugyanúgy készenlétben voltak, hátha valaki valahol megnyomja az atomgombot.
Az állandó félelem elültetése a helyzetteremtéssel, az ellenség jelenlétének sulykolásával eredményes gyakorlatnak bizonyult már az 50-es 60-as években, de manapság a terrorizmus által érintett helyek szintén tele vannak készenléti feszültséggel. „If you see something, say something” – olvasható minden metrón az USA-ban – éberségre utasítják a gyanútlan utast. Az élőhellyel kapcsolatban táplált félelem nem kis mértékben károsítja az ember szabadságérzetét – s ez a fotósorozat is jogos felvetést és hatásában hiteles jelenséget mutatott be a Lumenben békésen kávézgató közönsége számára – még mindig itt tartunk. Ahol azonban nem folyik intenzív terrorelhárítási kampány, ott az ember megvonja a vállát, és tovább szürcsöli a feketét, közben talán visszaemlékszik egy-két külföldi útjára, ahol szembesült hasonlókkal, s egy pillanatra átvillan ennek a jelenségnek a közelsége.
Nekünk esetleg azon lehet elgondolkodni a képek láttán, hogy hol laknak a mi láthatatlan, képzelt ellenségeink, akiket mindennapjaink nekünk eresztenek, s mi mennyiben veszélyeztetjük saját szabadságunkat. A nyugati kultúrákban a ’68-as vívmányokhoz képest konzervatív visszarendeződés van folyamatban, s ez nálunk is megfigyelhető a maga hibrid jellegében.
A két kiállítást végignézve Gadonneix és Takato művészi felvetései találkoznak egy bizonyos ponton, de fotográfiai gondolkodásuk merőben különbözik. Mindkettőjük alkotói tevékenységének fókuszában a tájkép és annak emberi civilizáció általi interiorizálása áll. Alkalmazzák a kortárs városi tájkép- és épületfotográfia által igen kedvelt, emberi lények nélküli helyszínábrázolást, mely a nézőnek megadja a lehetőséget, hogy belehelyezkedjen egy szituációba, önmagában szemlélhessen jelenségeket. A szituációk továbbra is a századfordulótól a 20-as évekig alkotó Eugéne Atget, „tetthely-városában” játszódnak. Ha közelebbi mestert kéne említeni, akkor a nagyok közül Candida Höfer képei jutnak eszembe, melyek a közösségi épületek enteriőrjeiből a nyugati civilizáció történelme és politikája által áthatott tereket mutatnak be. Ezeket a helyszíneket az utolsó pillanat után látogatja meg a néző, s így válik szemtanújává az otthagyott, látszólagos rendezettségben a mögöttes káosznak, a nyugat történetének.
Ehhez képest a két fotósorozat világában már az embernek nyoma sem maradt, pusztán a kép abszolútumára épülnek, lenyomatok és emlékek hiányában. Nem állíthatom, hogy pulzusom nagyon megemelkedett volna a „Tévéstúdiók” és a „Zavarszimuláció” nézése közben. A mögöttes tartalom aktualitása és fontossága ellenére némileg triviálisnak éreztem a sorozatokat, s ez azért is kár, mert a két alkotótól sokkal szebb munkákat találtam honlapjaikon, melyek igazán megérnének egy misét. Remélem, legközelebb majd láthatjuk őket.
Marina Gadonneix: Zavarszimuláció (2009)
2009. 12. 08 – 2010. 01. 05
Shigeru Takato: TV stúdiók (2001-2009)
2010. 01. 09 – 2010. 01. 30
Hozzászólások az íráshoz (eddig 4 hozzászólás érkezett)