A november hagyományosan a fotográfia hónapja Európában. 1990-ben Pozsonyban született meg a gondolat, hogy a város kiállítótereiben, kulturális és művészeti intézményeiben kiállításokat rendezzenek – nemzetközi és akkor még csehszlováknak nevezett fotográfusok munkáiból. 21 év telt el azóta: sztárkiállítások, portfolio review, workshopok, kortárs és történeti fotográfia – nagyjából ez jellemzi ma a pozsonyi Fotóhónapot.
A szlovák kezdeményezéshez az elmúlt 21 évben több nyugat-európai főváros csatlakozott – így Párizs, Berlin, Bécs, Róma, Luxemburg és az orosz főváros, Moszkva. A hivatalosan European Month of Photography-nak nevezett rendezvény programkínálata országonként változik, de egyvalamiben közös: a látogatók egy teljes hónapon keresztül több száz fotográfus munkáját tekinthetik meg – a pályakezdőktől a rutinos „vén rókákig”.
Az európai eseménysorozat szellemi elindítójának, a pozsonyi Fotóhónapnak tehát komoly múltja – és jelene van. Az elmúlt két évtizedben a Month of Photography, Bratislava kihagyhatatlan találkozóhellyé vált a szakmabeliek és a nemzetközi fotográfiai életbe bekapcsolódni vágyók számára, de fontos információs bázis azoknak is, akik érdeklődnek a kortárs vagy a történeti fotográfia iránt. Václav Macek, a fesztivál igazgatója szerint kezdetekben az volt a legfontosabb szempont számukra, hogy az ország kulturális elszigeteltségét megszűntessék, vagyis olyan jelentős kiállítókat hívjanak meg, akiknek munkái a közép-kelet-európai nézőközönség és a fotográfus-képzőművész szakma számára is javarészt ismeretlen – elsősorban az országok politikai elszigeteltsége és a kultúracenzúra miatt. (Erről bővebben magyarul Baki Péter és Szabó Orsolya korábbi interjújában olvashatnak.)
Annie Leibovitz-tól Martin Parrig minden mainstream fotóművész megjárta már Pozsonyt, idén David LaChapelle lett az egyik húzónév. Ugyan az amerikai celebfotós Lost and Found című kiállítása a Pálffy Palace-ban nem a fotóhónapra érkezett, de a szervezők – a józan észre hagyatkozva – meghosszabbították a kiállítást. LaChapelle anyaga azonban jócskán csalódást okozott a Pozsonyba zarándokolóknak, hiszen a gigantikus méretű életműnek csak egy falatnyi részét mutatta meg. A pozsonyi szervezők kiállítási politikájának másik, talán még ennél is fontosabb eleme (mind a mai napig), hogy a közép-kelet-európai régióból minél több művész anyagát, adott esetben életművét mutassák be. Ennek a kultúraközvetítő hozzáállásnak köszönhető, hogy pl. a tavalyi évben gigantikus, százötven év orosz fotográfiáját bemutató kiállítást láthattunk - köztük vintage nyomatokat -, ahogy az is, hogy a szlovák rendezvénynek kezdetektől fogva vannak magyar résztvevői.
Idén két egyéni és két csoportos kiállítás reprezentálja valamelyest a magyar fotográfiai életet. A kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeum gyűjteményéből készült válogatás a 20. századi magyar fotográfiáról ad történelmi keresztmetszetet. Balogh Rudolftól, a magyaros stílus iskolateremtőjétől az I. világháborúban készített felvételeket, Escher Károlytól – akit épp Balogh hívott az Est Lapokba, Munkácsi Márton helyére – a két világháború közötti Magyarország állapotát dokumentáló képeket láthatnak a kiállítás látogatói. Pécsi József Tungsram-égőket megörökítő kompozíciói a magyar reklámfotográfia kezdeteit, Lőrinczy György különleges, házilag készített emulziós, olykor akrilfestékkel átfestett képei a magyar avantgárd fotó egy-egy szeletét villantják fel. Benkő Imre, Korniss Péter dokumentarista fotóesszéiből a II. világháború utáni Magyarország egy jellemző társadalmi csoportját ismerhetjük meg, a „melósokét” – az ózdi Acélváros munkásainak nehéz és durva életét (Benkő), s az ingázó munkások ideiglenességre épülő mindennapjait (Korniss). A Hungarian Photography 1914-1989 címet viselő kiállítás – melynek kurátora a Magyar Fotográfiai Múzeum igazgatója, Baki Péter – a magyar fotográfia "kanonizált kulcsfiguráira" koncentrál, amikor Baloghtól Benkőig a tizenegy fotográfus életművét felskicceli. A kiállítás vállaltan történeti tárlat, mely nem törekszik a teljességre, a bemutatott anyagok is elsősorban „alaprajzok és metszetek” és nem „látványtervek”. A magyar anyagból Lőrinczy György műveit emelném ki - ugyan a többi alkotóhoz hasonlóan ő is csak néhány képével szerepel, de - egyedülálló formanyelve és látásmódja egy Pozsony-méretű nemzetközi seregszemlén is felkelti az ember figyelmét.
A rendszerváltás utáni Magyarország társadalmával és tárgyi környezetével foglalkoznak a Pozsonyban kiállító egyéni alkotók sorozatai is, de a „történelmi elődöktől” jócskán eltérő képi eszközökkel. Hermann Ildikó Nyaralók című fotósorozatában – melynek a Magyar Kultúra Háza ad otthont január közepéig – vízparti nyaralóházakat és azok tulajdonosait örökítette meg. E jellegzetes háztípusok nemcsak küllemükben emlékeztetnek a „legvidámabb barakk” mindennapjaira. A nyaralóházak többségében a mai napig megtalálhatjuk a rendszerváltás előtti évtizedek berendezési tárgyait, a szocializmus tárgyi kultúráját. Ezek a tárgyak keverednek a kilencvenes évek berendezési bóvlijával, a kínai műanyagszékek, napernyők igénytelen stílusával. Hermann Ildi kedélyes hangulatú sorozatában az elmúlt húsz év társadalmi változásaira mutat rá, egy hibrid – már nem szocialista, de még nem kapitalista – világ jelenvalóságára, amelyben egyszerre vannak jelen a rendszerváltás előtti élet tárgyi rekvizítumai, s amelynek már a kapitalista világ társadalmi problémáival és jelenségeivel kell megküzdenie. Sorozatából az abszurd sem hiányzik – a vidáman lubickoló férfiak és nők mögött, a háttérben egy-egy gyár figyel. Mi így nyaralunk. Langyos vízben, gyárral a hátunk mögött.
A Magyar Fotográfusok Háza - Mai Manó Ház képviseletében kiállító Dezső Tamás Itt, bárhol / Here, anywhere című sorozata a rendszerváltás utáni Magyarország sajátos, kelet-európai "természetrajzával" foglalkozik. „Húsz éve, a rendszerváltó ország megfeledkezett bizonyos helyekről: utcák, háztömbök, grundok, akár egész kerületek váltak zárvánnyá, amelyekben megrekedt egyfajta félszeg, felejteni vágyott kelet-európaiság” – mondja Dezső Tamás saját munkájáról.
Az alkotó ezek közül az elfelejtett helyek közül ragadott ki egy-egy részletet, rajtuk keresztül kíván rámutatni mindarra, ami a múltban gyökerezik, de ami a jelenkorunknak mindmáig részese. Dezső sorozatának érdekessége, hogy a pályáját fotóriporterként kezdő alkotó ebben az anyagában elhagyja a hagyományos dokumentarista fotó eszközeit. Az omladozó, lepusztult épületek, szemétdombok, korrodálódó vasúti töltések „reális megmutatása helyett” egy lírai, s önmagában zárt világot épít fel - a kiállítás kurátorának, Csizek Gabriellának a válogatása is ezt erősíti. Dezső Tamás képeinek hívószava az elemeltség, felvételein semmi sem utal vizuálisan arra, hogy ezek a felvételek itthon, Magyarországon készültek. Erre mutat rá a kiállítás címe is: Itt, bárhol. Fontos tudni, hogy a Magyar Intézetben december közepéig megtekinthető kiállítással Dezső Tamás elnyerte az idén tizenhatodik alkalommal kiosztott amerikai Center Award díjat.
Az utóbbi években a Fotóhónap rendezői egyre nagyobb hangsúlyt helyeznek a térség felsőoktatási intézményeiben fotóval alkotó hallgatóinak a képviseletére. A szlovák Képzőművészeti Egyetem húsz éves fotó tanszékét bemutató Youthful medium kiállítás mellett a budapesti Magyar Képzőművészeti Egyetem Intermédia szakos hallgatóinak fotó alapú projektjeiből is összeállt egy csoportos tárlat. A Sugár János válogatásába bekerült művek – az egyetem egykori és jelenlegi hallgatóinak munkái – a médiumban rejlő alkalmazási lehetőségek tág spektrumára mutatnak rá.
Bár a Month of Photography, Bratislava novemberben hivatalosan véget ér, több jelentős szlovák alkotó kiállítása átnyúlik decemberre, sőt jövő év elejére is. Viktor Kolar és Jaroslav Ziak munkáit mindenképp érdemes megtekinteni, sokat elárulnak a kortárs szlovák fotó humoráról és érzékenységéről.
A Month of Photography, Bratislava hivatalos weboldala:
Hozzászólások az íráshoz (eddig 0 hozzászólás érkezett)