„… fény-, vegy- és tér-összefüggéseket akartunk kutatni, szinte természettudományos kíváncsisággal…” – fogalmazott Maurer Dóra 1987-ben, az Iparművészeti Főiskola egy általa vezetett kurzusának céljáról beszélve*. Eperjesi Ágnes – a kísérleti szeminárium egyik volt résztvevője – azóta is következetesen járja a szűkszavúan megfogalmazott program által kijelölt utat.
A három helyszínen egy időben megrendezett Színügyek című kiállítás-sorozat – az elmúlt néhány évben készített műveken keresztül – a több mint két évtizedes alkotó- és kutatótevékenység során felismert tapasztalatok szintézisét nyújtja.
Az egyszerre több helyszínen bemutatott kiállítások megközelítésére, értelmezésére különböző lehetőségek kínálkoznak. A tárlatokhoz mellékelt sajtóanyag a kiállítóhelyek szerinti szétválasztást sugallja, amikor azt állítja, hogy „a munkák a három helyszín között a test-szellem-lélek olvasatának megfelelően oszlanak el”. Nyilvánvaló, hogy melyik kiállítás jelenti a lélek szerinti megközelítést, és az is eldőlhet, hogy melyik tárlat ad leginkább lehetőséget a test, és melyik a szellem szerinti olvasat kialakítására.
A különböző dimenziók e módon való szétválasztása helyett én a három kiállítást egy egységnek tekintem.
A színek szabályai
Eperjesi munkái – ezt nehéz, majdhogynem bűnös dolog egy művészettörténész számára leírni – szépek. A nagyméretű, élénk színű fotogramok, a sajátos ritmussal rendelkező videók, a sötét térben megjelenő színes feliratok (betűk, szavak, szövegek) vizuális hatása rendkívül erős.
A munkák jelentős részére jellemző a sorozatba vagy rendszerbe foglalás, a mátrix-szerű elrendezés. Ez egyrészt kijelöli a művek művészettörténeti kapcsolatrendszerének egy szeletét, másrészt szisztematikus és következetes gondolkodásmódra illetve munkamódszerre utal. Egy adott rendszeren belül a variálható elemek felismerése; a finom, apró változtatások végigvitele; a felvetett kérdések különböző médiumokban való megfogalmazása egy-egy jelenség mind teljesebb feltárására ad lehetőséget.
Az Eperjesi által kialakított struktúra mégsem válik merevvé, túlságosan didaktikussá, aminek véleményem szerint többek között az az oka, hogy a véletlen, a rendszertelen, a kiszámíthatatlan is hangsúlyos szerepet kap. A fotópapírra helyezett „tárgyak” elrendezése nem ritkán kaotikus, véletlenszerű (vagy legalábbis annak tűnő); a fotográfiai nyersanyag működése – alapos technikai tudás mellett is – gyakran kiszámíthatatlan és meglepetésszerű. Emellett a munkák egy részének esetében a mozgás is megjelenik, és folyamatosan változó látványt generál.
A művek létrehozása során használt, illetve a munkákat alkotó „anyag” változatos: egyes esetekben színes tárgy, más esetekben színes festék, megint máskor színes fény. A szín mindhárom esetben más szabályok szerint működik, a pigment, illetve festékhasználat során elsajátított tudásunk például nem alkalmazható a fénnyel kapcsolatban, a festékkeveréssel kapcsolatos tapasztalataink nem vihetők át automatikusan a fotóra, a fotópapírra. Eperjesi műveit látva, kutatva, értelmezve megismerhetők a fotós nyersanyagok és a színes fény bizonyos összefüggései, törvényszerűségei – ám a művek (és a kiállításokhoz csatolt szöveges anyagok) csupán felkínálják ezeknek az „intellektuális felismeréseknek” a lehetőségét, finoman sugallják, nem pedig a nézőre kényszerítik azokat.
A tárlat erénye, hogy tanult, s a legtöbbünk számára csupán verbálisan megfogalmazott ismereteket tesz kézzelfoghatóvá, szemmel láthatóvá, átélhetővé. Ez jellemző többek között a kiegészítő színekkel és a szimultán kontraszttal foglalkozó művekre, például a Mai Manó Házban kiállított Komplementer színek című interaktív installációra. (S most elsősorban nem a falra vetített „képre” gondolok.)
Szöveg/betű
A kiállított művek egy részénél jelentős szerep jut a szövegeknek, betűknek. Ezek egyrészt / néha a művek által felvetett kérdéseket közvetítik, másrészt / máskor szavakkal kifejezhető egyéb információkat hordoznak, harmadrészt / s megint máskor apró vizuális egységekként, formákként jelennek meg.
A Rövid ima a gondolatokért című installáció esetében a kiállítótérbe lépő, s a műtől még távol álló befogadó egy olvashatatlan, kaotikusnak tűnő betűhalmazt lát, majd amikor a térben (balról jobbra – tehát az európai olvasási szokásnak megfelelő irányban) mozogni kezd, mozgásával értelmessé teszi a szöveget: „rövid ima a gondolatokért,melyek sosem jutottak eszembe”.
Ha a néző ezután visszatér kiindulási helyére, a következőt olvassa: „melyek sosem jutottak eszembe” … „rövid ima a gondolatokért”. Oda-vissza járva, oda-vissza olvasva: a szöveg – ha nem is válik értelmetlenné – értelmét veszti, jelentésénél fontosabbá válik az a hatás, amit az egyben majd külön-külön vetített két „kép” együttállásának illetve egymásból való kiválásának ritmusa hoz létre. Ezáltal a mű – legalábbis számomra – valóban az imához válik hasonlatossá: értelmes, értelmezhető szavakból áll, azokból indul ki, mégsem az értelem, az intellektus fennhatósága alá tartozik, hanem valamiképpen hidat ver a tudatos, a racionális és a racionalitáson túli világ között.
Véleményem szerint ugyanez mondható el mindegyik kiállított műről, végeredményben a kiállítás-sorozat egészéről. Minden egyes mű a szem, a test, a szellem, a lélek által is olvasható; egyszerre érzéki, fogalmi és intellektuális szinten szól a minket körülvevő komplex, színes világról.
*Maurer Dóra: Fényelvtan. A fotogramról. Magyar Fotográfiai Múzeum – Balassi Kiadó, Kecskemét – Budapest, 2001, 146.
Színügyek - Eperjesi Ágnes kiállítás három helyszínen
Mindig lesz friss szennyes. Magyar Fotográfusok Háza – Mai Manó Ház, Budapest, 2009. április 30–június 21.
Semmi a szín alatt. Nessim Galéria, Budapest, 2009. május 5–június 5.
Rövid ima. Szent István Király Múzeum, Székesfehérvár, 2009. május 9–szeptember 20.
Hozzászólások az íráshoz (eddig 2 hozzászólás érkezett)