Szert Károlynak épp 20 éve volt az első önálló kiállítása. Akkor volt 35 éves és vette fel a Minyó előnevet. Későn érőnek, érkezőnek tartja magát, de idejében érett ahhoz, hogy az akkor kiteljesedő neoavantgardra felfigyeljen, ami katalizátorként hatott rá.
Így Szemző Tibor a 180-as csoportból, vagy Vető János, akik a modern művészetnek ahhoz a részéhez tartoztak, mely önmaga vizsgálatát tette meg tárgyául önfeltáró, kiderítő munkák sorozatában, s melyek gyakran visszamentek az alapokhoz: mi a hang? mi a fotó vagy a kép? Ennek során megtisztították a rárakódott ideologikumtól, s az azt elfedő artisztikumtól.
Szert a diákkori fotózás, majd a festészeti előtanulmányai után – korábban németalföldi tájakat festett az Artexnek – jutott el az alapokig, hogy a két ág/ terület összefüggéseit meglássa és láttassa. Első önálló tárlatán a Liget Galériában még papíralapú, szocio jellegű fotókat állított ki,de saját keverésű emulziót használva. 10 év múlva visszatért ide. Ekkor egy hétre beköltözött az Ajtósi Dürer sor 5-be, és közvetlen a Galéria falaira nagyította fel a képeit (“fénnyel festett”), majd a kiállítás végére “eltűntette”: kihalványította és újrafestette a falakat, átadva a helyet a következő művésznek.( Ekkor debütált sikerrel a fénykerékpár, ami azóta legendává vált – de erre még visszatérünk.) A művelet során, ahogy az emulziót kikeverte a különböző anyagokból, az nemcsak az alkimistákkal volt analóg, de a festőkkel is, akik a színeket kikeverik, majd felviszik a vászonra – utóbbi nála a fényérzékeny felület jelentette.
Ahogy a festmény „domborzata”, érdessége az ecsetvonás, a gesztus nyoma, Minyó Szert képei ebben a taktilis értelemben is lenyomatok. Ezáltal az eddigi befogadást és képértelmezést kérdőjelezi meg. A munkáira való reflektálások a zavarodottságból és a kanonizáltságból erednek. Annak ellenére, hogy közben történt egy kettős paradigmaváltás, ami a fotót érzékenyen érintette: előbb a hetvenes-nyolcvanas években (ennek dokumentuma volt a Más kép c. kiállítás (Ernst 1989), ami egybeesett a rendszerváltással), majd az ezredvégi, amit a digitalizálás váltott ki. Erre reflektálásnak tekinthető az Esztergomi Biennálé Manu Propria c. tárlata (1998) egyfajta visszatérés az archaikus dolgokhoz. Szert mindkettőn kiállított, bár nem díjazták.
Mintha még ma is a kánonhoz viszonyítva hiányolnák nála az alapokat, technikai és esztétikai szempontból tartva hibásnak, tökéletlennek képeit. Itt jegyezzük meg: mások is indultak a képzőművészettől a fotó felé, illetve fordítva, s ők a fotográfiai hibákat tudatosan használják műveikben: Baranyai András, Birkás Ákos, Jovián György, Haris László.
Amit Minyó Szert csinál, az a fundamentális kép. Munkáit ma már Talbotéhoz, Niepcéhez mérik (Tillmann József, Forgács Péter). Amit Baudrillard a fotó „vad formájának” tart, amit később a művészet „felfalt”, átesztétizált, s ez által elvesztette lényegét, Minyó Szertnél a képzőművészet nem olvasztja magába a fotót, nem emeli az „amatőrséget” a művészet rangjára, nem piktorialisták a képei: másként festményszerűek, nem férnek be a posztmodern Mitchell grafikus (festmény, rajz) vs. optikai (tükör, kivetítés) kép kategóriáiba. A kettő határán mozognak, de nem úgy olvasztja össze őket, mint az emulziós anyagot. Utóbbival egyfajta irreális játékot űz a kémiával, technikával, mivel a fotózás a technikai műveletekre épül, s ezek banalitását jelzi, amikor változtat rajtuk.
Tíz évvel első kiállítása után 1999-ben ismét a Liget Galériában vont be újabb eszközt a „barkácsolásba”: a fénykerékpárt itt mutatta be először. A régi, Victoria típusú dinamóval felszerelt bicikli szerepét ő maga írta le: „A kiállító teret, ahol az akció meg fog történni, sötétkamrává átlényegítem […] Festőállványt helyezek a keletkezendő fény útjába, optimális távolságra a preparált bringától. Kicsomagolom a már előzetesen fényérzékenyített falemezt és elé helyezem a kontaktnegatívot, melyen keresztül a fény megérkezik. Mindezeket az állványra helyezem […] felülök a biciklire, és eleinte lassan, majd egyre tempósabban tekerek, amíg csak az előzetes méréseimnek megfelelő fénymennyiség ki nem ömlik a bicikli lámpájából és az […] érzékennyé tett képfelületre be nem csapódik! Megérkezem, […] a képhez lépve előidézem a látens képet, és rögzítem a látványt az örökkévalóságnak […] Ma este Én vagyok a természet irónja”– ahogy Talbot kísérlete leírásának címét kölcsönzi, de nem archaizáló szándékkal.
Mert a megnyitó(k) – újabban zenés – performanszában a kép készítése fontosabb, mint az elkészült, kiállított mű, s azon belül is a fényé a főszerep. A „látható tűzé”, ami a tárgyból kiinduló anyagi kiáradást jelentheti éppúgy, mint a platoni tanításban az eidolát. Maga a leírás nemcsak Talbotra, de Platón barlanghasonlatára emlékeztet, s annak képfokozatai az ideától a másolat másolatáig hasonlóak Minyó Szertéhez (visszafényképez képről, tévéről).
A műtermében nem használja a biciklit fényforrásként. Képei többnyire olyanok, mint amilyen a világ a távollétünkben lehet (üres székek, asztalok, terek) kivonva, elvonatkoztatva belőle az alanyt, aki az ábrázolás tükre és a tárgy a tartalma volt. Ezúttal mintha a tárgy lenne az ábrázolás tükre. Nála fotografikus tárgy lehet a fényfolt egy helyzet vagy egy élőlény mellett. Mintha a tárgy látna, nézné az alanyt, minket.
Talán ezért vitatható, hogy az ilyen képen a tárgynak van e mondanivalója, jelentése. Egyesek szerint van, a képein látható sötét (kutya) az alvilági erők jelképe. Más felfogásban ezek alapján mintegy újradefiniálható a „nyitott mű” aminek nincs jelentése. Ami van, az a recepció(elmélet) alapján történik. Ehhez adalékul szolgálhatnak legújabb munkái.
Új fénymunkák a Minyó labor kollekciójából c. jubileumi kiállítását a K. Petrys Házban rendezte. E helyszínen a negyediket. Szeret itt kiállítani a „hely szelleme”, nyitottsága miatt. Az anyag újságát nemcsak a mennyiség adta – az elmúlt hónapokban készültek – egyben a minősége is jelentette. Minyó most nem falemezen mint hordozón próbálta ki technikáját, hanem vakrámára feszített vásznon. Másrészt a leképezésben eljutott az elvonatkoztatás újabb szintjéig, ami a Gutenberg-galaxis c. sorozatban csúcsosodik ki. Ehhez a többi kép „asszisztál”, nem játszva alárendelt szerepet. Az előtér/szoba sakktáblás képe, geometrikussága már a játékra és a rációra utal. Asztal képein korábban is megjelenik a tábla forma, de itt a logika, „ha, akkor” kauzalitása, a magasabb szintű elmeműködésre, a következtetésre utal, a képen levő írással is: “(Végülis) a dolgok leképezése mindennél fontosabb”.
Az írás áttételeként a – sakktáblával formailag hasonló – könyvek képei utalnak a fogalmi-nyelvi jelekre, mentális kódokra, amik a mentális tevékenység alapelemei. Ez esetben utalhatnak a képolvasásra is, valamint a Gutenberg címszóra. A mentális tevékenységnek a korábbinál nagyobb szerep jut a kiállítás befogadásában, mint a percepcióknak. Továbbmenve a kiállítási térben és a gondolkodásban: az ablak és székek minimalista képe a fényfoltokra épül: azaz lehet fotografikus tárgy a fényfolt, amit a retinális percepció érzékel, s amiből következtetéssel lehet eljutni a tárgyak felismeréséig. Hogy a felismerésben része lehet korábbi percepciók során észleléseknek, ezt most Minyó Szert képeivel kapcsolatban értjük. Ezek révén válnak ki a fény, illetve színfoltok, majd a kontúrok, ezekből extrahálva felületek, felszínek képződnek, ami már nézőponttól is függ. Szó szerint értve a nézőpontfüggő 2,5 dimenziós vázlatot, majd a tovább (végső) lépés eredménye a nézőponttól független 3 dimenziós tárgy (képe).
Minyó Szertnél elmosódnak a kontúrok, tárgyai beleolvadnak a háttérbe, felületbe: képeit ezért tartják álomszerűnek, emlékszerűnek. Formái, alakjai nem férnek belátási sémáinkba: lépcsős képein, ahol a vízszintesek ritmusa (kontúr) ragad meg, s csak ezután tűnik felületnek, majd többdimenziós lépcsőnek, ám a függőleges vonalakból már olyan nehéz fel/lemenő alakra következtetni, mint Duchamp esetében.
Azaz a nézői érdeken múlik, az akciók lehetőségének észlelésén, hogy ismeri fel az alakot, tárgyat. A geometrikus formák után a vonalak, szín és fényfoltok is eltűnnek a Gutenberg-galaxis sorozatban, csak éles fénypontok látszanak a monokrom képeken, amit a felületre ragasztott filmszilánkok adnak. Majd a sor végére megjelenik a fény. Talányos, enigmatikus képsor, a nézőn múlik, honnan nézi. Ami viszont tény: Minyó Szert újabb műve, produkciója december 11-én látható a Sirályban (Király utca) este 6-kor. Ekkor biciklijén hozza el a fényt a sötétbe, a fény születésének ünnepén – kinek a Chanukát, kinek a Karácsonyt.
Minyó Szert Új Fénymunkái a Horánszky utcai K.Petrys Házban láthatók 2009. december 4-ig
Kapcsolódó linkek:
http://www.szert.hu/minyo/index.php
http://www.a38.hu/?p=cikk&id=636
http://nol.hu/lap/tv/20091120-a_fenybiciklista
Hozzászólások az íráshoz (eddig 0 hozzászólás érkezett)