Fákó Árpád a nyolcvanas évek első felében volt nagyon aktív és szimpatikus fiatal művész. Azután több mint húsz évre szögre akasztotta az undergroundot: profi alkalmazott grafikus és könyvtervező lett belőle. Most pedig fogta magát és készített egy lenyűgözően színvonalas, hanganyagokkal is mellékelt, exkluzív önmonográfiát. Ahogy mondani szokás: elszámolt az életével önmaga és a művészet történetének színe előtt.
Példaértékű alternatív gesztus ez: nem várakozni a – többnyire itthon soha el nem jövő – alkalomra, hogy akiknek az volna a dolga, végre észbe kapjanak és megírják a monográfiánkat, hanem elébe menni a nem létező eseményeknek. (Nemrégiben Farkas Antal követte el ezt a hősi tettet ugyanebből a nemzedékből, és az a könyv is nagyszerűen sikerült. Úgy látszik ez a jelen, és minden bizonnyal a jövő egyetlen járható útja magyar viszonyok között, ha valaki van annyira bohókás, hogy komolyan kívánja venni önmagát és nem csak él bele a rohadt életbe.)
A beszélgetéseken, értelmezéseken és visszaemlékezéseken túl az érdemi képanyag Árpi 1984-es zenekara a HÚS dalszövegeinek kvázi-illusztrációiként jelenik meg e nagyszabású művészkönyvben. Akkori fotói, fotófestményei – esztétikai értéküktől szinte függetlenül – revelatív dokumentumok a művészet egyetemes történetének utolsó évtizedéből, vagyis amikor még volt korstílus – bármit jelentsen is ez. E “bármi” az ő esetében közelebbről a kései neoavantgárd akcionizmusából és spontán intermedialitásából, valamint a korai posztmodern radikális nihilizmusából összeálló egységes underground stílus volt, melynek centrumát az alternatív art-punk zenekarok jelentették a korszakban. Más, szintén érvényes közelítésben az időtlen dadaizmus egy társadalomkritikai attitűdtől és öniróniától egyaránt mentes, hipercinikus változatával állnánk volna szemben.
De lényeg a mindegy: hihetetlen intenzív művészet volt ez, melyben – az élő művészi korszellem átható jelenlétének terében – klasszikusan erőteljes zenék, képek és gesztusok születtek nap mint nap. Semmi erőltetett eklektika, és programszerű intermédia nem volt ebben ugyanakkor, hisz a különböző művészeti ágak és műfajok abszolút stilustisztává integrálódtak egymásban. Olyan homogén metastílus volt ez, melyből egyedül – furcsa és érthetetlen módon – a filmművészet lógott szinte csak ki, ám az roppant látványosan (főleg így utólag tekintve a dolgot).
Árpi is nagyot alkotott vicchorrorba hajló, megrendezett-preparált fotóival és akcióival egyaránt, meg olyan dalszövegeivel, hogy aszondja: “Olyan vagyok, mint a halál / Sohasem keres, mindig talál”, vagy: ”Segítség! Ezek a gyorskezű humanisták!” stb. A korabeli képek és szövegek gyönyörűen élnek egymás mellett a könyvben, ám – a képek tekintetében – az arányok eltolódtak az utóbbi néhány év műteremben elkövetett undorító és bűzös (egyúttal persze túlreflektált), gátlástalanul maníros, álbarokk-giccsfotói irányába (melyek egyébként nem rosszak – és fényesen bizonyítják, hogy Árpi önmaga maradt a pénzkeresészeti évtizedek ellenére is, azaz hogy egyáltalán nem lett galamblelke, és továbbra sem puha fiú – még óriási egója is a régi. Humora még mindig van, öniróniája viszont még mindig nincs).
Ellenben ezekben az „újfákó“ fotókban, már semmilyen közös művészettörténeti idő nincsen, mert az azóta rég a semmibe veszett. Az a stílus, amihez ő eredetileg tartozott, már 1986-ban látványosan lezárult: ekkor bomlott fel például az eléggé túl nem becsülhető, iskolateremtő Bizottság Katasztrófazenekar, és ugyanekkor született a Szárnyas ügynök című rémálom-film is, melyben bárki újra meg újra átélheti azt, milyen dolog is az, mikor a csillogó igazságból egyik napról a másikra dögletes hazugság válik. (Persze ismételten azt is meg kell jegyezni itt az igazság kedvéért, hogy ezen szubkultúrához tartozó filmek általánosságban is hatalmas nagy gagyik voltak: a Sex Pistols filmtől kezdve az Ex Kódexen és a Kutya éji dalán át egészen a Jégkrémbalettig, and more).
Régi képeiből tehát finnyásan válogatott az Árpi – hiányoznak alapvető szekvenciák, sorozatok, sőt még a kifejezetten zseniális festmények is. Újundormányait viszont bőven méri. Nem tudom, hogy mit gondoljak erről – inkább nem gondolok semmit, azt is halkan. Talán csak annyit mégis, hogy szerintem az az elegáns alkalmazott grafika és design, amit most alkalmaz, mélységes ellentmondásban áll eredeti művészetének lényegi intencióival. E professzionális grafikai térben óhatatlanul átrendeződnek a hangsúlyok, s a múlt a jelent kezdi jelenteni.
A Nagy Homályos Lényegi Valamit – ami a művészet – felzabálja a Kis Zavaros Lényegtelen Semmi, azaz a jelen “kortárs művészete”. A transzcendens sugárzást eredeti formájában is nélkülöző életmű (melyből még a negatív spiritualitás sugallata is hiányzott ) így lesz kicsit súlytalan ebben az elszántan önirónia-mentes, cinikus katarzisnélküliségben. Ezen szubkultúrának az egészséges slamposság fontos eleme volt: ettől lehetett mondjuk Szilágyi Lenke 2007-es Single Lenscímű albumát nyugodtan a legautentikusabbnak tekinteni összes közül, pedig a másik háromban sokkal jobb képek voltak. Itt viszont közvetlenül lélegezhető be a kor üdítően antiperfekcionista barkácslevegője, ami még az utolsók közül való igazi műtörténeti Idő volt. Azt persze azért messze nem gondolnám, hogy Árpi félreérti saját életművét, de azt igenis gondolom, hogy a régi és az új közötti érzékeny egyensúly valahogy nincs egészen rendben a könyvben. (Ugyanezt a problémát például Tandori Dezső kivételes intelligenciával és érzékenységgel oldotta meg a 2 és fél töredék Hamletnek című, szintén idén megjelent, fenomenális kötetében.)
Flancosan túltengő tálalás ide meg oda, a könyvből azért rendesen süt a nyolcvanas évek első felének revelatív művészeti igazsága – mely, mint már mondottam volt, homogén korstílusok vonatkozásában – a művészet történetének utolsó előtti értelmes mozdulata volt. (Az utolsó egyetemes korstílus – a szimultán létező posztmodern – sem húzta azután már sokáig.) Aki nem abszolút öntörvényű zseni, az bizony többnyire ezekből él azóta is, meg ami előtte volt, abból. (A modernizmusok rémületes aktualitása – mivel nem váltotta fel őket semmi – belemerevedett az időbe.) Ez a könyv megállná a helyét, és méltán odatehető lenne akár az abszolút klasszikusok közül való Vető János monográfiája mellé – aki korábbi érdemei mellett a nyolcvanas évek elejének egyik vezető művésze volt a “képzőművészeti-zenehasználat” ezen átmeneti metastílusában. Szóval nyugodtan oda lehetne tenni, ha lenne hova – Vetőnek ugyanis nincs összefoglaló monográfiája, és szerintem nem is lesz, hacsak nem csinál magának véletlenül egyet, vagy nem szól az Árpinak.
http://www.alkotoelem.hu/2009/11/hushangok/
Hozzászólások az íráshoz (eddig 2 hozzászólás érkezett)