Csörgőről olvasva minduntalan visszatérnek az olyan kijelentések, hogy a művész matematikai-fizikai jelenségeket modellez, sík- és térgeometriai összefüggésekre mutat rá… Tényleg rámutat matematikai összefüggésekre? S ha igen, számít ez?
Az elmúlt fél évben négyszer: négy különböző helyszínen és egymástól radikálisan különböző kontextusban találkoztam Csörgő Attila munkáival, illetve magával a művésszel.
2009 áprilisának elején a kreativitás és innováció jegyében a Magyar Szabadalmi Hivatalban rendezett Új színTEREK az alkotásban című szimpóziumon mutatta be néhány munkáját Csörgő*, április közepén az ArtBázisban Térkísérletek címmel tartott vetítést**, a nyár folyamán a Pillanatgépek című műcsarnokbeli kiállításon szerepelt néhány műve***, jelenleg pedig a Ludwig Múzeumban látható Arkhimédészi pont című retrospektív kiállítása. E négy „megjelenés” – az abszolút elismerés és tisztelet mellett – kérdések sorát vetette fel számomra.
Csörgőnek Erdély Dániel, Kelle Antal, Losonczi Áron, Maurer Dóra, Szegedy-Maszák Zoltán társaságában, nagyrészt matematikusok és természettudósok számára tartott szabadalmi hivatalbeli előadása közben a résztvevők reakcióinak eredményeképpen merült fel bennem az egyszerűnek tűnő kérdés: mi a Csörgő-művek státusza.
Ha egy fogékony és jómódú középiskola megvenné a Plátói geometria című sorozat valamely tagját, és elhelyezné, tegyük fel, a matematika szertárban a többi szemléltető eszköz között, ugyanarról a műről beszélhetünk-e, mintha ugyanezt a munkát az aulában helyezné el üvegbúra alatt ez az iskola, vagy ha – még mindig ugyanerről az alkotásról beszélve – kiállításlátogatóként a Ludwig Múzeumban látjuk a „plátói szerelem” megtestesülését? Kérdés persze, mi lenne Csörgő válasza a képzeletbeli középiskola vételi ajánlatára.
Képzőművészeti kontextusú kiállítás, múzeumba kerülés esetén pedig a művek egyes részeinek a státusza lehet kérdéses. A legtöbb mű ugyanis több „összetevőből” áll: különböző fotográfiai anyagokra készített, többféleképpen installált fotó, ugyanaz a papírtárgy síkba terítve és térbelivé hajtogatva, videó(dokumentáció), előkészítő vázlatrajzok sora, fotódokumentáció alkot egy-egy művet. A vázlat és a kész mű közötti határ sok esetben meghatározhatatlan. S a Csörgő-művek legnagyobb része fejtörést okozhat a muzeuológus, a restaurátor számára is. A munkák egy jelentős része sérülékeny, amit egyrészt a művek folyamatos mozgásából, másrészt az anyaghasználatból következik.
A turbina, ha elromlik, pótolható-e; a gömbközelítő papírtestek (megszerkesztett narancsok), ha deformálódnak, reprodukálhatók-e; a konstans mozgásban lévő platonikus testek és a műveket alkotó apró elemek helyettesíthetők-e, a mozgó mű, ha leáll, bemutatható-e? Hogyan lesznek ezek a munkák kiállíthatók majd egy olyan korban, amikor már nem létezik motorolaj, biztosítótű, és nem lesznek beszerezhetőek a a műveket alkotó hétköznapi tárgyak, anyagok? A mű helyett majd a fotó- vagy a videódokumentáció veszi át a főszerepet? A restaurálhatóság, a reprodukálhatóság, az eredetiség kérdései is ezek; az életműről való gondolkodás lehetséges pontjai, eldöntendő és megoldandó problémák.
A művek műfajáról pedig Peternák Miklós egy elemzésében olvasottak alapján gondolkodtam el. Peternák ugyanis a következőképpen ír a Fél-tér című munka kapcsán: „Csörgő Attila fotografikus, idő alapú térplasztikái…” ****. A fotómunkák legnagyobb részét tényleg körbe kell járni, egyetlen nézőpontból nem befogadhatók. S ezzel (is) kapcsolatos a teret, a néző helyét és helyzetét, a nézőpontot érintő, (matematikailag) még meg nem oldott dilemmám.
A Fél-tér és a Narancs-tér című fotók a gömbként felfogott tér teljes leképezéseként foghatók fel. A mi (=nézők) nézőpontunk, a mi szemünk által látott látvány meg is egyezik a fényképezőgép nézőpontjával és az általa látott / rögzített látvánnyal, másrészt teljesen különbözik is tőle: amit a fényképezőgép belülről látott, arra mi kívülről tekintünk rá. A tér átfordul, kifordul, tőlünk idegenné, elidegenítetté, objektummá válik. Síkba terítve, átlátszó anyagra exponálva vagy Möbius-szalaggá tekerve talán magától értetődőbb ez a jelenség, papír alapú, gömbbé hajtogatott fotóként szembetűnőbb a térleképezés e sajátossága. Matematikailag talán a topológia adhat választ a kérdésre. Ám szükségünk van-e matematikai válaszra?
S itt a következő felvetés: Csörgőről olvasva minduntalan visszatérnek az olyan kijelentések, hogy a művész matematikai-fizikai jelenségeket modellez, sík- és térgeometriai összefüggésekre mutat rá… Tényleg rámutat matematikai összefüggésekre? S ha igen, számít ez?
Csörgő munkásságában kérdésgócok tapinthatók ki, amelyek köré különböző időben készült, többféle anyagból előállított, különböző médiumban megvalósított munkák csoportosíthatók. Vissza-visszatérő médium a fotó, s a fotóhasználatnak többféle indítéka különíthető el. A – gyakran a művész által készített egyedi, speciális fényképezőgép – néha dokumentál, néha a technikai adottságait kihasználva illúziót kelt, (létezik vagy sem az, amit rögzít?), máskor pedig különleges térleképezések kialakítására ad módot.
Legújabban olyan összetett fényképezőgép-tükör rendszereket épít a művész, amelyek valóságosan megtörtént események (kockadobás) rekonstrukcióját, különböző médiumokba való transzponálását teszik lehetővé. „Képet” azonban nem csak fényképezőgéppel, hanem mozgó, tükröző felülettel, forgó tárgyakkal, vagy akár a magasból aláhulló homokra vetített fényfolttal is képes létrehozni Csörgő.
„Költő vagy mérnök?” – teszi fel a kérdést a művésszel kapcsolatban a tárlathoz kapcsolódó tematikus foglalkozás. Válasz:
* Új színTEREK az alkotásban. Magyar Szabadalmi Hivatal, Budapest, 2009. április 8.
** Térkísérletek – Csörgő Attila vetítése. ArtBázis, Budapest, 2009. április 15.
*** Pillanatgépek. Hogyan keletkeznek a képek, vagy egy pillantás a Werner Nekes Gyűjteményre a kortárs művészet szemszögéből. Műcsarnok, Budapest, 2009. június 20–augusztus 22.
**** Peternák Miklós: Csörgő Attila. Fél-tér. In: Csörgő Attila. Fél-tér. Kat. Budapest Galéria, Budapest, 2002, 4.
Hozzászólások az íráshoz (eddig 0 hozzászólás érkezett)