A fotopost.hu egy korábbi cikkében már szó esett a Fotóművészeti Szakkollégium tevékenységéről, illetve a szakkollégiumi kuratórium munkáját érintő financiális és módszertani változásokról. Ez utóbbi egyik első állomása a Fényelés című kiállítás – melyen a 2008-ban támogatást nyert Fotóművészeti Ösztöndíjasok munkáit tekinthettük meg.
Tér, idő, pénz
A látogatókat a kiállítást kísérő szórólap a következőkről tájékoztatja: Az NKA „minden évben több mint egy tucatnyi fotográfus és fotóelméleti szakember munkáját, kutatását támogatja anyagilag. Idén fogalmazódott meg először az igény, hogy a kiválasztott pályázók egy kiállítás keretei között mutassák be az ösztöndíj segítségével készült műveiket.” Bármennyire hihetetlenül is hangzik, igaz.
Első ránézésre akár jelzésértékűnek is tűnhet a gesztus, pedig a képlet egyszerű: a művész alkot és kiállít – vagy legalábbis szeretne –, s ha ehhez az állam pénzt ad, akkor helyet is biztosíthatna. Persze a valóság ennél jóval bonyolultabb.
B verziós kérdések
Előfordulhat, hogy a helyről kiderül: nem megfelelő az installálásra: túl kicsi/túl nagy, nincs elég fény, vagy vizesednek a falak – ilyenkor jöhet a B verzió. A digitális diavetítés – vagyis a slideshow – lett a Magyar Fotográfusok Házában rendezett kiállítás B verziója (az ok: helyhiány), ahol kisebb-nagyobb plazmatévéken tekinthettük meg az elkészült munkákat. A közvetítő médiumot illetően azonban több esztétikai kérdés is felmerül. A válaszért egészen az alapokhoz kell visszamenni: mi a valódi célja a kiállításnak? A mindenáron való re-prezentáció vagy az elkészült alkotások megfelelő prezentálása?
S mennyire előnyös ez a bemutatási forma a kiállított művek számára? Egy nem túl szerencsésen megválasztott médium következtében ugyanis a befogadást megnehezítő, félreértésre/félreértelmezésre (sőt, sértődésre) okot adó szituációk keletkezhetnek – ahogy erre idén több példa is akadt. Miközben hangsúlyozom: az ötlet, hogy a támogatottak kiállíthassák, bemutathassák munkáikat – respektálandó.
Ugyanakkor: egyetlen sorozat mellett sincs feltüntetve, milyen hordozóra készültek a képek – analóg vagy digitális eljárással? Márpedig ez a fotóművészeti alkotások kapcsán lényeges és kényes kérdés. Ha valaki nem ismeri pl. Kovács Melinda korábbi munkáit, könnyen hiheti, hogy csendéleteinek rajzos hátterét valamely képfeldolgozó program segítségével hozza létre, miközben Kovács analóg technikával készíti képeit, s utólag festi meg őket. A befogadás idejét is behatárolja a digitális diavetítés, a néző ugyanis nem annyi időt tölt el egy-egy kép előtt, amennyit szeretne, hanem amennyit a program hagy neki.
A meghatározás nehézségei
Mit jelent pontosan a „beszámoló kiállítás”? Kinek a beszámolója és miről? Munkabemutató-e? S ha ezzel a terminussal élünk, nem adunk-e okot a félreértésre? A bemutatott képek sok esetben befejezett, kész munkák és sorozatok – nem works in progress, befejezetlen termékek. Vagyis sokkal inkább a bemutatás módja az, ami a próbaüzemmód fázisában van.
Az állandó mozgásban levő állóképek
A legfontosabbról még nem esett szó: magukról a képekről. A Mai Manó Házban a jelenkori magyar fotográfia legkülönfélébb irányzatai voltak jelen: találtunk példát a fotográfia klasszikusabb és egészen kortárs megnyilvánulásaira is, és akadtak nehezebben kategorizálható alkotások, sorozatok, melyek azt bizonyítják, hogy a fotó egy dinamikus, formai lehetőségek és installációk tárházát magában hordozó képzőművészeti technika és eljárás.
Tiszta lappal
A plazmatévéken futó munkák sorából leginkább Varga István Napfelkelte című természetfotói lógtak ki; a ködlepte és dércsípte tájakon napfelkeltekor felbukkanó őzikék és az ellenfényben felsejlő kócsagok lefegyverző líraisága határozott magyarázatot ad arra, hogy a digitális robbanást követően miért éljük virágkorát az internetes fotóalbumoknak és blogoknak.
A riportfotó jegyeit hordozza magán Fekete András oroszországi fiatalkorúakról készített sorozata. Fekete a „Zashitnyik” – magyarul védelmező szervezet – mindennapjait dokumentálja, ahol a csecsen háborút megjárt katonák szegény családból származó fiatalokkal foglalkoznak „ifjúsági táborokban”. Az oroszországi szegénység, a katonai légkör vad és durva világa letagadhatatlan a harsány színűre festett falak között, ahol a tábor lakói élnek, de a két generáció találkozása mögött ott húzódik napjaink fegyverkező Oroszországa. Fekete teljes képet akar adni a közösségről, ezért sorozata tág perspektívát ölel fel, a tábori foglalkozásokon készült fotókon kívül „civil” ruhás portrékat, matrózcsíkos pólóban feszítő, tetovált karú harcosokat láthatunk.
Vancsó Zoltán nemrégiben elkészült fotóalbumából, a Szándéktalan fényből kapunk részleteket: Vancsó fekete-fehér képeivel párhuzamosan mediterrán tájakon utazik a néző. S bár a Vancsó könyvének címében szereplő fény szándéktalan, az általa rögzített pillanatok annál szándékosabbak. Vancsó zsánerképei a 20. századi magyar fotó klasszikusait juttatja eszünkbe: Brassaї és André Kertész „elcsípett pillanatainak” idilliumát, ahol egy házfalba épített Szűz Mária és egy fehér trikós, kövér férfihát harmonikusan megfér a képtérben egymással. (A kiállításon láthatunk majd erre ellenpéldát is Gulyás Miklós sorozatában.) Vancsó képei a fotográfus személyéről kialakult, alapvetően nosztalgikus tradíciót erősítik (jó időben – jó helyen lenni), az általuk bemutatott világban nem létezik „kizökkent idő”. Minden személy és tárgy a megfelelő helyét foglalja el, akkor és ott van jelen, ahol lennie kell, vagyis a fényképezőgép objektíve előtt.
Vissza a gyökerekhez
Nemcsak klasszikus fotótechnikával, hanem archaikus eljárásokkal született művek is akadtak a kiállítottak között. Minyó Szert Károly Tájkép zavaró elemekkel című sorozatából csak két képet láthattunk „élőben” (a művész ugyanis nem engedélyezte a digitális vetítést, épp a közvetítő médium problematikus volta miatt). Minyó fotográfia és festészet határán egyensúlyozó munkáin mindennapjaink tereit és tárgyait alakítja át, s teszi múltbélivé a különböző ezüstbromidos eljárásokkal, az elveszett időt próbálja visszacsempészni elvesztett tereinkbe.
Kovács Melinda klasszikus festészeti témához nyúl, előre megrendezett csendéletein tipikus és szimbolikus műfaji elemek tűnnek fel, mint a könyv, vagy a halak, a madarak és gyümölcsök. Amiben Kovács képei eltérnek az eredetileg festészeti műfajtól, az az, hogy kékesszürke, sötét tónusú képeinek szereplői elhulló virágok, döglött, kitömött állatok és haltetemek.
Tasnádi László kompozit eljárással készült képeit szimbolikusan a körforma fűzi egybe, mintha Petri-csésze alá helyezett tárgyakat vizsgálna mikroszkopikus közelségből. Mindent a vizsgálat tárgyává tesz: állatokat (pelikánokat, rigókat, kőoroszlánokat), emberi testrészeket, még önmagát is – de épp ettől a sokszínűségtől szól sokkal inkább a formáról és technikáról a kiállított anyag.
Üdv a jelenben
Barta Zsolt Péter Csarnok című sorozatában egy abszolút aktuális jelenség tűnik fel: az elhagyott gyárépületek fenoménja. Bartha képein törött ablaküvegek, hullámpalák árnyékai, az épületek vízszintes és függőleges gerendái váltakoznak a kopár háttér, vagy épp ellenkezőleg – a túlburjánzó növényzet előtt és mögött. Sokszínű sorozatában akadnak formailag izgalmasabb képek, a téglafalak, ablaküvegek, szakadt nejlondarabok között érdekes textúrák keletkeznek, sokszor lenyűgöző a képek kint-bent játéka. Ugyanakkor az ő sorozatánál érzem leginkább a kiállítás hiányát, sokkal jobb lenne egymás mellett látni a képeket.
Gulyás Miklós Pannon Visual Discount című sorozata beszédes címet kapott. A vizuális szenny, a válogatás nélkül ránk ömlő képek formálják Gulyás képkompozícióit. A képek kiárusítását Gulyás nem rezignáltan veszi tudomásul, hanem ironikusan: olykor a színek, olykor a formák asszociációs játéka (pl. egy ruhadarab és a combino csuklóinak redőzöttsége), vagy egy-egy tipográfiai elem (pl. a New GoGo Grill és a 100 Ft-os bolt logójának hasonlósága) hozza egy képtérbe a különböző képrészleteket. Gulyás sorozatának gyűjtőmedencéje a minket körülvevő vizuális káosz és stílustalanság, egy minden finomságot nélkülöző „balkán-dizájn”, ahol a Cora-plakát és az aranyozott pléh-Krisztus befedik-kitakarják egymást, ugyanakkor nagyon is felfedik a valóságot.
Egy megrendezett, ugyanakkor nagyon is létező magyar valóságnak lehetünk részesei Illés Barna A Moszkva című sorozatában. A Moszkva tér durva és nyers ereje éppúgy megjelenik a sorozat képein, mint a tér közösségformáló és kultikus jellege. A „Moszkván” bármi megtörténhet: szerelmek, rablások és gyilkosságok születnek a gyorsbüfék és a hajléktalanok árnyékában. Ezeket az időbe beledermedt pillanatokat kapjuk vissza Illés Barna saját képzelete által kreált Moszkva teres képein.
Sipos Dániel Modellek / Otthon című sorozata három ősrégi tévékészüléken jelenik meg. A képeket a három tévé olykor meghatározott ideig vetíti, olykor váltakozva (kettesével-hármasával) kép-párokban. A médiumra való reflexió szimpatikus, de problémamentes: elbizonytalanít, nem mindig tudom eldönteni, hol húzódik a határ a művész akarata és a technika adta lehetőségek között (vagyis hogy valóban képpárokként működnek-e bizonyos képek). Sipos modelljei közül többeknek egyáltalán nem látjuk az arcát, vagy alig, megjelenésük első körben prostituáltakra és nem fotómodellekre emlékeztet – akad köztük olyan, akinek pucér mellbimbóját csak egy szigetelőszalag takarja le. A nem mindennapi karakterek banális, hétköznapi helyzetekben tűnnek fel (pl. plüssmackóval a hálószobában), meztelenségüket megdöbbentő természetességgel viselik, ettől a két mozzanattól működik igazán Sipos sorozata.
Szabó Dezső a kiállításon bemutatott filmjében egy szélmalom-szimulációt láthat a néző; a falra kivetített hatalmas szélmalmok olykor világosabban, máskor sötétebben forognak, egyfajta nyugalmi, meditatív állapotot idézve elő a nézőben. Amit Szabó kiállított munkája kapcsán sajnálok, az a munkák keletkezésére utaló információ hiánya, előre borítékolható, hogy „az utcáról beesett néző” értetlenül áll Szabó alkotása előtt.
A kiállítás megtekintésekor Koncz Zsuzsa táncfotóit sugárzó vetítő nem működött, és az sem derült ki, hogy ennek mi lehet az oka. Ahogy az a számítógép sem, amely Urbán Tamás rendőrségi fotózásról szóló kutatását mutatta be, de mindez utólag még bepótolható a fotós weblapján.
A bevezetőben felsorolt problémák ellenére bízom abban, hogy a Fényelés egy hagyományteremtés kezdete, s hogy az idei, 2009-es díjazottak jövőre kiállíthatják a munkáikat. Az első év tapasztalatai után pedig lehet törni a fejünket azon, hogy ha igen, hogyan és pontosan hova.
az NKA 2008-as Fotóművészeti Ösztöndíjasainak beszámoló kiállítása
Magyar Fotográfusok Háza, Mai Manó Ház
2009. október 1-25.
http://www.fotografus.hu/hu/fotografusok/barta-zsolt-peter
http://www.fotografus.hu/hu/fotografusok/gulyas-miklos
http://www.fotografus.hu/hu/fotografusok/illes-barna
http://www.fotografus.hu/hu/fotografusok/illes-barna
Kelemen Éva: Képeslap-forradalom és vérzőszemű bárány
Maul Ágnes: Képernyő által homályosan
Hozzászólások az íráshoz (eddig 2 hozzászólás érkezett)